Grecsó Krisztián: Apám üzent

 

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak." József Attila

Először is hadd kezdjem azzal, hogy az osztályomtól kaptam a könyvet, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok nekik. Nem azért, mert megvették, mert én is megvettem volna mindenképp, hanem azért, mert tudták, hogy mire vágyom! :)

Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az év leginkább várt könyve számomra Grecsó Krisztián: Apám üzent című regénye. Alig vártam, hogy elolvassam! Igen, bevallottan imádom a munkáit (és egy-két tanítványomat sikeresen megfertőztem már ezzel a rajongással), de elfogultság nélkül állíthatom, hogy érdemes volt várni rá, fantasztikus írás, feltette a koronát az évemre. 

Aki olvasott Grecsótól vagy hallotta őt a fellépésein, író-olvasó találkozókon, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy műveinek egyik alapkérdése a családjával, múltjával való szembenézés. Többször el is mondta, hogy az apai emlékeket is írásba akarja foglalni, és ez végre, hosszú évek munkája után, megtörtént. Ahogy a cím is utal rá, az elhunyt apa "üzeneteit" keresi az itt maradt fiú, aki szeretné megérteni nemcsak a múltját, hanem a múltján keresztül a jelenét és jövőjét is. "Nem hagyta nyugodni a múlt, de nem hagyta élni sem."

A regény egyfajta identitáskeresés, de akár lehet családregényként is olvasni. Szerkezete töredezett, mintha egy-egy emlék törne fel, és elevenedne meg a lapokon. Aki olvasta a Mellettem elférsz című könyvet, annak ismerős lesz egy-két történet, szereplő. Itt van velünk, olvasókkal újra Juszti mama, Domos tata, Márton és Márta mama is. De a főszereplők Erik, a fiú és Ignác, az apa lesznek. Ahogy megyünk előre az időben, egyre felkavaróbb eseményeknek leszünk tanúi, hiszen a pokol legmélyebb bugyrába, az alkoholizmus részletes és naturalista megjelenítésébe érkezünk a regény végére. Ignácból, a lázadó, hosszú hajú, verselőből, aki mérhetetlen módon vágyott a sikerre,  a sikertelenséget, a falusi környezetből szabadulást megélni nem tudó emberi roncs lett minden értelemben. Ugyanakkor benne él fiában, aki vastapsot kap minden színpadi szereplése után. Ahogy benne él a többi rokon is, nemcsak a tulajdonságaik, hanem az emlékeik, melyek nem ugyanazok, még ha ugyanarról az eseményről szólnak is, és benne élnek az elfeledett, eltemetett vágyak is. Ilyen az imádott Juszti mamától átöröklőt írástudás is. 

  Persze az olvasót is magával ragadja ez a belső utazás, nem kérdés. Együtt gondolkodunk Erikkel, hogy vajon mit üzen az apja, üzen-e egyáltalán, és ha igen, eljut-e a fiúhoz. Vajon megbocsáthatók-e az apák, ősök vétkei? Minket, olvasókat is önreflexióra késztet a regény, hiszen nincs olyan, akinek ne lenne olyasmi a múltjában, mellyel szembe kell néznie, meg kell értenie, fel kell vállalnia. 

Az Apám üzent Grecsó egyik legérzékenebb műve, feltárulkozó, titkokat fellebbentő. De még a legkeményebb, legbrutálisabb történetek mélyén is érezzük az elfogadást, vagy legalábbis annak keresését. 

A könyv nagyon mély problémákat vesz elő, sokszor érzékeltetve, hogy az események megélése, de a leírása, megörökítése is fájdalmas élmény. Időt kell rá szánni. Ahogy az olvasására is. (Én persze nem tettem, mert le sem tudtam tenni, de ígérem, nem utoljára vettem kezembe.)

10/10 

Berényi Anna: Horthy kiugrása

"Egyszer tengerészkadét korában majdnem megfulladt. Több évtized távlatából élénken tört fel benne újra ugyanaz az érzés. Megfullad. Amint sikerült levegőhöz jutnia, felkiáltott. -Holnap. Holnap átállunk!"

Hatalmas örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Berényi Anna új könyvét. Egyrészt azért, mert szeretem a könyveit olvasni, másrészt, mert amikor nálunk járt az iskolában, megsúgta, hogy készül az új könyve, és azt is, miről fog szólni. Így aztán elmondhatom magamról büszkén, hogy az olvasók nagy részénél hamarabb tudtam, hogy kiről is ír Anna.

Ahogy Berényi Annától megszoktuk, ez a könyv is történelmi tényeken alapul, némi fikcióval keverve. A hitelességet mi magunk is ellenőrizhetjük a honlapján, ahol minden fejezethez kigyűjtötte az írónő a valóságos eseményeket. A források megtekintése után nem tagadhatjuk, hogy fantasztikus kutatómunkát végzett. A fikció pedig azt az irodalmi csodát adja hozzá, hogy az egykor élt történelmi figurák élőkké válnak a könyv lapjain. 

Nem árulok el zsákbamacskát azzal, hogy a regény Horthyt állítja középpontba 1944-ben, mikor az ország sorsa megpecsételődött, és sokan,  így Horthy is a háborúból való kiugrásban látta a megoldást. Bár a konkrét történelmi események inkább csak megemlítve vannak (így is több, mint 600 oldalas a könyv), a főszereplők vívódásai, küzdelme, önmagukkal és az ellenséggel, tűpontosan megidézik ezt a vészterhes időszakot. 

 "Nem lesz két olvasó, akiknek egyforma Horthy-képe lesz a regény elolvasása után, de nagy valószínűséggel mindenkinek változik majd az elképzelése ahhoz képest, amit a kormányzóról gondolt a könyv elolvasása előtt."  

A regény lapjain megjelenített Horthy Miklós alakja számomra az egyenes gerinc, a megtörhetetlenség, az ország szolgálatára mindent feltevő politikus alakja. Talán a legközelebb hozzám Ily került, Horthy idősebb fiának az özvegye, aki a maga fiatalságával, naivságával és lelkesedésével még ennyi év után is le tudja venni az embert a lábáról. 

A regény mind a 600 oldala izgalmas, de talán az utolsó 100 oldal volt az, amikor már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, tudnom kellett, hogy mi történik az utolsó napokban (pedig tudtam, az iskolában tanultuk). Sőt talán ez a háttértudás tette még izgalmasabbá az olvasást, hogy tudtam, milyen sorsra jut az ország, a kormányzó és családja, a többi szereplő, de az, hogy ők ott és akkor hogyan élhették meg, eddig nem merült fel bennem. Berényi Anna sorai azonban odavarázsoltak a helyszínre, és szinte együtt lélegeztem a szereplőkkel. 

És hogy kinek ajánlom? Nos, mindenkinek, de elsősorban azoknak, akiket érdekel a 20. századi történelem, és akik nem riadnak vissza attól, hogy a könyv bizony vaskos. 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. (…) Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.”

Nagy elvárásokkal lenni valami iránt nem túl szerencsés, igencsak ott lebegteti a csalódás veszélyét. Bevallom, nekem bizony nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, egyrészt a Vera miatt, ami felkerült az abszolút kedvenceim listájára, másrészt kolléganőm, T. miatt, akivel hasonló az ízlésünk, már ami a könyveket illeti, és aki határozottan állította, hogy az egyik legjobb Grecsó-regényt fogom elolvasni, ami neki nagy kedvence. 

Nos, kevés olyan olvasmányélményem van, amikor ilyen elvárások után elégedetten teszem le a könyvet, de ez a regény a kevés kivétel közé tartozik. Újabb kedvencet avattam! Alig tudtam letenni (még szerencse, hogy éppen szünet van az iskolában , és jut időm olyan léhaságokra, mint félnapokat olvasni)!

A Mellettem elférsz egy időutazás a múltba, konkrétan a főszereplő családi múltjába. Narrátorunk, egy fiatalember, egy szerelmi csalódást követően megjelentet egy írást egy lapban családja egyik tagjáról, akiről kiderül, hogy nem is az, akinek a családi legendárium tartotta. Elkezd tudatosan kutatni a múltban, elsősorban Juszti mama feljegyzései alapján. Megismerhetjük az apai nagyszülőket, Juszti mamát és Márton papát, a nagynéniket, nagybácsikat, az anyai nagyszülőket, mindenekelőtt Domos papát. 

A könyv lapjain a történelem is megelevenedik, de semmiképpen nem történelmi regényről van szó, és az egyes emberek hétköznapi történetei, amik szinte minden családban fellelhetőek, sokkal érdekesebbek is. Természetesen a főszereplő, miközben ismerkedik a családja történeteivel, saját magát is egyre inkább megismeri, észreveszi a hasonlóságokat a saját élete és ősei élete között. Nagy kérdés a regényben (és mindannyiunk életében is), hogy  a szemünk színén, a mozdulatainkon, a génjeinken kívül vajon a sorsukat is örökölhetjük-e. Vajon megismétlődhetnek olyan történetek, események, tragédiák életünkben, amelyeken már ők is keresztülmentek? Talán erre is választ kapunk a könyvben, de távol álljon tőlem, hogy bárkit is befolyásoljak az olvasás előtt. 

Nekem személy szerint Juszti mama, Márton papa és Domos papa voltak a nagy kedvenceim, de jó volt olvasni a többiekről is. Egy kicsit kibillentett a könyv középső része, a mesélő vulgáris, obszcén szavakkal illusztrált történetei a prostituálttal, de ez már az én személyes megélésem, és inkább rólam szól, mint a regényről, hiszen maga a történet abszolút indokolttá teszi azt  a trágárságot, amit ott olvashatunk. Ettől eltekintve Grecsó nekem a nagy nyelvmágus, aki az egyszerű mondataival is olyan csudát tud varázsolni, amitől  azt érzem, valóban nekem szól. 

A családi és egyéni szál folyamatosan egymásba gabalyodik, egy kis olvasási tapasztalat nem árt ahhoz, hogy az eseményeket, gondolatokat, mondatokat szétszálazzuk. De ez nálam inkább erény, mint hátrány. 

A családunkat nem választhatjuk meg, beleszületünk, a múltat sem változtathatjuk meg, de azt egyikünknek sem szabad elfelejteni, hogy a múlt befolyásolja a jelenünket, és talán a jövőnket is. A 2011-ben megjelent, és AEGON Művészeti Díjjal kitüntetett regény, szerintem, még mindig nagyot szól. Mellettem legalábbis elfér. 

Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye és a Az Úr szukái

 Ha vizsgaidőszak van, akkor álljak bármelyik oldalon is, számomra nagyon megterhelőek a napok. Így ilyenkor nem szeretek klasszikusokat olvasni, nem terhelem az agyam olyan könyvekkel sem, amik mélyebb, elgondolkodtatóbb tartalommal bírnak. Egyszerűen nem megy. Ez az az időszak, amikor minden erőmmel a vizsgákra koncentrálok, még akkor is, ha csak a kérdező szerep jut nekem. Idén Gráczer L. Tamás két könyvét vettem elő, amiknek az olvasására már régóta vágytam, mert sok jót olvastam, hallottam róluk. Ráadásul Gráczer L. Tamás történelemtanár és könyvtáros, így pláne érdekelt, hogy mit és hogyan ír. 

Eredetileg a A háromfa hölgye a Prea Kiadó pályázatára érkezett be, és a szerző bevallása szerint a vesztesek nyugalmával adta be a kéziratát, immár saját névvel, hiszen előtte két álnéven is publikált, de nagy szerencsénkre, megnyerte ezt a pályázatot, és így nemcsak a nevével, hanem a Budai hóhér sorozattal is megismerkedhetett az olvasó. 

A két könyvet egymás után szinte szünet nélkül sikerült elolvasnom, így nem szentelek nekik külön posztot. Annál is inkább, mert a két könyv, lévén egy sorozat első két darabja, nagyon is összefügg. Mindkét krimi Budán játszódik a 15. században, Mátyás uralkodása alatt. A főszereplő, Marcus, akinek igencsak izgalmas, és nem éppen népszerű foglalkozása van: ő ugyanis a budai hóhér. A közmegvetés tárgyaként élő Marcus azonban rendkívül eszes, művelt, orvosi előképzettséggel rendelkező, sőt művészi vénával megáldott már-már polihisztor férfi, akinek egy kis nyomozás is belefér a zsúfolt napjaiba. Egy valamirevaló detektívtörténetben a nyomozónak mindig kell, hogy legyen egy hű partnere, aki segíti a munkában, tippeket ad, előre viszi az ügyet. Nos, nincs ez másként itt sem, Marcus társa szintén nem hétköznapi figura, szerelméhez hasonlóan ő is a társadalom kivetett alakjai közül kerül ki, hiszen úgynevezett szabad lány, mai szóhasználattal élve, prostituált. Ám csavaros észjárásával méltó társa Marcusnak. Az ő alakjuk mellett számos szereplővel ismerkedhetünk meg, itt van például a Szarkirály (nem, nem én vagyok trágár, valóban volt egy ilyen státusz a középkori városokban), vagy éppen Janus Pannonius, Mátyás király, Szilágyi Erzsébet, és megannyi más kitalált vagy történelmi (de mindenképpen izgalmas) figura. 

Mivel történelmi krimiről van szó, talán nem meglepő, hogy halottak sorával találkozunk a regényekben, és természetesen fordulatokban gazdag nyomozással, míg végre lelepleződnek a bűnösök.  A háromfa hölgyében Marcus és Regina egy feltűnően csinos, de feltűnően halott hölgy kilétét szeretné felfedni. A nyomozás során pedig olyan titkokra is fényt derítenek, amikre az ártatlan olvasó nem is gondolt. Én legalábbis nagyon meglepődtem, főleg, amikor kiderült a gyilkos személye is. Erről, természetesen többet nem árulhatok el, pedig sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon jó választás volt-e. (Tudom, ez most nem a legérthetőbb, de annak, aki olvasta, biztos értelmet nyer.)

Az Úr szukái a mai Margitszigeten játszódik, az akkor még virágzó kolostorban, ahol sorra halnak meg az apácák, nem is akármilyen kegyetlen módon, hanem Szent Margit által saját magának kívánt pokoli kínok közt. Az apácazárda főnökasszonya, aki próbálja eltusolni az eseményeket, egyenesen Margit bosszújának tartja a haláleseteket. A felvilágosult, tudományokban elmélyülő Marcust azonban nem lehet félrevezetni, biztosan tudja, hogy gyilkosságokkal van dolgunk, amiket bizony, hús-vér ember követett el. Talán nem leszek ünneprontó, ha elárulom, hogy ebben Marcusnak igaza van, nem az elhunyt szent életű királylány teszi el láb alól a kolostor szűz lakót, hanem valaki igencsak evilági lény. 

A krimi nem az én műfajom, de kétségkívül szórakoztat, főleg, ha ilyen pörgő, érdekfeszitő, mint Gráczer regényei. A történelmi háttér pedig zseniális. Imádom, hogy a középkori Budát, vagy éppen a Margitszigetet, ilyen részletességgel tudja bemutatni. Ez nyilván annak a sok munkának köszönhető, amit az író belefektetett, hogy a történelmi háttér valós legyen. De tegyük hozzá, hogy az íri vénának is, hiszen annyira jól sikerült a történelmi miliőt megteremteni, hogy nekem az egész történet szó szerint színes és szagos volt, tényleg felfordult néha a gyomrom a látványtól, szagoktól, amiket Gráczer elém varázsolt. Ugyanakkor rengeteg ismerettel is lettem gazdagabb. Külön köszönet, hogy az író meghallgatta olvasói kérését, miszerint egy korabeli térkép igencsak hasznára válna  a mindenkori olvasónak az eligazodásban, és a második kötetbe már bele is rakta.

Nagyon szerettem olvasni ezeket  a könyveket, amiért egy kicsit ódzkodom ajánlani a saját tanítványaimnak, legalábbis 16 év alatt, az a rengeteg erotikus jelenet Marcus és Regina között. De minden egyéb elnyerte a tetszésem. Remélem, hogy minél hamarabb olvashatom a harmadik részt is, mert a Marcust körülvevő titokról még nem hullott le teljesen a lepel. 

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

 "Ha meg akarod menteni a lelked, olvassál. Miért akarnám megmenteni?... Mert senki nem menti meg helyetted."

"És van egy olyan teória, folytatja Gyula ismét halkabbra fogva a hangját, hogy az ember próbára akarta tenni istent, a végsőkig elment, tűzbe vetette az ártatlanokat, égő emberáldozatot mutatott be, de istent nem lehet próbára tenni. Ugyanis egyetlen dolgot ajándékozott nekünk, kedves Matild, és megfogta Tilda mindkét kezét, azt, hogy minden körülmények között, de minden körülmények között választhatunk a jó és a rossz között."

Egy újabb csodálatos Tompa Andrea-könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Igaz, nem könnyű, nem rövid, és nem veszettül szórakoztató, de aki megküzd vele, az biztosan csak jól járhat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ajánlómat mindig egy idézettel szoktam kezdeni, de most alig tudtam kiválasztani kettőt. Szinte minden oldalon találtam volna olyan sort, mondatot, amit szívem szerint megosztottam volna veletek, olyan mély, olyan elgondolkodtató. 

A könyv eleje, mely személy szerint nekem a legkedvesebb, egy igazi kalandregénybe illene, ha nem tudnánk, hogy bizony a véresen komoly és valóságos 20. századi történelem elevenedik meg előttünk az oldalakon. Matyi, a csöppnyi kis csecsemő, Erzsihez kerül megőrzésre, mivel a zsidó szülőkre deportálás vár. Megismerhetjük az új szülőket, akik meleg szeretettel saját lányukként fogadják magukhoz a kislányt, bepillanthatunk a 2. világháború mindennapjaiba, együtt izgulhatunk Erzsivel, nehogy sírjon az apró gyermek, hiszen azzal hatalmas bajba sodorhatna mindenkit. 

Matyi, aki később Matild és Tilda lesz, előttünk cseperedik kamaszlánnyá, majd felnőtt nővé, aki a színészi pályán találja meg a boldogságát. Tompa Andrea remekül ábrázolja a szülőket, a nagymamát, a kislányt, a lázadó, pimasz, néha irritáló kamaszt is. De ott van nekünk a kötet második felében Titi is, a rendező, aki szintén zsidó múlttal rendelkezik, de mégis egész más utat jár be, mint Tilda. Az ő segítségével válunk több színházi rendezés, előadás, próbafolyamat részéve is, mely szintén nagy jelentőséggel bír a regényben. 

Végigkísérjük Tildát abban az identitáskeresésben, melyet neki rendelt a sors, hiszen hiába volt része szerető és gondos nevelésben, nem tudja honnan származik, nem ismeri valódi, vér szerinti szüleit, testvérét. Újra kell építeni magát életének azokból az apró darabjaiból, melyeket valóban magáénak tudhat. Ilyen például a tehetsége, mely a versmondásban, színészi játékban nyilvánul meg. A maszk alatt lehet egyszerre minden és senki, színészként belebújhat bárki bőrébe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő valójában. Vagy éppen ellenkezőleg, ezek a színházi jelenetek segítenek neki közelebb kerülni saját magához. 

Nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak ennyit mondanék el. A könyv úgyis magával ragadja az olvasót, és nem ereszti el egyhamar. Nemcsak a cselekmény, hanem (és talán még inkább) a csodásan kidolgozott szereplők, a nyelvezet, mely ezernyi módon csillogtatja meg Tompa Andrea zsenijét. Öröm olvasni!

A Sokszor nem halunk meg egyedülálló a maga nemében, mert nem lehet egyetlen műfaji kategóriába se besorolni. Egy kicsit identitásregény, egy kicsit családregény, de van benne történelmi regény, holokausztregény is. De ez a kevercs nem árt neki, inkább használ. Erdély, a román-magyar-zsidó együttélés nehézségei, a 20. század második felének gyötrő, néha azonban vidám mindennapjai, a színházi élet, egy előadás megteremtése, az örökbefogadás, az anyaság és munka, a maradás vagy menekülés a jobb élet felé: ezek mind-mind olyan témák, melyek Tompa Andrea regényében ott vannak, és melyek miatt úgy érezhetjük, hogy egy a 21. század egyik kiemelkedő alkotását tartjuk a kezünkben.  

Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága. Regény az anyák megmentőjéről

 Semmelweis neve egykor nagyon sokat fordult meg a fejemben pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor  a róla elnevezett kórházban hoztam világra a nagyobbik gyermekem. Akkor hálát adtam neki is, amiért a gyermekágyi láztól legalább nem kell rettegnem (úgyis volt elég más). Aztán elfeledkeztem róla. Egészen 2023-ig, amikor is megjelent Koltai Lajos filmje, a Semmelweis. Moziban voltam és ez volt az egyik filmbeharangozó. Már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell! Nem is csalódtam, gyönyörű film. Hatalmas színészi munka, rendezés, elragadó jelmezek, díszletek, figyelemreméltó, izgalmas történet. Egyszóval magával ragadott, és azóta Semmelweis-lázban égek. 

Aki ismer, tudja, hogy ha történelmi ihletésű mű kerül elém, legyen az könyv vagy film, egyből utánajárok, kutatok a neten, mindent elolvasok a témában. (Na jó, csak azt, amire van időm, de elég jól hangzott, nem?) Nem szaporítom a szót, Gárdos Péter regénye volt az első, amit  a témában elolvastam, és mivel ugyanolyan nagy  hatással volt rám, mint maga a film, így itt a helye a blogban!

A gyönyörű hangú Gárdos Péter (hallgassátok meg egyszer, elképesztő orgánuma van) regénye 2022-es, úgyhogy ideje volt a kezembe venni. Az biztos, hogy a 2023-as év utoljára olvasott könyve, de a top 5-ben is benne van. Nemcsak olvasmányos, hanem számos ponton hiteles is, amit Gárdos  a regényírást megelőző kutatásának köszönhetünk. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni, pedig Semmelweis életének főbb pontjait talán mindenki ismeri. Ez az igazi írói varázslat, elmesélni egy olyan történetet izgalmasan, az olvasó figyelmét végig lebilincselve úgy, hogy a végkifejlet mindenki számára ismert. 

A regény Semmelweis gyerekkorától kezdve kíséri el az anyák megmentőjének életét egészen a haláláig. Ebben különbözik a filmtől, ahol csak az 1847-es évet láthatjuk. Ugyanakkor a könyv is szinte filmszerűen sodró lendületű, egyáltalán nem lassú vagy unalmas. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy mennyire ismétli magát a történelem, mennyire nem változott a világ. Az emberi irigység, az ego még mindig próbálja visszahúzni  a nagyszerű embereket, a zsenik élete még mindig nem könnyű, még mindig furcsán nézünk azokra az emberekre, akik körmükszakadtáig küzdenek az igazukért, és bizony nehezen ismerjük be, hogy nem mi vagyunk a győztes oldalon. Semmelweis igazi, hivatásának élő ember volt. Ember minden tekintetben, hiszen azt sem a könyv, sem a film nem titkolja el, hogy nem volt könnyű, simulékony személyiség. A célért mindent feláldozott, és nem kímélte a körülötte levőket sem.  

Természetesen azért vannak a könyvben fiktív szereplők, elemek is, de ez nem elvesz, hanem hozzátesz a történethez. Nagyon jó olvasni ezt a történetet, még akkor is, ha a befejezés tragikus. Gárdos tényleg emberként tudta megjeleníteni Semmelweist, akivel minden gyarlósága ellenére együtt tudunk érezni. Ennek ellenére senki ne várja, hogy hőst csinál belőle, mintahogy tette sokáig  a közvélemény, hiszen nem lehet hős az, aki elmegyógyintézetben hal meg, nem hősi, ha valakinek nem működik a házassága. Könnyen ráfogjuk a körülményekre, hogy a felfedezése azért nem lett korában világhírű, mert a gonosz bécsi, és még gonoszabb magyar orvosok nem akarták elismerni, féltékenyek, irigyek voltak. Biztos ebben is van valami, de ma már tegyük hozzá azt is, hogy ő maga nem publikálta eredményeit 15 éven keresztül. Hogy miért? Ma már nem tudni, egyesek szerint (erre utal a könyv és a film is) diszgráfiával küzdött. Igen, az anyák megmentőjének van egy másik, kevésbé mutogatni való oldala is, de nekem ezzel együtt hiteles, érvényes a történet. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, annál is inkább, mert Semmelweis történetét mindenkinek ismernie kell, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Az UNESCO 2013-ban a világemlékezet részévé nyilvánította Semmelweis gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését. Hiszek benne, hogy az ő életéből rengeteget lehet tanulni a fertőtlenítő kézmosáson kívül is! 

Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem

"Eszes, furfangos, családcentrikus jószágok, egyre jobban kedvelem őket...

Ismerek egy hindu legendát is, ami így szól: egy hindu guru húsz éven keresztül meditált egy fa alatt földi halálát várva, miközben következő életére készült. Élete utolsó pillanatában azonban meglátott egy gyönyörű szarvast, belefeledkezett a látványba, azon nyomban meghalt, és szarvasként született újjá.

Ha hinnék ebben a csodás legendában, leginkább varjúként szeretnék újjászületni. Úgyhogy ha megláttok egy varjút, ne öljétek meg.

Hátha én vagyok."

„Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. (…) Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű” – vallja Ljudmila Ulickaja.

Bár nem igazán ismerem, bevallom, a kortárs orosz irodalmat, meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjelentősebb, de hazánkban mindenképpen az egyik legismertebb orosz írónő, Ulickaja. A fenti idézetet több helyen is olvastam, remek önvallomás. Ulickaja írásai valóban a köztünk lévő emberekről, rólunk szólnak. 

Az igazi nevem az írónő 80. születésnapjára jelent meg, és Ulickaja emlékei kerülnek előtérbe. Ahogyan mindannyiunknak, neki is darabokból, apró darabkákból, kis mozaikokból áll össze élete története. Ezt az eklektikusságot hangsúlyozza a forma is, hiszen a szabadverstől a prózán át a napló- és levélrészletig mindenféle található benne. Engem a szabad írás módszerére emlékeztet, amikor is mindenféle korlát és szabály nélkül vetjük papírra a gondolatainkat. Ez a töredékesség azonban mit sem von le értékéből. Sőt, engem ez a rész fogott meg leginkább. Mintha a nagymamámat hallottam volna mesélni a gyerekkoráról, a felnövéséről, fiatal önmagáról vagy bármilyen emlékről, ami egy-egy tárgyról vagy emlékképről eszébe jut. Nekem külön élmény a kommunista Oroszország (bocsánat, Szovjetunió) társadalmának és mindennapjainak felidézése. 

A kötet második része két novellaciklusból áll. Az Angyalmesék szereplői, nem meglepő módon, az emberekre vigyázó angyalok, a Hatszor hét pedig ugyanennyi apró történetecskét ír le egy-egy témához kapcsolódva. Ezek közt is volt, ami nagyon tetszett, de ha választani kell, mindenképpen a személyes első rész lenne a kedvencem. 

Ulickaja írásai bár könnyűnek tűnnek, valójában nagyon is mélyek, igy inkább ajánlom őszi-téli, igazi elmerülésre alkalmas estékre. Egy jó tea vagy kávé mellett biztosan szárnyra kelnek a mi gondolataink is Ulickaja segítségével. 

Amit könnyűnek véltem,
Nehéznek bizonyult.
Amit nehéznek véltem,
kiderült -lehetetlen.
Ami lehetetlen volt,
Nézd – a kezemben van!

Grecsó Krisztián: Lányos apa

 "Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt fél órát."

„ Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede, még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek”

Nagyon szeretem Grecsó Krisztián írásait, lehet ezért sem tudtam egyetlen idézettel megelégedni, de írhattam volna többet is akár, mert a Lányos apa telis-tele van olyan mondatokkal, amit többször érdemes elolvasni, hosszasan ízlelgetni.  

A közösségi média korában élünk, és mi, régebb óta fiatalok, nehezen tanultuk meg, hogy amit kiposztolunk sz internetre, az ott is marad, de ami rosszabb, bárki visszaélhet a fotóinkkal, a megosztott információkkal. Emlékszem, hogy anno az ismerőseimmel együtt mennyi képet töltöttünk fel a családjainkról, elsősorban a gyerekeinkről, mert büszkék voltunk, mert meg akartuk mutatni, mennyire szépek, mennyire okosak, milyen izgalmas, érdekes vagy éppen vicces dolgot csináltak a porontyaink. Ennek az időnek azonban vége, ma már én is csak olyan képet rakok fel a gyerekeimről, amire ők is áldásukat adják (jobbára igy semmilyet). 

Ugyanilyen érzés lehet, amikor egy szülő író, és az írásaiban jeleníti meg lányait-fiait. Volt szerencsém részt venni a könyv egyik bemutató rendezvényén, ahol Grecsó el is mondta, mekkora dilemma számára, hogy mit és mennyit adhat ki a lánya életéből, hiszen előbb vagy utóbb Hanna is el fogja olvasni ezeket a történeteket, és akkor vállalnia kell minden felelőséget. Ezért aztán ezek a tárcanovellák, inkább szólnak a "lányos apáról", mint magáról Hannáról. Valamint apákról, nagyapákról és gyermekekről.

Bevallom, hogy először félve vettem kezembe ezt a kötetet, mert attól tartottam, nagy gyerekekkel bíró anyukaként (ráadásul fiús anyukaként), nem mond majd nekem sokat ez az írás. Tévedtem. Kifejezetten élvezettel olvastam a sorokat. Bár az is igaz, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna (jó) pár évvel korábban olvasni, amikor az enyémek is Hanna-korúak voltak. Ugyanis a novellák fő témája a szülővé válás, annak minden örömével, bánatával, gondjával és szorongásaival együtt. Talán, nagy segítség lett volna akkor, hogy érezzem, más is szerencsétlenkedik, más is keresi a megoldást, mással is előfordul. Ennek ellenére tudtam azonosulni  a szövegek nagy részével. A Lányos apa-ciklus novelláin kívül nagy kedvenceim voltam az Anyám álma és a Tudta? című írások, ez utóbbiból idéztem is. 

És hogy kiknek ajánlom? Szülőknek, legyenek apák vagy anyák, és felnőtt gyermekeknek, akiknek az apaság a másik oldalt jelenti, a saját apjukat. Egyszóval mindenkinek, aki ebben a rohanó, sokszor érzelemmentes világban egy picit szeretne megállni, és valami kedveset, szeretettelit olvasni. Még az sem baj, ha nem egy szuszra. Épp az a jó ebben a kötetben, hogy a novellák egymástól függetlenek, és bármilyen rövid idő alatt elolvashatóak. 

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

 "A tanár most éppen ezt tette, kifelé bámult, és a színtelen utcák rácsszerkezetét tanulmányozta elmerülten. A háta mögött egyre bátrabban sugdolóztak a gyerekek, egészen pontosan lehetett hallani, melyik padsorban, melyik padban forgolódik előre-hátra valaki, hol lapozgatnak egy óvatosan előhúzott tankönyvben, és merre dörzsöli egy kéz vadul a papírt, mert rájött, hogy valamelyik kérdésre teljesen rossz választ irt. Hagyta, hadd élvezzék még néhány percig a szabályszegés titokzatos izét. Végső soron, gondolta, ennek a tapasztalatnak is lehet némi köze az irodalomhoz."

Meglepődve látom, hogy az első Krusovszky-regényről egy sort sem írtam, pedig az is nagyon tetszett, és ami tetszik, arról írok, hátha más is elolvassa. De ha nem is írtam róla, az biztos volt, hogy a második regényt el fogom olvasni. A Levelek nélkül az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ahová sikerült kijutnom, és bezsebeltem egy aláírást és egy ígéretet is Krusolvszky Dénestől, hogy jövőre ellátogat az iskolánkba. Úgy legyen! 

A Levelek nélkül főszereplője egy kisvárosi gimnáziumban magyartanár (naná, hogy kellett nekem ez a könyv), aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tavasz ellenére a fákról eltűntek a levelek. Ez a természeti katasztrófa felforgatja a városka lakóit, ki igy, ki úgy reagál a történtekre. Azt azért elárulom, hogy a regény se nem klasszikus nyomozós sztori, se nem klímakatasztrófáról szóló regény, sőt talán nem is ez a legfontosabb kérdés, amire az olvasó keresi a választ. Ugyanis Koroknai tanár úrnak a múltjával, a családi emlékekkel is meg kell küzdenie. A jelene sem fényes, diáktüntetésen vesz részt, amiért megbüntetik az iskolában, édesanyja betegen fekszik egy idősek otthonában, bátyjával megromlott a viszonya. Olvasás közben megismerkedünk tanárokkal (kedvenc szereplőm a félszemű földrajztanár), diákokkal, családtagokkal, és persze magával Koroknaival. A kisvárosi élet bemutatása is izgalmas lehet egy nagyvárosi olvasónak, mint például nekem. 

A regény legemlékezetesebb része a második fejezet, mely egy pár órát mesél el, de eközben megelevenedik egy tipikus magyar család tipikus nyaralása valamikor a 20. század második feléből. Látszólag semmi izgalmas nem történik, de enélkül a fejezet nélkül nem tudtam volna olyan válaszokat adni a kérdéseimre, mint amiket adtam. 

Érdekessége a regénynek, hogy a Covid-járvány alatt született, de maga a betegség még említés szintjén sincs jelen. Ezzel szemben vannak olyan elemek, amiket szinte látnoki képességekkel megáldva képzelt el Krusovszky, és amik. úgy tűnik, valóra is váltak, gondolok itt a diáktüntetésekre, vagy éppen akkumulátorgyárra. 

Számomra van még egy nagyon személyes kapcsolódási pont: a regénybeli tanár anyukájának ugyanaz a kedvenc könyve, mint az enyémnek. 

Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány, ami nem adja magát könnyen, kicsit megdolgoztatja az olvasót. Egyszóval olyan jófajta könyv, amit szívből ajánlok akár egy nyári olvasmánynak is. 

Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

 Azóta vártam ezt a kötetet, mióta megtudtam, hogy a könyvhétre megjelenik. Szerencsém volt, előtte már beszereztem, mert ott lehettem a könyv bemutatóján. 

Sokszor fogalmaztam már meg, hogy mennyire fontos dolog nekünk, olvasóknak találkozni személyesen az írókkal. Legalábbis nekem mindig hatalmas élmény. Nem arra gondolok, amikor összefutok velük a buszon vagy az utcán, hanem azokra az alkalmakra, amikor beszélgethetünk, vagy legalábbis hallgathatjuk a szerző előadását. Úgy vagyok a könyvekkel, mint a színházzal, egy misztikum, egy titok, és amikor egy picit legalább bepillanthatok a kulisszák mögé, akkor magam is részesülhetek a titok egy aprócska szeletéből. Nekem ilyen beavatási szertartás egy író-olvasó találkozó. 

Tóth Krisztinát meg különösképpen jó hallgatni. Fantasztikusan tud mesélni,  a humora is jó. És nem mellesleg nagyon kedves is.

Szerencsés vagyok, hogy maga az írónő adott bepillantást a könyvbe, mert sok személyes háttérinformációt is kaptam az olvasáshoz, és azért az sem egy utolsó élmény, mikor maga a szerző olvas fel a művéböl. 

Az Ahonnan látni  az eget egy novellaválogatás. 25 olyan novellát tartalmaz, amelyek már más platformokon is megjelentek. Ezúttal a végtelenül szomorú, tragikus történetek mellett, vidámabb, könnyedebb novellák is tarkítják a kötetet. Ez utóbbiak közül való a Vízipók című, amelyet maga Tóth Krisztina olvasott fel, és amely saját bevallása szerint is egy valódi történeten alapul. Természetesen a novellák többsége a jól megszokott stílusban íródott, elgondolkodtatóak, mélyek, és az élet sötétebb oldalát mutatják meg számunkra.

 Nagyon szeretem Tóth Krisztina novelláiban azt, hogy a szereplők hús-vér figurák, közülünk valók, hétköznapiak, édesanyák, édesapák, férfiak ,nők, hajléktalanok, az utca embere, a szomszéd, vagy akár mi magunk is lehetünk. Nem hatalmas,  egetrengető vagy világraszóló események megjelenítője ez a novellagyűjtemény sem, hanem olyan hétköznapi eseményeknek a leírása, amik körülöttünk vannak, persze kell egy olyan művész (akit megérintett Isten ujja), hogy ezeket a történeteket megírja és elénk tárja, mi olvasók pedig ezen elgondolkodhatunk, magunkra ismerhetünk.

Szerettem  a Bödön és botmixer vagy az Erkélynovella idős szereplőit, teljesen megértettem az Ahonnan látni az eget című novella férfi szereplőjének vágyait, sírtam a Légörvényben című elbeszélésen, és nagyokat nevettem a Kánikula  vagy a Vízipók olvasása közben. Együttéreztem a Selejt című novella fiú szereplőjével és megdöbbentem a Szeretnék tőled kérni valamit című novella olvasásakor. 

Egyszóval ez ismét egy zseniális válogatás. Megint egy csodát kaptunk Tóth Krisztinától, amit érdemes olvasni, nemcsak azért, mert rövidek az egyes darabok (ez amúgy is becsapós, mert úgysem lehet letenni egy történet után a könyvet), hanem azért is, hogy egy kicsit mi is másképp lássuk magunkat, a világot, a körülöttünk élőket. Hacsak egy novella erejéig is. Szívből ajánlom mindenkinek!

Költővel nem járnék

 Édes kis gerlicém, Júliám, hogyan és miként vagy?

Majd vártam, hogy e csodás masina új magyar nyelvre fordítsa szerelmetes szavaim. ...

 De a mondat, amit az enyémért cserébe kaptam, oly rövid volt, oly kopár, szinte szavalhatatlan:

Mizu, Juli? Szitu?

Mizu, Juli? Ennyi? Ez maradt belőle? Ily rövid szavak még hatnak némely nőre? Vagy úgy értik, hogy mizu, hogy mi zúg a szívedben? Mátkádat átkarolni szitával megy könnyebben?

(Gévai Csilla)

Már egész gyűjteményem van a Tilos az Á könyveiből. Nem véletlenül. Egyrészt szívügyem, hogy tanítványaimnak minőségi, de élvezhető irodalmat adjak a kezébe, másrészt pedig jómagam is élvezem  ezeket a könyveket. Enélkül nem is ajánlanám. ;)

Az utóbbi időben két kötetet is beszereztem, a Viszek egy szívet című versantológiát, és a Költővel nem járnék című gyűjteményt, mely 15 novellát tartalmaz. Mindkettő a szívemhez nőtt, bevallom. Az előbbiről már írtam ajánlót, itt az ideje, hogy bemutassam a másikat is nektek. 

A Költővel nem járnék antológia kortárs szerzők írásait gyűjti csokorba, melyek fő témája Petőfi Sándor. Petőfi a legnépszerűbb, legismertebb, legtöbbet szavalt költőnk, akivel már az óvodában megismerkedünk. Idén, a bicentenárium alkalmából pedig valóban lerágott csont lett (bocsi, Sándor). Szerintem nincs széles e hazában olyan közoktatási intézmény, ahol ne szerveztek volna valamilyen versenyt, kiállítást, megemlékezést Petőfi kapcsán. Nos, amikor már úgy érzed, kedves olvasó, hogy elég volt, nem bírod tovább, na akkor jött el ennek a kötetnek az ideje. 

Ugyanis a szerzők bátran nyúlnak a témához, a költőhöz, vagy legalábbis ahhoz a költő-képhez, amit iskoláskorunk óta belénk neveltek. Petőfit lerángatják a piedesztálról, Balássy Fanni novellájában szó szerint lelép a talapzatról, hogy szembenézzen az őt ért kritikákkal. De van itt instaköltő, vagy épp feleségét mindenben támogató férj. Apropó feleség! A 21. század, szerintem egyik nagy-nagy felfedezése Szendrey Júlia, akinek alakját végre-valahára felfedezhetjük, és nemcsak mint Petőfi feleségét szemlélhetjük. A könyvből itt van például Szabó Borbála novellája, melynek középpontjában nem maga Petőfi, hanem Szendrey Júlia van. 

Nehezen tudok kedvenceket választani, mert mindegyik novella más, és igy nem összehasonlíthatóak, valamiben ez tetszik, valamiben az. Azért néhány, hozzám igazán  közel állót szeretnék különösen a figyelmetekbe ajánlani. Ilyen Gévai Csilla: S te, barátom? című novellája, mely azzal a gondolattal játszik el, hogy hogyan igazodna el a mai nyelvben Petőfi, aki egykor az egész palettáját bírta annak, vajon most hogy értetné meg magát, és hogy fogadná verseinek szlengesítésést. Rojik Tamásnál az időutazó Petőfi megpróbálja elcsábítani látogatóját, aki mellesleg még diáklány, és éppen interjút szeretne készíteni a híres íróval. Kiss Judit Ágnesnél is az Instán jelennek meg Petőfi versei rajongói (elsősorban lányok) legnagyobb örömére. Miklya Luzsányi Mónika a családon belüli erőszakot, míg a Képek a falon, Wéber Anikó tollából az iskolai kirekesztést, zaklatást, egyedüllétet teszi a mű középpontjába. Na és ott van Baráth Katalin novellája, amiből végre kiderül, hogy mi a közös Petőfiben és Sherlock Holmes-ban. 

 Elképzelhetetlenül sokféle megközelítés, ami segít közelebb hozni Petőfit a 21. századi olvasókhoz. Ennél pedig nincs fontosabb! Ne azért vegyük le Petőfi kötetét, mert kötelező, hanem azért, mert kíváncsiak vagyunk rá, és próbáljunk meg a versekhez úgy fordulni, hogy azok ma is mondanak valamit nekünk, mai olvasóknak. Találjuk meg ezt! 

Berényi Anna: Richter

 Ha majd véletlenül száz év múlva is áll a gyáram, akkor mindegy lesz, hogy ebben a könyvben mennyit írtak rólam.

Nemrég számoltam be Berényi Anna Petőfi című könyvéről, azóta személyesen is találkoztam az írónővel. Fantasztikus élmény volt, rengeteget mesélt az iskolánkban Petőfiről és a könyvéről. Sőt azt is elárulta, mi lesz a következő könyvének témája! De ezt fedje még titok! Én biztosan el fogom olvasni!

A napokban fejeztem be Anna másik regényét, a Richtert. Ha lehet, ez még nagyobb hatással volt rám, mint a Petőfi. Csodálatos történet egy csodálatos emberről, egy tehetséges író tollából. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, mert az egyik kedvenc olvasmányommá vált. 

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a könyv életrajzi regény, és Richter Gedeonnak, a nagy gyógyszergyárosnak, akinek többek között a Kalmopyrint köszönhetjük, a sorsát mutatja be. Ráadásul rendkívül élvezetes módon. Olyan sodrása van a könyvnek, hogy nehezen tudtam esténként lerakni, pedig majd' leragadt a szemem az álmosságtól. 

A könyvvel együtt lehet (vagy érdemes?) olvasni a honlapon (www.bernyianna.hu) közzétett jegyzeteket, ahol mindent dokumentált Berényi Anna arról, hogy mi volt a valós elem, mit tett hozzá ő, képeket, dokumentumokat, leveleket olvashatunk. Én ezt, bevallom, imádtam, persze azt is megértem, hogy ez valakit kizökkenthet az olvasásból. 

A Richter család mindennapjai, a kezdetek, az első gyógyszertár, a szerelem, a gyermek születése, az utód kicsapongásai, és megannyi életszakasz jelenik meg a lapokon. A rendkívül izgalmas  életút mellett bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének mindennapjaiba, de olyan nagy események szemtanúi is lehetünk Richter által, mint a világháborúk, a Tanácsköztársaság és a zsidóüldözés. Számomra érdekes volt a gyógyszeripar titokzatos világába is bekukucskálni. 

A könyv szerkezete is lenyűgöző, Richter utolsó napját öleli fel, és a végső percek felől közelítjük meg az eseményeket, az adott órának, napszaknak megfelelően. 

Richter Gedeon története egyszerre felemelő, tanulságos, tragikus és mégis csodálatra méltó. A szorgalom, az emberség, a mások iránti tisztelet és szeretet teszi őt naggyá, amellett, hogy számos gyógyszeripari találmány fűződik a nevéhez. Érdemes tőle tanulni, például azt, hogyan lehet szépen, becsületesen, felemelt fejjel élni úgy, hogy a világ közben atomjaira zuhan. 

Nádas Péter: Rémtörténetek

"Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson, mind beteg."

 Nádas Péter Rémtörténetek című munkája talán az év egyik csúcsolvasmánya volt, ha lehet igy fogalmazni. Nem azért, mert nagyon vártam a megjelenését, és még csak nem is azért, mert kedvencemmé vált volna ez a kötet. Sokkal inkább azért, mert ez a könyv valóban megdolgoztatta az én elmémet is. Ha valaki rendszeresen olvassa az ajánlóimat, az tudja, hogy olyan könyvekről írok általában, amiket jó szívvel ajánlok a tanítványaimnak is. Na, elérkeztünk egy olyanhoz, amit (még) nem biztos, hogy felkínálnék nekik. Szerintem ez a regény haladóknak való olvasmány. Én aztán tényleg sokat és sokfélét olvasok, de ez a könyv még nekem sem volt egyszerű. Ha valamit viszont ajánlanék, akkor az a Berlini szürke című válogatás, melyet idén az író 80. születésnapja alkalmából jelentetett meg a Jelenkor, és amit   a Libri könyvesboltokban ingyen, diákigazolvánnyal lehetett átvenni diákoknak (és olyan szerencséseknek, akiknek a diákjai gondolnak a tanáraikra). 

Persze ez senkit ne riasszon el egy életre Nádastól, mert egyébként zseniális alkotás. Nem véletlen, hogy novemberben a SWR irodalmi listáján első helyre került, sőt még most is tartja az előkelő hetedik helyet. "Nádas Péter Rémtörténetek című új regényével újfent bizonyította, hogy talán ő korunk legnagyobb magyar írója."-írta róla Balogh Ernő. 

Szóval a regény a maga bonyolultságában is lenyűgöző. Az első, ami azonnal feltűnik az olvasónak az a nyelv, aminek Nádas a mestere. Hihetetlen mennyi regiszterben képes megszólalni akárcsak egy oldalon belül is. Az alpári káromkodásoktól kezdve, az úriasszonyok választékos nyelvi kifejezésein át, az egyszerű falusi ember megszólalásáig. 

Azonban nemcsak a nyelvvel bűvészkedik az író, hanem a narrátorral is. Nekem, aki pedig elég pallérozottnak vallom magam olvasás terén, sem volt egyszerű felfognom és megértenem, hogy éppen ki beszél, vagy éppen kik, mert valamikor egy személy, valamikor több, valamikor monológokat olvasunk, valamikor pedig rejtett párbeszédeket. Sajnos valódi kommunikáció nem igazán tud kialakulni szereplők között. 

A cselekmény is nehezen adja magát, néha pörög (persze nem a jól bevált, lineáris úton), néha egész lelassul. Sokszor hoz be az író újabb és újabb szereplőket, azok történeteit, majd lép vissza az időben az eredeti szereplőhöz. Az első 100 oldalon két nő kapál. Ennyi a cselekmény, de közben szinte mindent megtudunk erről a két nőről, a hozzájuk kapcsolódó emberekről, a múltjukról, az életükről.  

A történet valóban rémtörténet, nincs mit szépíteni. Nemcsak a tragikus halálesetek miatt, hanem a szereplők élettörténetei miatt is. Egy kis szigetfaluban játszódik a mű, ahová aztán az író bezsúfolja nekünk a társadalom összes számkivetettjét (talán nem véletlen a sziget mint helyszín): leányanyák, megerőszakolt nők, erőszaktevők, lecsúszott arisztokraták, testi-lelki sérültek, szellemileg visszamaradottak. Mások, akik a perifériára kerültek, akiket megvetnek, elutasítanak. Ugyanakkor a főszereplőket sem igazán tudjuk a szívünkbe fogadni, mert sokszor züllöttek, gonoszak, durvák, visszataszítóak maguk is. Az egyetlen fény az alagútban talán a gyógypedagógusnak készülő diáklány lehetne, akiért két fiú (az egyik ráadásul kiskorú) is rajong, de mindkettő torzult: lelkileg vagy testileg. A dolog pikantériája, hogy az előszőr szimpatikusnak tűnő Mírák Piroskáról is kiderül, valódi szeretetre ő sem képes. És ha már a szereplőknél tartunk, ne feledkezzünk meg a kisértetekről és magáról az ördögről sem, akik szintén megjelennek a faluban. 

Maga Nádas igy fogalmaz a regénnyel kapcsolatban: "A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés." Nos, ha kíváncsi valaki erre az időskori tréfára, van elég energiája, hogy tényleg odafigyelve olvasson, akkor ez az ő könyve lesz. 

Tóth Krisztina: Világpuszi

"Ferkó anyukája egy ideje már sejtette, hogy a fia különleges képességekkel rendelkezik, ezért, ha ismerőssel találkoztak, mindig odafordult a legidősebb és egyben legkisebb királyfihoz:

- Köszönj szépen, Ferkó!...

Ferkó, akit tízéves kora ellenére is babakocsiban kellett tolni, halvány mosollyal nyugtázta a kérést, és már repült is a Világpuszi. 

A földgolyó különféle pontjain egymást érő csodák és a Ferkó királyfi közötti összefüggést csak kevesen tudják...Ferkó pedig hallgat, figyel, mosolyog, mint a kortalan bölcsek, vagy mint az igazi, született királyok, akikről korona nélkül is sejti mindenki, hogy sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól."

Tudod, mi az a Világpuszi? Vagy azt, hogy mi az igazi neved? És a bulangó? És arról van tudomásod, hogy az éjjeli kutyaugatás a kutyamennyországból jön? Ha nem, akkor neked is ideje elolvasnod Tóth Krisztina legújabb könyvét!

 Van egy kolléganőm, akivel sok közös olvasmányélményünk van, és aki elhozta nekem ezt a könyvet, mert biztos volt benne, hogy nekem (is) tetszene. Valamit tudhatsz, drága Éva, mert nagyon-nagyon tetszett! :)

Egy biztos, Tóth Krisztinát a kortárs magyar irodalom egyik állócsillagának tartom, így aztán nem csoda, hogy mindent azonnal "befalok", amit ő ír. A Világpuszit persze nem volt nehéz, mert gyerekeknek szóló, rövid mesék vannak benne. Mit is mondok?! Gyerekeknek?! Igen! Is! Meg felnőtteknek! Nem véletlenül az az alcímé, hogy Mesék embereknek. Merthogy ez az a könyv, ami teljesen kortalan olvasótáborra számíthat. Ne legyünk álszentek, nekünk felnőtteknek is kellenek a mesék, kell a feloldozás a mindennapi problémáink alól. 

A Világpuszi egy segítő, vagy ahogy manapság mondják, érzékenyítő könyv. Olyan traumákról, tragédiákról vagy egyszerűen csak nehezebben elfogadható állapotokról ír az írónő, mint egy szeretett kisállat elvesztése, Down-szindrómával, kerekesszékkel, végtaghiánnyal vagy éppen az ágybavizelés problémájával küzdő gyerekek életéről. Teszi ezt Tóth Krisztina úgy, hogy közben nem didaktikus, nem akar kioktatni, megnevelni, megmondani a tuti. A mesék, a csodák megnyugtató, varázslatos világában egyszerűen csak természetessé, mindennapivá, élhetővé és szerethetővé teszi ezeket a sorstól kapott kihívásokat. Úgy válnak ezek a vak, cigány, testi, lelki nehézséggel küzdő emberkék hőssé, hogy nincs kétségünk afelől, hogy ezek a dolgok ugyanolyan leküzdhető akadályok, mint a sárkányok, boszorkányok, és szörnyek, és igenis a legkisebb királyfi, vagy királylány elnyeri méltó jutalmát. 

A magam részéről egyhuzamban olvastam el a könyvet, egyszerűen magához láncolt. Sírtam és nevettem, együtt éltem a szereplőkkel, és annyi, de annyi emléket, nehézséget, vagy épp boldog pillanatot idézett meg bennem, hogy az felért egy pszichoterápiával. Imádtam a Világpuszi Ferkóját, hálás voltam a Bulangó Zoli bácsijának, és arra vágytam, bárcsak mindenkinek lenne egy olyan édesanyja, mint amilyen Hannának van a A legfinomabb répatorta című mesében!

Igy karácsony közeledtével azt kívánom mindenkinek, hogy lássa meg ő is a hajléktalan, szakállas bácsiban a Mikulást, és tanuljon meg mindenki Világpuszit küldeni (és fogadni), mert az egy olyan különleges dolog, aminek nyomában csupa boldogság és szeretet jár!

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája és A varjúkirály

 "Magyarország ilyen hely. Ha ideszülettél, még megszökni sem tudsz előle. Veled utazik, bárhová is menekülsz. Ott van a csomagod alján."

"Én nem hiszek az emberekben. Ha nem lenne Isten, kitalálnánk valamit, hogy ölni lehessen a nevében."

Tavaly nyáron történt még, hogy egyik kedves kolléganőm lelkesen mesélt arról, hogy érettségi elnökként megismerkedett egy számára új íróval, sőt, meg is vette ennek az írónak az egyik könyvét, amit egyetlen éjszaka alatt el is olvasott.  Ezt az írót Jászberényi Sándornak hívják, és a lelkes, okos érettségiző olyan hullámokat vetett a feleltével, hogy egy barátnőmmel együtt egyszerre vetettük bele magunkat a Jászberényi-életmű felfedezésébe. Mindjárt két novelláskötetét is elolvastuk: A lélek legszebb éjszakáját, és A varjúkirályt. 

Jászberényi mindkét kötete amilyen rövid, olyan nehéz. Nem tudok rá jobb szót mondani, mert egyszerre lélekölő és néhol felemelő, gondolatébresztő, elborzasztó és fojtogató. Egyszóval nehéz. Ne tévesszen meg senkit a rövidsége és az olvashatósága, mert garantálom, hogy álmatlan perceket fog okozni egy-egy novella megemésztése mindenkinél. 

Sokan az egyik legmaszkulinabb, Hemingway-hez hasonlító, kemény, durva szavakkal és történetekkel dolgozó, szikár stílusú íróként aposztrofálják a szerzőt. Ha ismerjük valamelyest Jászberényi életét, akkor talán ez szinte természetes is, hiszen haditudósítóként, aki az élet poklát örökíti meg, akinek a halál, az erőszak a mindennapjai része, az nem finomkodhat. 

A lélek legszebb éjszakája című kötet 14 novellát foglal magába (itt jegyezném meg, hogy durvasága ellenére én melegen ajánlom gimiseknek feldolgozásra, nemcsak témái, hanem formája miatt is, hiszen a klasszikus novella egy az egyben bemutatható szinte bármelyik Jászberényi-novellánál). A helyszín nagyrészt Egyiptom, illetve a Közel-Kelet, ahol Maros Dániel fotós éli az életét, és ahol dolgozik. Főszereplőnk tehát akár a szerző alteregója is lehet, bár én mindig óva intek mindenkit a teljes azonosítástól. Nos, Maros mint elhagyott, magányos, drogos és alkoholista  újságíró-fotós szemszögén keresztül kapunk mi olvasók is bepillantást ebbe a zűrzavaros, kemény, háborús és nekünk európaiaknak kissé idegen világba. Kiszolgáltatott kamaszok, katonák, prostituáltak élete elevenedik meg a lapokon. 

Számos nagyon jó novellát idézhetnék a kötetből, de talán kettőt emelnék ki közülük, az egyik a Varjúleves, amely kilóg a kötetből tartalmát tekintve, hiszen Magyarországon játszódik, és egy cigány temetést mutat be. A másik egy számomra nagyon érzelmes novella (annak ellenére váltott ki belőlem heves érzelmeket, hogy nagyon szikár, nagyon durva és szókimondó a szöveg és a cselekmény), A jó kuncsaft, mely egy megcsonkított prostituáltat helyez a középpontba. 

A Varjúleves nemcsak címével, de témájával is előrevetíti A varjúkirály kötetet. A Nyugati történetek alcímet viselő novelláskötet ismét 14 novellával indít, de ajándékul kapunk egy kisregényt vagy elbeszélést is, A varjúkirályt. A helyszín ezúttal Magyarország, a magyar rögvalóság tarkítva a 2015-ös menekültválsággal. Jászberényi saját bevallása szerint is betekintést enged ezúttal a családi legendáriumba, és olyan történetekkel gazdagítja a kötetet, ami személyes élményeiből táplálkozik.

 Kedvenceim a Szerelem, a Két csík és a Hosszú hétvége című művek voltak, bár a  koronát A varjúkirály teszi fel. Ebben egy árvaházban nevelkedett mélyszegénységben élő fiú, és egy ugyancsak kilátástalan egzisztenciális helyzetben lévő cigány srác kitörési kísérletét mutatja be, mely tragédiába torkollik. Erőszak, menekültek, gyilkosság, öngyilkosság, előítélet, és megannyi szörnyűség. Erős idegzet és lélek kell az olvasásához. 

Szóval, nagy levegő, és vessük bele magunkat a Jászberényi-féle világba, mert remek író, érdekfeszítő történetekkel. 

Farkas Anett: A 33as beteg

 Történt egyszer, hogy nyertem egy könyvet. Aztán most másodszor. Köszönet érte A magyar szerzőkért Facebook csoportnak!💓

Szóval igy került hozzám ez a könyv, amiért nemcsak azért vagyok hálás, mert megnyertem és az enyém lett, hanem azért is, mert a szerző dedikálta is, ami mindig nagy-nagy örömmel tölt el. 

A regény igazi nyári olvasmány. Múltkor valaki megkérdezte, hogy változik-e az olvasási szokásom nyáron. Igen, változik. Egyrészt sokkal többet olvasok, bár ez nem látszik itt a blogon, mert nem írok minden könyvről, másrészt pedig a könnyedebb irodalomért nyúlok. Általában ifjúsági könyveket olvasok. Ez a regény viszont krimi, ami nálam igencsak el van hanyagolva. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért, mert nincs bennem olyan ellenérzés, mint például az erotikus vagy romantikus könyvekkel kapcsolatban van, egyszerűen csak igy alakult. Úgyhogy ez még pluszban hozzátett az örömömhöz, hogy végre krimit olvashatok, ráadásul magyar szerzőtől!

Már többször bevallottam, hogy nekem számít, hogy milyen a boritó, és ennek a regénynek a borítója nagyon szép. Fekete-fehér és vörös színeket használ, ami egyszerre hatásos és figyelemfelkeltő, valamint egyszerre utal a tartalomra is. 

A regény cselekményéről mindig nehéz úgy írni, hogy mondjunk is valamit, de azért ne fedjünk fel titkokat. Egy krimi esetében ez még inkább igy van. Talán annyit azért el lehet mondani, hogy két rendőr a főszereplőnk: Vivien és Dávid. És ahogy a címből is kiderül, természetesen van egy 33-as betegünk is, Rebeka, valamint megölt emberek, történetesen fiatal lányok, ráadásul osztálytársak. És hogy hogy keveredik a történetbe maga Vivien is, nyakig,  vagy hogy ki lakik a pszichiátrián most már hosszú évek során, és neki vajon mi köze lehet az erőszakos emberölésekhez. Nos, mindezen kérdésekre választ kapunk a könyvben. 

 A történet szövevényes és több szálon zajlik. Ennek ellenére nagyon "haladós", pestiesen szólva. Sok párbeszédet olvashatunk, kevés leírást, úgyhogy nem kell attól félni, hogy sokára fog kiderülni, ki is  a gyilkos. Nálam, és gondolom más olvasóknál is, nagyon fontos elvárás, hogy a könyv fenntartsa az érdeklődésemet, ne unjam meg, és természetesen a megoldást illetően tartson bizonytalanságban. Ezeknek a kritériumoknak Farkas Anett regénye maximálisan megfelel. Izgalmas, pörgő, és többször is túljárt az eszemen. Ami még nagyon tetszett az a gyilkosságok mozgatórugója. Szerintem ez annyira aktuális probléma, hogy minden fórumon kell vele foglalkozni, akár egy jól megirt krimiben is, mint ez. 

Ami számomra rendkívül különlegessé teszi ezt a könyvet, hogy a szerzőnő a rendőrség kötelékében dolgozott, igy sokkal nagyobb rálátása van a bűnesetekre, mint (remélhetőleg) egy átlagos olvasónak. Valamint alapos kutatómunka előzte meg a regény írását mind a kriminalisztika mind a medicina területéről. Ez számomra nagyon tiszteletreméltó!

Farkas Anett első regényét szívből ajánlom nemcsak a nagy krimirajongóknak, hanem az olyan mezei olvasóknak is, akik csak ritkán vesznek kezükbe ilyen zsánerű könyvet. Szerintem nem fog csalódást okozni. Ráadásul megjelent a folytatás, A 33-as ügy is, amiről a szerző úgy nyilatkozott, hogy önmagában is olvasható, nem kell az előzményeket is ismerni. Én biztosan elolvasom!

Olvassatok mindennap, mert olvasni menő!📚

Tóth Krisztina: A majom szeme

 "A saját sápadt, bepúderezett, a kékes neonfénytől visszavonhatatlanul öregnek és összetörtnek tűnő arcában egyszer csak meglátta a majom szemét."

"Azt mondták, a fiatalokat óvják. Hogy a jövő generáció már ne ebben a nemzedékek óta mérgezett közegben tanuljon. A tanulás a teljes felejtéssel kezdődik, ismételgették."

Néhány évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak Tóth Krisztinát, és azóta a kedvenceim közt van számontartva. Stílusa, témaválasztása, hangulatai, műveinek jellemei mind-mind nagyon közel állnak az én ízlésvilágomhoz. Olyannyira, hogy jövőre érettségiző osztályom egyik irodalom tétele is Tóth Krisztina munkássága lesz. 

Tóth Krisztina korunk egyik legzseniálisabb írója, számos irodalmi díj gazdája,  nemcsak regényeket, hanem novellákat, verseket is ír. Emellett rengeteg gyerekkönyv is fűződik a nevéhez. Eredetileg szobrásznak tanult (később ólomüvegeket készít), majd Franciaországban tölt több évet. Hazatérve a Budapesti Francia Intézetben helyezkedik el. Fia megszületése után viszont az írásnak szenteli az életét. Férjével két gyermeket nevelnek. 

A majom szeme az idei, vagyis a 2022-es könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.. A címe egy hátborzongató kísérletet idéz fel. Dr. Robert White 1970-ben fejátültetést végzett (még kimondani is szörnyű!) két majom segítségével. A kísérlet lényeges eleme, hogy a majom a műtét után még élt, mozgott, pislogott. Az ő arcáról készült egy fotó, mely a címet sugallta. (Bevallom, mikor először hallottam arról, hogy a könyv születőben van, azt gondoltam, hogy magáról az operációról vagy a körülötte lévő eseményekről lesz szó a regényben, de tévedtem.)

Maga a regény dr. Kreutzer, egy pszichiáter körül forog. (Nem tudom, mennyire volt tudatos a névválasztás, de nekem önkéntelenül is eszembe jutott Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregénye, mely egy kezdetektől elátkozott házasság tragédiáját mutatja be.) Megismerkedünk még a doktor úr anyjával, a feleségével, Petrával, a szeretőjével, Gisellel, valamint felbukkan egy titokzatos fiatalember is. Az ő bonyolult és sejtelmes kapcsolatrendszerük adja a regény vázát. 

A majom szeme, mely Tóth Krisztina második regénye ezúttal nem a múltba kalauzol bennünket, hanem a jövőbe. Az egyik, számomra legijesztőbb dolog, hogy nagyon közeli jövőnek éreztem a felvázolt és megjelenített éveket. Egy forradalom után ébredező országban járunk, ahol a társadalom két nagyon ellentétes részre szakadt. Az "egyenlőbbek" orwelli kifejezéssel élve szinte burokban élhetik mindennapjaikat, míg a szegények a társadalom perifériájára szorultak teljes kitaszítottságban, szegénységben, nyomorban tengetik életüket. Nem  véletlenül idéztem meg az 1984 és az Állatfarm zseniális íróját, George Orwell-t, ugyanis számomra ez a mű egy disztópia. Egy diktatúra, egy mindent megtehető, a társadalmon uralkodó, és mindent megfigyelése alatt tartó hatalom ábrázolása is. 

Magáról a történetről természetesen nem szeretnék írni, hiszen az minden vágyam, hogy minél többen olvassák el Tóth Krisztinának ezt a regényét (is), de azt elmondhatom, hogy a regény rendkívül izgalmas, "haladós" könyv. Valóban nehéz letenni, annak ellenére, hogy nem habkönnyű, nyári olvasmány. Talán már írtam, hogy Tóth Krisztina novellásköteteiben imádom, hogy a novellák összefonódnak, még ha vékony szálon is. Nincs ez másképpen ebben a regényben sem. A fejezeteket mint a kis puzzleelemeket kell egymás mellé pakolni az olvasónak, hogy egy teljes kép kirajzolódjon. Ez számomra plusz élményt jelent, hiszen az agyamnak folyamatosan működnie kell, és nemcsak a lelkemre hat. 

A fejezetcímek a szövegből kiragadott szókapcsolatok, amiknek más-más jelentést kölcsönöz a szövegkörnyezet. Egyszer, ha már sokadszorra olvasom, akkor talán egy picit megvizsgálom ezeket is, bár attól tartok, akkor a könyv varázsát megtöröm. 

A fülszöveg szerint "A majom szeme egy krimi izgalmával, tűpontos megfigyelésekkel, részvéttel és humorral keresi és örökíti meg az eszmélés pillanatát." Valóban igy van, az események krimiszerűen sodornak előre a történetben, miközben Tóth Krisztina igazi varázslóként teremti meg a karaktereit, akik szinte hús-vér emberként beveszik magukat a gondolatainkba is. Hihetetlen volt számomra, hogy a szereplőket is hol szerettem, hol mélységesen gyűlöltem, és mindezt, úgy tűnik, az írónő játszi könnyedséggel érte el. Egyszóval le a kalappal Tóth Krisztina előtt most is! Igazi irodalmi csemegét kapsz, ha elolvasod!

   Olvassatok mindennap, mert olvasni menő!