Grecsó Krisztián: Apám üzent

 

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak." József Attila

Először is hadd kezdjem azzal, hogy az osztályomtól kaptam a könyvet, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok nekik. Nem azért, mert megvették, mert én is megvettem volna mindenképp, hanem azért, mert tudták, hogy mire vágyom! :)

Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az év leginkább várt könyve számomra Grecsó Krisztián: Apám üzent című regénye. Alig vártam, hogy elolvassam! Igen, bevallottan imádom a munkáit (és egy-két tanítványomat sikeresen megfertőztem már ezzel a rajongással), de elfogultság nélkül állíthatom, hogy érdemes volt várni rá, fantasztikus írás, feltette a koronát az évemre. 

Aki olvasott Grecsótól vagy hallotta őt a fellépésein, író-olvasó találkozókon, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy műveinek egyik alapkérdése a családjával, múltjával való szembenézés. Többször el is mondta, hogy az apai emlékeket is írásba akarja foglalni, és ez végre, hosszú évek munkája után, megtörtént. Ahogy a cím is utal rá, az elhunyt apa "üzeneteit" keresi az itt maradt fiú, aki szeretné megérteni nemcsak a múltját, hanem a múltján keresztül a jelenét és jövőjét is. "Nem hagyta nyugodni a múlt, de nem hagyta élni sem."

A regény egyfajta identitáskeresés, de akár lehet családregényként is olvasni. Szerkezete töredezett, mintha egy-egy emlék törne fel, és elevenedne meg a lapokon. Aki olvasta a Mellettem elférsz című könyvet, annak ismerős lesz egy-két történet, szereplő. Itt van velünk, olvasókkal újra Juszti mama, Domos tata, Márton és Márta mama is. De a főszereplők Erik, a fiú és Ignác, az apa lesznek. Ahogy megyünk előre az időben, egyre felkavaróbb eseményeknek leszünk tanúi, hiszen a pokol legmélyebb bugyrába, az alkoholizmus részletes és naturalista megjelenítésébe érkezünk a regény végére. Ignácból, a lázadó, hosszú hajú, verselőből, aki mérhetetlen módon vágyott a sikerre,  a sikertelenséget, a falusi környezetből szabadulást megélni nem tudó emberi roncs lett minden értelemben. Ugyanakkor benne él fiában, aki vastapsot kap minden színpadi szereplése után. Ahogy benne él a többi rokon is, nemcsak a tulajdonságaik, hanem az emlékeik, melyek nem ugyanazok, még ha ugyanarról az eseményről szólnak is, és benne élnek az elfeledett, eltemetett vágyak is. Ilyen az imádott Juszti mamától átöröklőt írástudás is. 

  Persze az olvasót is magával ragadja ez a belső utazás, nem kérdés. Együtt gondolkodunk Erikkel, hogy vajon mit üzen az apja, üzen-e egyáltalán, és ha igen, eljut-e a fiúhoz. Vajon megbocsáthatók-e az apák, ősök vétkei? Minket, olvasókat is önreflexióra késztet a regény, hiszen nincs olyan, akinek ne lenne olyasmi a múltjában, mellyel szembe kell néznie, meg kell értenie, fel kell vállalnia. 

Az Apám üzent Grecsó egyik legérzékenebb műve, feltárulkozó, titkokat fellebbentő. De még a legkeményebb, legbrutálisabb történetek mélyén is érezzük az elfogadást, vagy legalábbis annak keresését. 

A könyv nagyon mély problémákat vesz elő, sokszor érzékeltetve, hogy az események megélése, de a leírása, megörökítése is fájdalmas élmény. Időt kell rá szánni. Ahogy az olvasására is. (Én persze nem tettem, mert le sem tudtam tenni, de ígérem, nem utoljára vettem kezembe.)

10/10 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. (…) Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.”

Nagy elvárásokkal lenni valami iránt nem túl szerencsés, igencsak ott lebegteti a csalódás veszélyét. Bevallom, nekem bizony nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, egyrészt a Vera miatt, ami felkerült az abszolút kedvenceim listájára, másrészt kolléganőm, T. miatt, akivel hasonló az ízlésünk, már ami a könyveket illeti, és aki határozottan állította, hogy az egyik legjobb Grecsó-regényt fogom elolvasni, ami neki nagy kedvence. 

Nos, kevés olyan olvasmányélményem van, amikor ilyen elvárások után elégedetten teszem le a könyvet, de ez a regény a kevés kivétel közé tartozik. Újabb kedvencet avattam! Alig tudtam letenni (még szerencse, hogy éppen szünet van az iskolában , és jut időm olyan léhaságokra, mint félnapokat olvasni)!

A Mellettem elférsz egy időutazás a múltba, konkrétan a főszereplő családi múltjába. Narrátorunk, egy fiatalember, egy szerelmi csalódást követően megjelentet egy írást egy lapban családja egyik tagjáról, akiről kiderül, hogy nem is az, akinek a családi legendárium tartotta. Elkezd tudatosan kutatni a múltban, elsősorban Juszti mama feljegyzései alapján. Megismerhetjük az apai nagyszülőket, Juszti mamát és Márton papát, a nagynéniket, nagybácsikat, az anyai nagyszülőket, mindenekelőtt Domos papát. 

A könyv lapjain a történelem is megelevenedik, de semmiképpen nem történelmi regényről van szó, és az egyes emberek hétköznapi történetei, amik szinte minden családban fellelhetőek, sokkal érdekesebbek is. Természetesen a főszereplő, miközben ismerkedik a családja történeteivel, saját magát is egyre inkább megismeri, észreveszi a hasonlóságokat a saját élete és ősei élete között. Nagy kérdés a regényben (és mindannyiunk életében is), hogy  a szemünk színén, a mozdulatainkon, a génjeinken kívül vajon a sorsukat is örökölhetjük-e. Vajon megismétlődhetnek olyan történetek, események, tragédiák életünkben, amelyeken már ők is keresztülmentek? Talán erre is választ kapunk a könyvben, de távol álljon tőlem, hogy bárkit is befolyásoljak az olvasás előtt. 

Nekem személy szerint Juszti mama, Márton papa és Domos papa voltak a nagy kedvenceim, de jó volt olvasni a többiekről is. Egy kicsit kibillentett a könyv középső része, a mesélő vulgáris, obszcén szavakkal illusztrált történetei a prostituálttal, de ez már az én személyes megélésem, és inkább rólam szól, mint a regényről, hiszen maga a történet abszolút indokolttá teszi azt  a trágárságot, amit ott olvashatunk. Ettől eltekintve Grecsó nekem a nagy nyelvmágus, aki az egyszerű mondataival is olyan csudát tud varázsolni, amitől  azt érzem, valóban nekem szól. 

A családi és egyéni szál folyamatosan egymásba gabalyodik, egy kis olvasási tapasztalat nem árt ahhoz, hogy az eseményeket, gondolatokat, mondatokat szétszálazzuk. De ez nálam inkább erény, mint hátrány. 

A családunkat nem választhatjuk meg, beleszületünk, a múltat sem változtathatjuk meg, de azt egyikünknek sem szabad elfelejteni, hogy a múlt befolyásolja a jelenünket, és talán a jövőnket is. A 2011-ben megjelent, és AEGON Művészeti Díjjal kitüntetett regény, szerintem, még mindig nagyot szól. Mellettem legalábbis elfér. 

Grecsó Krisztián: Lányos apa

 "Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt fél órát."

„ Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede, még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek”

Nagyon szeretem Grecsó Krisztián írásait, lehet ezért sem tudtam egyetlen idézettel megelégedni, de írhattam volna többet is akár, mert a Lányos apa telis-tele van olyan mondatokkal, amit többször érdemes elolvasni, hosszasan ízlelgetni.  

A közösségi média korában élünk, és mi, régebb óta fiatalok, nehezen tanultuk meg, hogy amit kiposztolunk sz internetre, az ott is marad, de ami rosszabb, bárki visszaélhet a fotóinkkal, a megosztott információkkal. Emlékszem, hogy anno az ismerőseimmel együtt mennyi képet töltöttünk fel a családjainkról, elsősorban a gyerekeinkről, mert büszkék voltunk, mert meg akartuk mutatni, mennyire szépek, mennyire okosak, milyen izgalmas, érdekes vagy éppen vicces dolgot csináltak a porontyaink. Ennek az időnek azonban vége, ma már én is csak olyan képet rakok fel a gyerekeimről, amire ők is áldásukat adják (jobbára igy semmilyet). 

Ugyanilyen érzés lehet, amikor egy szülő író, és az írásaiban jeleníti meg lányait-fiait. Volt szerencsém részt venni a könyv egyik bemutató rendezvényén, ahol Grecsó el is mondta, mekkora dilemma számára, hogy mit és mennyit adhat ki a lánya életéből, hiszen előbb vagy utóbb Hanna is el fogja olvasni ezeket a történeteket, és akkor vállalnia kell minden felelőséget. Ezért aztán ezek a tárcanovellák, inkább szólnak a "lányos apáról", mint magáról Hannáról. Valamint apákról, nagyapákról és gyermekekről.

Bevallom, hogy először félve vettem kezembe ezt a kötetet, mert attól tartottam, nagy gyerekekkel bíró anyukaként (ráadásul fiús anyukaként), nem mond majd nekem sokat ez az írás. Tévedtem. Kifejezetten élvezettel olvastam a sorokat. Bár az is igaz, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna (jó) pár évvel korábban olvasni, amikor az enyémek is Hanna-korúak voltak. Ugyanis a novellák fő témája a szülővé válás, annak minden örömével, bánatával, gondjával és szorongásaival együtt. Talán, nagy segítség lett volna akkor, hogy érezzem, más is szerencsétlenkedik, más is keresi a megoldást, mással is előfordul. Ennek ellenére tudtam azonosulni  a szövegek nagy részével. A Lányos apa-ciklus novelláin kívül nagy kedvenceim voltam az Anyám álma és a Tudta? című írások, ez utóbbiból idéztem is. 

És hogy kiknek ajánlom? Szülőknek, legyenek apák vagy anyák, és felnőtt gyermekeknek, akiknek az apaság a másik oldalt jelenti, a saját apjukat. Egyszóval mindenkinek, aki ebben a rohanó, sokszor érzelemmentes világban egy picit szeretne megállni, és valami kedveset, szeretettelit olvasni. Még az sem baj, ha nem egy szuszra. Épp az a jó ebben a kötetben, hogy a novellák egymástól függetlenek, és bármilyen rövid idő alatt elolvashatóak. 

Grecsó Krisztián: Magamról többet és Valami népi

 ..., milyen nagy tudás is szépeket mondani, hogy szép legyen tőlük a világ, makulátlan. Az is milyen szép szó. Milyen jó dolog lenne választékosan beszélni, makulátlanul.

Most már hivatalosan is be kell ismernem: Grecsó-rajongó vagyok. A nagy szerelem a Verával kezdődött, mint szerintem oly sokunknál. Kicsit sajnálom is azokat az írókat, akik hatalmas sikereket érnek el egy-egy művükkel, mert mindig arra gondolok, vajon hogy fogják ezt a magasra tett lécet ismét megugrani. 

Nincs ez másként Grecsó Krisztiánnal sem, de nagy örömömre, neki sikerült ugyanazt a színvonalat hozni mind a verseskötetével, mint a Valami népi című novelláskötettel. Mindkettő könyvtári könyv volt, amit olvastam, de tudom, hogy fel kell kerüljenek a könyvespolcomra, mert nem "egyszerolvasós" művek. 

Meg kell, hogy mondjam, soha nem olvasok verseskönyveket. Illetve ez abban a formában igaz, hogy vagy válogatott verseket olvasok, vagy teljes életműveket. Ezért is volt érdekes a Magamról többet című kötet, mert egész más élmény nem mások által sorrendbe rakott, vagy éppen valamilyen szempont alapján kiválogatott verseket olvasni, hanem a költő által megkomponált művet kezembe fogni.

A Magamról többet egy nagyon szubjektív kötet, lélektől-lélekig ható. Az első részben szerelmes, vagy talán már sokkal inkább hitvesi versek vannak felsorakoztatva. Majd jön a halálos betegséggel foglakozó rész, amely számomra talán a leginkább húsbavágó volt. Akivel szembejön egy komoly betegség, és megjárja a lélek és a test minden pokoli fájdalmát, gyötrelmét, az könnyen tud azonosulni ezekkel a versekkel, melyek tényleg semmit nem lepleznek el. A Babitsot idéző Balázsolás-ciklus azonban nemcsak a halálfélelem, a rettegés, de az életigenlés, a reménység versei is egyben. Lélekemelő olvasmány. 

A kötet utolsó része a végre megérkezett gyermekhez, gyermekről szóló versek. Grecsó soha nem csinált abból titkot, hogy feleségével örökbefogadták kislányukat. Talán éppen ez a tény teszi még érzékenyebbé ezeket a sorokat, és olyan erős apa-lánya kapcsolat kialakulásának lehetünk tanúi, ami biztosan az égben köttetett. 

Sosem voltam annyira fáradt,

Ahogy a gyerekágyat szereltük,

De ébren tartott az erre emlékezni fogok

Törhetetlen odaadása.

Az apaság mindenestül vagyok,

Nem csak a viszonyom egy

Két kiló hetven dekával

Született kislányhoz.

De nemcsak az apaságversek miatt zseniális ez a verseskönyv, hanem azért is, mert beváltja a címben igért kitárulkozást. Tényleg megtudhatunk a szerzőről többet, mert nem titkol el semmit, minden érzés itt van ha jó, ha nem. Ez a nyíltság, őszinteség egyszerre megható és tiszteletreméltó, amellett, hogy olvasni is jó.  Nekem különös élvezetet okozott, hogy nemcsak a fent említett Babitsot idézi meg a versekkel, hanem a magyar és nemzetközi irodalom más nagy alakjait is. Olyan jó volt egy kicsit játszani, hogy vajon ráismerek-e ezekre  a helyekre, utalásokra. 

Grecsó másik kötete, a Valami népi szintén nagyon kitárulkozó, őszinte novellákat tartalmaz. Mivel én nagyon szeretem ezt a műfajt, igy alig vártam, hogy befaljam ezt a könyvet is. Nos, falásról szó sem volt, mert a könyv, bár letehetetlen, és hatalmas élményt ad az olvasónak, ugyanakkor olyan súlyt is helyez rá a mélységével, a tragédiáival, ami keményen megdolgoztatja a lelkét. Zsigerileg hat. 

A kötet mintha a Magamról többet folytatása lenne, hiszen az egyik szereplő kísértetiesen hajaz magára a szerzőre, annak betegségére, halálfélelmére, küzdelmeire. És ott van újra az apaságélmény, mely mindenen felülkerekedik, és mindenen átsugározva nyújtja a reményt a reménytelenségben. 

A kedvenc részem az Istennek nehéz címet viseli, ahol a novellák lazán, de mégiscsak összefonódnak egymással a szereplők, a történetek révén. Az ilyenfajta "játékot", ha szabad igy nevezni, nagyon szeretem, másik nagy kedvencemnél Tóth Krisztiánnal is sokszor előfordul. Számomra ez olyan, mintha nyomozó lennék, és a kis részletekből, a többfajta nézőpontból bemutatott történetrészletekből építeném újjá magamban az olvasottakat. 

Aztán kiderült, hogy nincs idő, vagy ha van, nem végtelen, hogy a világ egyáltalán nem az enyém, sőt, a titokban reméltnél is kevesebb tulajdonom van benne.

– Hagyni kéne itt valamit – néztem körbe. – Valami jelet. Hogy mi éltünk itt valaha. Hogy örültünk itt, vagy el voltunk keseredve!

Mindenkinek szívből ajánlom Grecsó Krisztián műveit, de ezt a kettőt különösképpen!