Vannak könyvek, amikről ezidáig nem írtam a blogon. Ennek több oka lehet. Az első ok az időhiány. Elolvasom a könyvet, tetszik is, írnék is róla, de egyszerűen olyan zsúfolt az életem, hogy nem jut rá idő. A másik ok is triviális: nem tetszik a könyv. Persze lehetne olyan poszt is, amiben erről írok, de manapság már megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak azt olvasom el, ami tetszik, és amit nem olvasok, arról nem ildomos írnom.
Aztán vannak furcsa indokaim is. Ilyen például az, hogy a könyv annyira lesokkol, hogy nem tudok mit írni róla. Így történt például Zoltán Gábor: Orgia című könyve után, ami annyira rémisztő és horrorisztikus élmény volt, hogy megnémultam olvasás után.
Végül pedig vannak kifejezetten speciális, már-már furcsa okok is: a mai napon egy olyan könyvről írok, amit nem most olvastam, de mivel szeretném a tanítványaimnak is figyelmébe ajánlani, így megvártam, míg (szinte) mindenki betölti a tizennyolcat. Lelki szemeim előtt ugyanis ott lebeg XY kislány, aki sírva rohanna haza, ha ilyen trágár beszéddel találkozna (na jó, némi túlzással). De ott vannak A és B anyukák, akik ezer százalék, hogy megjegyeznék (jó esetben csak nekem), hogy ezt kikérik maguknak, az ő gyermekük semmiféle pornográf irodalommal és trágársággal nem találkozott ezidáig, én viszont ilyen szenny irodalmat ajánlok nekik. Szegényeket nem szoktam felvilágosítani, hogy a "gyermek" olyan szavakat használ az osztályteremben, hogy egy kocsis is megirigyelhetné, és semmivel sem találkozik kevesebb "szennyel", mint az osztálytársai.
(Szintén zárójelben jegyzem meg, hogy maga Totth Benedek sem ifjúsági könyvnek szánta a regényt, sőt maga is rátette volna a kötetere a 18-as karikát. Mellesleg ráfér, igen. Nekem Bret Easton Ellis stílusára emlékeztet, amit szintén nem adnék fiatalkorúak kezébe.)
Na szóval, Totth Benedek: Holtversenye ha nem is tiltólistára, de várólistára került nálam, nehogy szó érje a ház elejét. Ugyanakkor nem akarom úgy elengedni a rám bízott fiatalságot, hogy nem ajánlom figyelmükbe ezt az amúgy már kultkönyvnek számító alkotást. A könyv borzasztó, igen. Mármint maga a történet az. Viszont, ahogy meg van írva, az zseniális. Nem véletlen, hogy a szerző 2015-ben Margó-díjat zsebelt be érte.
Van itt minden, amitől egy átlagos, normális vagy talán hétköznapi szülő retteg: szex (érzelemmentesen, fűvel-fával, állandóan), drogok, bulik, bántalmazás, ittas vezetés, a többiről ne is beszéljünk. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhiggyem ilyenek a mai tinédzserek. Nem ilyenek!!!! Tudom. De van köztük ilyen is. Annál is inkább, hisz maga a szerző is egy valódi, megtörtént bűntényből vett ötleteket.
De visszatérve a könyvre, a Holtverseny egy olyan világot mutat be, ahol nem szívesen élnénk, legalábbis remélem, hiszen ebben a világban semminek sincs következménye. Az elemi erkölcs is eltűnt, mintha nem is lett volna. A szereplők mindegyike fiatal kora ellenére kiégett, szinte semmiben örömet nem találó, a világból bódítószerekkel menekülő tini. Annyira örömtelen és ingerszegény az életük, hogy a legvégsőkig is elmennek, hogy azt izgalmasabbá tegyék. Az empátia, a szeretet, a szerelem nem létező fogalmak számukra. A lányok tárgyként való kezelését meg egyenesen minden nő nevében kikérem magamnak. (Ajánlom mindenki figyelmébe a Niki c. novellát is, ami éppen ezért született.)
Ha ennyire szörnyű ez a regény, akkor mégis, mi az, ami a szépirodalom kategóriájába emelheti? A trágárság? Igen, az is. Jómagam is úgy gondolom, hogy az irodalom nyelve legyen szép, felemelő. Ennek ellenére a megjelenített ocsmány beszéd (mert az) nélkül ez a könyv hiteltelen lenne, egyszerűen nem tudná azokat a jellemeket ábrázolni, akik így megelevenedhetnek előttünk.
Másik vesszőparipám az, hogy egy jó regénynek olyannak kell legyen, hogy jókat lehessen róla beszélgetni, vitatkozni. Ez olyan. Nagyon megosztó. Valaki utálja és valaki szereti. Egyet nem lehet, elsiklani fölötte. Dragomán azt írja a regényről, hogy "Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz". Igen, pontosan ezt éreztem, mikor olvastam. Egyszerre volt undort keltő, sokkoló, ugyanakkor lebilincselő és izgalmas.
Érdekes kérdés, hogy vajon milyen műfajba sorolható ez a regény pontosan. Vajon van-e jellemfejlődés? Ha igen, kinél és mikortól, és milyen mértékben? Lehet-e fejlődésregénynek tartani például? Besorolható-e az ifjúsági regény kategóriába? Ezekről a kérdésekről szívesen elbeszélgetnék egy magyarórán. És persze beszélgetnénk a történetről, az érzelmekről vagy annak hiányáról, a bullyingról, a drogokról, a következmények nélküli világról. Egyszóval csupa olyan dologról, mely a mai tinik életében sajnos olyan módon jelen vannak, amiről mi, szülők még csak nem is sejthetünk. Egyetlen eszközünk van: beszélgetni erről, véleményt cserélni, és megmutatni, hogy mindig van kiút és van választás.
Nem mondom, hogy mindenkit biztatnék a regény elolvasására, nem is való mindenkinek. De az tény, hogy Totth Benedek: Holtversenye a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó darabja, amit érdemes kezünkbe venni, beszélgetni vagy akár csak gondolkodni róla.
