Krasznahorkairól megmondom őszintén, eddig csak annyit tudtam, hogy többször jelölték Nobel-díjra, és hogy legendásan hosszú, hömpölygő mondatai vannak. Amikor viszont tényleg megkapta a Nobel-díjat, úgy voltam vele, hogy na jó, akkor én is beállok a sorba, és elolvasok tőle valamit.
Épp egy nagyon kedves ismerősömmel kávéztam akkor, mikor a jó hír érkezett, hogy megkapta az elismerést. Ismerősöm nálam jóval jártasabb Krasznahorkai-olvasó, így az ő tanácsára választottam ki Az utolsó farkas című elbeszélést. Rövid mű, nagyjából 40–50 oldalas, de mégis elképesztően sűrű.
Krasznahorkaihoz híven az egész mindössze egyetlen óriási mondat. A történet Berlinben indul, egy külvárosi kiskocsmában, egy olyan környéken, ahol – az elbeszélő szerint – a bevándorlók köpéseitől mocskos az utca. Itt ül egy filozófus, aki saját bevallása szerint már abba is hagyta a gondolkodást, és ő meséli el az utolsó farkas történetét az unatkozó magyar pincérnek, aki a sztorit sem túl nagy lelkesedéssel hallgatja.
A történet különös módon többször is újrakezdődik, és mindig kicsit másként ér véget. Az utolsó farkas hol tényleg az utolsó, hol mégsem, hol meghal, hol talán mégsem. Ezt Krasznahorkai elegánsan az olvasóra bízza. De a mű nyilvánvalóan nem pusztán a farkasokról szól, sőt még csak nem is a két karakter beszélgetéséről. Sokkal inkább a civilizáció és a természet kapcsolatáról: arról, hogyan pusztítja el az ember azt a világot, amelyből egykor maga kinőtt.
Bevallom, előre féltem attól, hogy hogyan fogom majd követni a cselekményt, ha az egész egyetlen mondatból áll. De meglepetésemre egyszer sem éreztem, hogy elvesznék. Krasznahorkai stílusa magába húz, visz előre, és könnyebbé teszi az olvasást, mint vártam.
Élmény volt. Még úgy is, hogy tartottam tőle, vagy talán pont azért.
#azirodalomnemtantárgy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése