Szécsi Noémi: Jókai és a nők

 Vannak olyan hívószavak, amiknek nem tudok ellenállni. (És nem is akarok.) Ilyen hívószó nekem Szécsi Noémi, akinek már több könyvét ajánlottam, mert fantasztikusak. De nekem Jókai is az, hiszen a nagy mesemondó könyvei kamaszkorom kedvencei voltak. Nem telhetett el úgy nyári szünet, hogy ne drukkoltam volna valamelyik Baradlay fivérnek, vagy ne sírtam volna Mayer Fanny tragikus halálán. Hogy irigyeltem Kőcserepy Vilmát, amiért Kárpáthy Zoltán olyan romantikusan megmenti az árvíz elől! Aztán hosszú évek teltek el, és Jókai valahogy kikerült az érdeklődési körömből. (Most, hogy születésének bicentenáriumát ünnepeljük, elhatároztam, hogy nyáron újra olvasni fogom!)

Szécsi Noémi könyvét a megjelenése utáni napokban meg is vettem, és már el is olvastam, annyira érdekfeszítőnek találtam.  Ahogy a cím is mutatja, nemcsak Jókai magánéletét ismerhetjük meg, hanem a hozzá kapcsolódó nőkét is: édesanyjáét, aki keménykezű kálvinista asszonyként irányította a Jókay család (igen, ez az eredeti írásmód) életét, de aki maga szoptatta minden gyermekét; de itt vannak a nagynénik, az unokahúgok is. És persze a két feleség, akik nagy visszhangot váltottak ki a házasságok kapcsán, egyrészt a korkülönbség miatt (Laborfalvi Róza 8 évvel volt idősebb Jókainál, Nagy Bella pedig több, mint 50 évvel volt fiatalabb az írónál), másrészt azzal is, hogy színésznők voltak, ami a kortársak szerint egyenlő volt a könnyűvérűséggel. Szécsi Noémi azon szerzők egyike, aki igazságot szolgáltat ennyi év után a két nőnek, hiszen hitelesen és elfogulatlanul ábrázolja őket. Laborfalvi Róza egy olyan korban hozta világra törvénytelen gyermekét, amikor az anyák többsége megszabadult ettől a tehertől. Ő viszont egyedül nevelte kislányát Jókaival kötött házassága előtt, vállalva az őt kürülvevő társadalom megvetését. De láthatjuk őt a könyv lapjain ünnepelt és nagyszerű dívaként, háziasszonyként, aki saját maga süt-főz, haszonállatokat tart, ruhákat varr, gyereket nevel, és mindamellet Jókai odaadó felesége. Néha zsémbes, kiállhatatlan, de ott van férje mellett jóban-rosszban.

Érdekes megfigyelni, hogy Jókait egész életében nők vették körül, talán ezért szültek regényeinek hősnői általában fiút. Ezeknek a nőknek a mindennapjai, élete, szeretetük és gyűlöletük jelenik meg a könyvben, rendkívül sok lábjegyzettel, idézettel, szakirodalmi hivatkozással. Szécsi Noémi nagy érdeme, hogy nem ül fel a pletykáknak, mindennek precízen utánajár, és természetesen, amit lehet, azt kikutat. Elképesztő tény volt számomra, hogy a Jókai család, az örökösök milyen vehemenciával semmisítenek meg tényeket, tüntetnek el leveleket, bizonyítékokat,  hogy a nagy regényíró csillaga fényesen ragyogjon, és semmilyen esetlegesen nem túl pozitív adat fennmaradjon. "Váli Mari sok mindent látott és hallott, de valamennyi állítása kritikával szemlélendő, mivel imádattal csüngött nagybátyján, eszményítette saját családját, viszont sistergő gyűlöletet táplált a Rózák iránt."- írja a szerző, utalva az unokahúg rosszindulatú feljegyzéseire, melyekkel Jókai feleségét és annak lányát, majd unokáját illeti. 

Nem járt jobban Nagy Bella sem, akinek már nemcsak fiatal korát, színésznőségét, de zsidó származását is támadások érték Jókai mellett. Nem beszélve az író halála utáni jogi  hercehurcáról, amiben a Jókai-örökösök akár nemtelen eszközöket is felhasználva küzdöttek a vagyonért. Talán nem is alaptalanul féltették azt, hiszen Bella halála után mindössze 20 font maradt (Angliában élt élete végén). 

A kötet maga is rendkívül igényes, tele fotókkal, képekkel. Szakirodalom, családfa, Jókai műveinek jegyzéke és életének eseményei kronologikus sorrendben feltüntetve segítik az elmélyülést a témában. De ami számomra a legkedvesebb volt az az, hogy Jókai az élete számos pillanatát, élményét beleszőtte műveibe, Szécsi Noémi pedig megidézi ezeket. Rengeteg Jókai-idézettel támasztja alá a puszta tényeket.

Nagy Jókai-rajongóknak kötelező olvasmány, de annak is ajánlom, akit csak a korszak érdekel, mert az sem fog csalódni.

Grecsó Krisztián: Apám üzent

 

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak." József Attila

Először is hadd kezdjem azzal, hogy az osztályomtól kaptam a könyvet, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok nekik. Nem azért, mert megvették, mert én is megvettem volna mindenképp, hanem azért, mert tudták, hogy mire vágyom! :)

Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az év leginkább várt könyve számomra Grecsó Krisztián: Apám üzent című regénye. Alig vártam, hogy elolvassam! Igen, bevallottan imádom a munkáit (és egy-két tanítványomat sikeresen megfertőztem már ezzel a rajongással), de elfogultság nélkül állíthatom, hogy érdemes volt várni rá, fantasztikus írás, feltette a koronát az évemre. 

Aki olvasott Grecsótól vagy hallotta őt a fellépésein, író-olvasó találkozókon, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy műveinek egyik alapkérdése a családjával, múltjával való szembenézés. Többször el is mondta, hogy az apai emlékeket is írásba akarja foglalni, és ez végre, hosszú évek munkája után, megtörtént. Ahogy a cím is utal rá, az elhunyt apa "üzeneteit" keresi az itt maradt fiú, aki szeretné megérteni nemcsak a múltját, hanem a múltján keresztül a jelenét és jövőjét is. "Nem hagyta nyugodni a múlt, de nem hagyta élni sem."

A regény egyfajta identitáskeresés, de akár lehet családregényként is olvasni. Szerkezete töredezett, mintha egy-egy emlék törne fel, és elevenedne meg a lapokon. Aki olvasta a Mellettem elférsz című könyvet, annak ismerős lesz egy-két történet, szereplő. Itt van velünk, olvasókkal újra Juszti mama, Domos tata, Márton és Márta mama is. De a főszereplők Erik, a fiú és Ignác, az apa lesznek. Ahogy megyünk előre az időben, egyre felkavaróbb eseményeknek leszünk tanúi, hiszen a pokol legmélyebb bugyrába, az alkoholizmus részletes és naturalista megjelenítésébe érkezünk a regény végére. Ignácból, a lázadó, hosszú hajú, verselőből, aki mérhetetlen módon vágyott a sikerre,  a sikertelenséget, a falusi környezetből szabadulást megélni nem tudó emberi roncs lett minden értelemben. Ugyanakkor benne él fiában, aki vastapsot kap minden színpadi szereplése után. Ahogy benne él a többi rokon is, nemcsak a tulajdonságaik, hanem az emlékeik, melyek nem ugyanazok, még ha ugyanarról az eseményről szólnak is, és benne élnek az elfeledett, eltemetett vágyak is. Ilyen az imádott Juszti mamától átöröklőt írástudás is. 

  Persze az olvasót is magával ragadja ez a belső utazás, nem kérdés. Együtt gondolkodunk Erikkel, hogy vajon mit üzen az apja, üzen-e egyáltalán, és ha igen, eljut-e a fiúhoz. Vajon megbocsáthatók-e az apák, ősök vétkei? Minket, olvasókat is önreflexióra késztet a regény, hiszen nincs olyan, akinek ne lenne olyasmi a múltjában, mellyel szembe kell néznie, meg kell értenie, fel kell vállalnia. 

Az Apám üzent Grecsó egyik legérzékenebb műve, feltárulkozó, titkokat fellebbentő. De még a legkeményebb, legbrutálisabb történetek mélyén is érezzük az elfogadást, vagy legalábbis annak keresését. 

A könyv nagyon mély problémákat vesz elő, sokszor érzékeltetve, hogy az események megélése, de a leírása, megörökítése is fájdalmas élmény. Időt kell rá szánni. Ahogy az olvasására is. (Én persze nem tettem, mert le sem tudtam tenni, de ígérem, nem utoljára vettem kezembe.)

10/10 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. (…) Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.”

Nagy elvárásokkal lenni valami iránt nem túl szerencsés, igencsak ott lebegteti a csalódás veszélyét. Bevallom, nekem bizony nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, egyrészt a Vera miatt, ami felkerült az abszolút kedvenceim listájára, másrészt kolléganőm, T. miatt, akivel hasonló az ízlésünk, már ami a könyveket illeti, és aki határozottan állította, hogy az egyik legjobb Grecsó-regényt fogom elolvasni, ami neki nagy kedvence. 

Nos, kevés olyan olvasmányélményem van, amikor ilyen elvárások után elégedetten teszem le a könyvet, de ez a regény a kevés kivétel közé tartozik. Újabb kedvencet avattam! Alig tudtam letenni (még szerencse, hogy éppen szünet van az iskolában , és jut időm olyan léhaságokra, mint félnapokat olvasni)!

A Mellettem elférsz egy időutazás a múltba, konkrétan a főszereplő családi múltjába. Narrátorunk, egy fiatalember, egy szerelmi csalódást követően megjelentet egy írást egy lapban családja egyik tagjáról, akiről kiderül, hogy nem is az, akinek a családi legendárium tartotta. Elkezd tudatosan kutatni a múltban, elsősorban Juszti mama feljegyzései alapján. Megismerhetjük az apai nagyszülőket, Juszti mamát és Márton papát, a nagynéniket, nagybácsikat, az anyai nagyszülőket, mindenekelőtt Domos papát. 

A könyv lapjain a történelem is megelevenedik, de semmiképpen nem történelmi regényről van szó, és az egyes emberek hétköznapi történetei, amik szinte minden családban fellelhetőek, sokkal érdekesebbek is. Természetesen a főszereplő, miközben ismerkedik a családja történeteivel, saját magát is egyre inkább megismeri, észreveszi a hasonlóságokat a saját élete és ősei élete között. Nagy kérdés a regényben (és mindannyiunk életében is), hogy  a szemünk színén, a mozdulatainkon, a génjeinken kívül vajon a sorsukat is örökölhetjük-e. Vajon megismétlődhetnek olyan történetek, események, tragédiák életünkben, amelyeken már ők is keresztülmentek? Talán erre is választ kapunk a könyvben, de távol álljon tőlem, hogy bárkit is befolyásoljak az olvasás előtt. 

Nekem személy szerint Juszti mama, Márton papa és Domos papa voltak a nagy kedvenceim, de jó volt olvasni a többiekről is. Egy kicsit kibillentett a könyv középső része, a mesélő vulgáris, obszcén szavakkal illusztrált történetei a prostituálttal, de ez már az én személyes megélésem, és inkább rólam szól, mint a regényről, hiszen maga a történet abszolút indokolttá teszi azt  a trágárságot, amit ott olvashatunk. Ettől eltekintve Grecsó nekem a nagy nyelvmágus, aki az egyszerű mondataival is olyan csudát tud varázsolni, amitől  azt érzem, valóban nekem szól. 

A családi és egyéni szál folyamatosan egymásba gabalyodik, egy kis olvasási tapasztalat nem árt ahhoz, hogy az eseményeket, gondolatokat, mondatokat szétszálazzuk. De ez nálam inkább erény, mint hátrány. 

A családunkat nem választhatjuk meg, beleszületünk, a múltat sem változtathatjuk meg, de azt egyikünknek sem szabad elfelejteni, hogy a múlt befolyásolja a jelenünket, és talán a jövőnket is. A 2011-ben megjelent, és AEGON Művészeti Díjjal kitüntetett regény, szerintem, még mindig nagyot szól. Mellettem legalábbis elfér. 

Grecsó Krisztián: Lányos apa

 "Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt fél órát."

„ Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede, még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek”

Nagyon szeretem Grecsó Krisztián írásait, lehet ezért sem tudtam egyetlen idézettel megelégedni, de írhattam volna többet is akár, mert a Lányos apa telis-tele van olyan mondatokkal, amit többször érdemes elolvasni, hosszasan ízlelgetni.  

A közösségi média korában élünk, és mi, régebb óta fiatalok, nehezen tanultuk meg, hogy amit kiposztolunk sz internetre, az ott is marad, de ami rosszabb, bárki visszaélhet a fotóinkkal, a megosztott információkkal. Emlékszem, hogy anno az ismerőseimmel együtt mennyi képet töltöttünk fel a családjainkról, elsősorban a gyerekeinkről, mert büszkék voltunk, mert meg akartuk mutatni, mennyire szépek, mennyire okosak, milyen izgalmas, érdekes vagy éppen vicces dolgot csináltak a porontyaink. Ennek az időnek azonban vége, ma már én is csak olyan képet rakok fel a gyerekeimről, amire ők is áldásukat adják (jobbára igy semmilyet). 

Ugyanilyen érzés lehet, amikor egy szülő író, és az írásaiban jeleníti meg lányait-fiait. Volt szerencsém részt venni a könyv egyik bemutató rendezvényén, ahol Grecsó el is mondta, mekkora dilemma számára, hogy mit és mennyit adhat ki a lánya életéből, hiszen előbb vagy utóbb Hanna is el fogja olvasni ezeket a történeteket, és akkor vállalnia kell minden felelőséget. Ezért aztán ezek a tárcanovellák, inkább szólnak a "lányos apáról", mint magáról Hannáról. Valamint apákról, nagyapákról és gyermekekről.

Bevallom, hogy először félve vettem kezembe ezt a kötetet, mert attól tartottam, nagy gyerekekkel bíró anyukaként (ráadásul fiús anyukaként), nem mond majd nekem sokat ez az írás. Tévedtem. Kifejezetten élvezettel olvastam a sorokat. Bár az is igaz, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna (jó) pár évvel korábban olvasni, amikor az enyémek is Hanna-korúak voltak. Ugyanis a novellák fő témája a szülővé válás, annak minden örömével, bánatával, gondjával és szorongásaival együtt. Talán, nagy segítség lett volna akkor, hogy érezzem, más is szerencsétlenkedik, más is keresi a megoldást, mással is előfordul. Ennek ellenére tudtam azonosulni  a szövegek nagy részével. A Lányos apa-ciklus novelláin kívül nagy kedvenceim voltam az Anyám álma és a Tudta? című írások, ez utóbbiból idéztem is. 

És hogy kiknek ajánlom? Szülőknek, legyenek apák vagy anyák, és felnőtt gyermekeknek, akiknek az apaság a másik oldalt jelenti, a saját apjukat. Egyszóval mindenkinek, aki ebben a rohanó, sokszor érzelemmentes világban egy picit szeretne megállni, és valami kedveset, szeretettelit olvasni. Még az sem baj, ha nem egy szuszra. Épp az a jó ebben a kötetben, hogy a novellák egymástól függetlenek, és bármilyen rövid idő alatt elolvashatóak. 

Julie Otsuka: Buddha a padláson

"A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú. fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok gyermekei voltunk, és egész életünket a közelében töltöttük."

 Rengeteg elmaradásom van, szerencsére mostanában sikerült sokat olvasni, sok jót, sok olyasmit, amit szívesen ajánlok másoknak is, csak éppen ebben a hőségben nagyon nehezen ülök le a gép elé. Viszont van egy könyv, ami nem tűr halaszást. Egyszerűen beleszerettem! Tegnap egy hosszú autóút alatt el is olvastam, és még mindig bennem van az az eufória, amit olvasás közben éreztem. 

Életem első japán könyve. Na jó, a szerző kaliforniai, csak japán származású, de a könyv témája japán (még ha az USA is a helyszín). Szóval, Julie Otsuka: Buddha  a padláson című kisregényéről beszélek, ami szerintem kötelező mindenkinek! Jó, tudom, ízlések és pofonok, de engedjétek meg, hogy lelkesedjek, annyira tetszett! 

A szerzőnőről annyit érdemes tudni, hogy Kaliforniában látta meg a napvilágot, egy ideig festőművészként tevékenykedett, de az igazi sikereket a könyvírás hozta meg számára. Nemrég jelent meg a harmadik regénye (az USA-ban), nálunk, ha jól tudom, a Buddha a padláson az egyetlen megjelent műve. Ja, és olyan életet él, amire jelen pillanatban igen erősen vágyom: New Yorkban egy kávéházban írja a műveit délutánonként. Kell ennél több? Ez persze (félig) csak vicc, de az nem az, hogy ez a regénye rengeteg díjat besöpört: többek közt a PEN-díjat, a Prix Femina-díjat, de vezette a a New York Times, a San Francisco Chronicle és a Los Angeles Times bestseller listáját is. Higgyétek el, nem véletlenül. 

A könyv olyan japán nők sorsát mutatja be egészen rendkívüli módon, akiket fényképek alapján "rendeltek meg" leendő, már az USA-ba kivándorolt japán férjeik. Látjuk az utazást, az első éjszakát a megérkezés után,  a letelepedést, a csalódásokat, a gyerekszülést, a második generációt, és a 2. világháború alatt közellenségnek kikiáltott japán közösség táborokba kényszerítését, az ott maradó amerikaiak érzéseit. Annyira élénken tudja ezt Otsuka elénk varázsolni, hogy végig az járt a fejemben, hogy ezt színpadon is meg kellene valósitani, és íme, meg is tették. A színpadi változat itt tekinthető meg francia nyelven:  https://vimeo.com/288610101/28549f350a

És hogy miben különleges ez a könyv? Nos, a narrációja T/1, mintha egy görög dráma kórusát hallanánk, egy-egy kiemelkedő szólammal. Először a japán nőket halljuk, aztán az amerikaiak kórusát. Őszintén, én még ilyet nem olvastam kortárs szerzőtől (igaz, sok mindent nem olvastam). Ez a közös hang felerősiti a mondanivalót, a személyesség helyett a kollektív élményekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha sokszor egyes emberek saját történetét meséli el. Kitágítja, monumentálissá és egyben általános érvényűvé teszi a kivándorlók életét, azt az erőt, amivel a hazájukból, a biztonságos létből elszakadt emberek kénytelenek megkapaszkodni, és az etnikai megkülönböztetés bűne is mindannyiunké, az egész emberiségé. Ezt az érzést erősiti meg a sokszor alkalmazott ismétlés. Varázslatosnak tartom, egy csodának, ahogy egyszerű mondatok sorjáznak a lapokon, ismételve önmagukat, és mégis olyan erővel hatnak, hogy beszippantják a gyanútlan olvasót. Elismerésem Morcsányi Júliának, aki fordította ezt a remekművet!

Kevés ennyire lírai, mégis ennyire erőteljes művet olvastam eddig. Az idei TOP 10-be biztosan bekerül nálam! 

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

 "A tanár most éppen ezt tette, kifelé bámult, és a színtelen utcák rácsszerkezetét tanulmányozta elmerülten. A háta mögött egyre bátrabban sugdolóztak a gyerekek, egészen pontosan lehetett hallani, melyik padsorban, melyik padban forgolódik előre-hátra valaki, hol lapozgatnak egy óvatosan előhúzott tankönyvben, és merre dörzsöli egy kéz vadul a papírt, mert rájött, hogy valamelyik kérdésre teljesen rossz választ irt. Hagyta, hadd élvezzék még néhány percig a szabályszegés titokzatos izét. Végső soron, gondolta, ennek a tapasztalatnak is lehet némi köze az irodalomhoz."

Meglepődve látom, hogy az első Krusovszky-regényről egy sort sem írtam, pedig az is nagyon tetszett, és ami tetszik, arról írok, hátha más is elolvassa. De ha nem is írtam róla, az biztos volt, hogy a második regényt el fogom olvasni. A Levelek nélkül az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ahová sikerült kijutnom, és bezsebeltem egy aláírást és egy ígéretet is Krusolvszky Dénestől, hogy jövőre ellátogat az iskolánkba. Úgy legyen! 

A Levelek nélkül főszereplője egy kisvárosi gimnáziumban magyartanár (naná, hogy kellett nekem ez a könyv), aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tavasz ellenére a fákról eltűntek a levelek. Ez a természeti katasztrófa felforgatja a városka lakóit, ki igy, ki úgy reagál a történtekre. Azt azért elárulom, hogy a regény se nem klasszikus nyomozós sztori, se nem klímakatasztrófáról szóló regény, sőt talán nem is ez a legfontosabb kérdés, amire az olvasó keresi a választ. Ugyanis Koroknai tanár úrnak a múltjával, a családi emlékekkel is meg kell küzdenie. A jelene sem fényes, diáktüntetésen vesz részt, amiért megbüntetik az iskolában, édesanyja betegen fekszik egy idősek otthonában, bátyjával megromlott a viszonya. Olvasás közben megismerkedünk tanárokkal (kedvenc szereplőm a félszemű földrajztanár), diákokkal, családtagokkal, és persze magával Koroknaival. A kisvárosi élet bemutatása is izgalmas lehet egy nagyvárosi olvasónak, mint például nekem. 

A regény legemlékezetesebb része a második fejezet, mely egy pár órát mesél el, de eközben megelevenedik egy tipikus magyar család tipikus nyaralása valamikor a 20. század második feléből. Látszólag semmi izgalmas nem történik, de enélkül a fejezet nélkül nem tudtam volna olyan válaszokat adni a kérdéseimre, mint amiket adtam. 

Érdekessége a regénynek, hogy a Covid-járvány alatt született, de maga a betegség még említés szintjén sincs jelen. Ezzel szemben vannak olyan elemek, amiket szinte látnoki képességekkel megáldva képzelt el Krusovszky, és amik. úgy tűnik, valóra is váltak, gondolok itt a diáktüntetésekre, vagy éppen akkumulátorgyárra. 

Számomra van még egy nagyon személyes kapcsolódási pont: a regénybeli tanár anyukájának ugyanaz a kedvenc könyve, mint az enyémnek. 

Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány, ami nem adja magát könnyen, kicsit megdolgoztatja az olvasót. Egyszóval olyan jófajta könyv, amit szívből ajánlok akár egy nyári olvasmánynak is. 

Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

 Azóta vártam ezt a kötetet, mióta megtudtam, hogy a könyvhétre megjelenik. Szerencsém volt, előtte már beszereztem, mert ott lehettem a könyv bemutatóján. 

Sokszor fogalmaztam már meg, hogy mennyire fontos dolog nekünk, olvasóknak találkozni személyesen az írókkal. Legalábbis nekem mindig hatalmas élmény. Nem arra gondolok, amikor összefutok velük a buszon vagy az utcán, hanem azokra az alkalmakra, amikor beszélgethetünk, vagy legalábbis hallgathatjuk a szerző előadását. Úgy vagyok a könyvekkel, mint a színházzal, egy misztikum, egy titok, és amikor egy picit legalább bepillanthatok a kulisszák mögé, akkor magam is részesülhetek a titok egy aprócska szeletéből. Nekem ilyen beavatási szertartás egy író-olvasó találkozó. 

Tóth Krisztinát meg különösképpen jó hallgatni. Fantasztikusan tud mesélni,  a humora is jó. És nem mellesleg nagyon kedves is.

Szerencsés vagyok, hogy maga az írónő adott bepillantást a könyvbe, mert sok személyes háttérinformációt is kaptam az olvasáshoz, és azért az sem egy utolsó élmény, mikor maga a szerző olvas fel a művéböl. 

Az Ahonnan látni  az eget egy novellaválogatás. 25 olyan novellát tartalmaz, amelyek már más platformokon is megjelentek. Ezúttal a végtelenül szomorú, tragikus történetek mellett, vidámabb, könnyedebb novellák is tarkítják a kötetet. Ez utóbbiak közül való a Vízipók című, amelyet maga Tóth Krisztina olvasott fel, és amely saját bevallása szerint is egy valódi történeten alapul. Természetesen a novellák többsége a jól megszokott stílusban íródott, elgondolkodtatóak, mélyek, és az élet sötétebb oldalát mutatják meg számunkra.

 Nagyon szeretem Tóth Krisztina novelláiban azt, hogy a szereplők hús-vér figurák, közülünk valók, hétköznapiak, édesanyák, édesapák, férfiak ,nők, hajléktalanok, az utca embere, a szomszéd, vagy akár mi magunk is lehetünk. Nem hatalmas,  egetrengető vagy világraszóló események megjelenítője ez a novellagyűjtemény sem, hanem olyan hétköznapi eseményeknek a leírása, amik körülöttünk vannak, persze kell egy olyan művész (akit megérintett Isten ujja), hogy ezeket a történeteket megírja és elénk tárja, mi olvasók pedig ezen elgondolkodhatunk, magunkra ismerhetünk.

Szerettem  a Bödön és botmixer vagy az Erkélynovella idős szereplőit, teljesen megértettem az Ahonnan látni az eget című novella férfi szereplőjének vágyait, sírtam a Légörvényben című elbeszélésen, és nagyokat nevettem a Kánikula  vagy a Vízipók olvasása közben. Együttéreztem a Selejt című novella fiú szereplőjével és megdöbbentem a Szeretnék tőled kérni valamit című novella olvasásakor. 

Egyszóval ez ismét egy zseniális válogatás. Megint egy csodát kaptunk Tóth Krisztinától, amit érdemes olvasni, nemcsak azért, mert rövidek az egyes darabok (ez amúgy is becsapós, mert úgysem lehet letenni egy történet után a könyvet), hanem azért is, hogy egy kicsit mi is másképp lássuk magunkat, a világot, a körülöttünk élőket. Hacsak egy novella erejéig is. Szívből ajánlom mindenkinek!

Tóth Krisztina: Világpuszi

"Ferkó anyukája egy ideje már sejtette, hogy a fia különleges képességekkel rendelkezik, ezért, ha ismerőssel találkoztak, mindig odafordult a legidősebb és egyben legkisebb királyfihoz:

- Köszönj szépen, Ferkó!...

Ferkó, akit tízéves kora ellenére is babakocsiban kellett tolni, halvány mosollyal nyugtázta a kérést, és már repült is a Világpuszi. 

A földgolyó különféle pontjain egymást érő csodák és a Ferkó királyfi közötti összefüggést csak kevesen tudják...Ferkó pedig hallgat, figyel, mosolyog, mint a kortalan bölcsek, vagy mint az igazi, született királyok, akikről korona nélkül is sejti mindenki, hogy sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól."

Tudod, mi az a Világpuszi? Vagy azt, hogy mi az igazi neved? És a bulangó? És arról van tudomásod, hogy az éjjeli kutyaugatás a kutyamennyországból jön? Ha nem, akkor neked is ideje elolvasnod Tóth Krisztina legújabb könyvét!

 Van egy kolléganőm, akivel sok közös olvasmányélményünk van, és aki elhozta nekem ezt a könyvet, mert biztos volt benne, hogy nekem (is) tetszene. Valamit tudhatsz, drága Éva, mert nagyon-nagyon tetszett! :)

Egy biztos, Tóth Krisztinát a kortárs magyar irodalom egyik állócsillagának tartom, így aztán nem csoda, hogy mindent azonnal "befalok", amit ő ír. A Világpuszit persze nem volt nehéz, mert gyerekeknek szóló, rövid mesék vannak benne. Mit is mondok?! Gyerekeknek?! Igen! Is! Meg felnőtteknek! Nem véletlenül az az alcímé, hogy Mesék embereknek. Merthogy ez az a könyv, ami teljesen kortalan olvasótáborra számíthat. Ne legyünk álszentek, nekünk felnőtteknek is kellenek a mesék, kell a feloldozás a mindennapi problémáink alól. 

A Világpuszi egy segítő, vagy ahogy manapság mondják, érzékenyítő könyv. Olyan traumákról, tragédiákról vagy egyszerűen csak nehezebben elfogadható állapotokról ír az írónő, mint egy szeretett kisállat elvesztése, Down-szindrómával, kerekesszékkel, végtaghiánnyal vagy éppen az ágybavizelés problémájával küzdő gyerekek életéről. Teszi ezt Tóth Krisztina úgy, hogy közben nem didaktikus, nem akar kioktatni, megnevelni, megmondani a tuti. A mesék, a csodák megnyugtató, varázslatos világában egyszerűen csak természetessé, mindennapivá, élhetővé és szerethetővé teszi ezeket a sorstól kapott kihívásokat. Úgy válnak ezek a vak, cigány, testi, lelki nehézséggel küzdő emberkék hőssé, hogy nincs kétségünk afelől, hogy ezek a dolgok ugyanolyan leküzdhető akadályok, mint a sárkányok, boszorkányok, és szörnyek, és igenis a legkisebb királyfi, vagy királylány elnyeri méltó jutalmát. 

A magam részéről egyhuzamban olvastam el a könyvet, egyszerűen magához láncolt. Sírtam és nevettem, együtt éltem a szereplőkkel, és annyi, de annyi emléket, nehézséget, vagy épp boldog pillanatot idézett meg bennem, hogy az felért egy pszichoterápiával. Imádtam a Világpuszi Ferkóját, hálás voltam a Bulangó Zoli bácsijának, és arra vágytam, bárcsak mindenkinek lenne egy olyan édesanyja, mint amilyen Hannának van a A legfinomabb répatorta című mesében!

Igy karácsony közeledtével azt kívánom mindenkinek, hogy lássa meg ő is a hajléktalan, szakállas bácsiban a Mikulást, és tanuljon meg mindenki Világpuszit küldeni (és fogadni), mert az egy olyan különleges dolog, aminek nyomában csupa boldogság és szeretet jár!

Tóth Krisztina: A majom szeme

 "A saját sápadt, bepúderezett, a kékes neonfénytől visszavonhatatlanul öregnek és összetörtnek tűnő arcában egyszer csak meglátta a majom szemét."

"Azt mondták, a fiatalokat óvják. Hogy a jövő generáció már ne ebben a nemzedékek óta mérgezett közegben tanuljon. A tanulás a teljes felejtéssel kezdődik, ismételgették."

Néhány évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak Tóth Krisztinát, és azóta a kedvenceim közt van számontartva. Stílusa, témaválasztása, hangulatai, műveinek jellemei mind-mind nagyon közel állnak az én ízlésvilágomhoz. Olyannyira, hogy jövőre érettségiző osztályom egyik irodalom tétele is Tóth Krisztina munkássága lesz. 

Tóth Krisztina korunk egyik legzseniálisabb írója, számos irodalmi díj gazdája,  nemcsak regényeket, hanem novellákat, verseket is ír. Emellett rengeteg gyerekkönyv is fűződik a nevéhez. Eredetileg szobrásznak tanult (később ólomüvegeket készít), majd Franciaországban tölt több évet. Hazatérve a Budapesti Francia Intézetben helyezkedik el. Fia megszületése után viszont az írásnak szenteli az életét. Férjével két gyermeket nevelnek. 

A majom szeme az idei, vagyis a 2022-es könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.. A címe egy hátborzongató kísérletet idéz fel. Dr. Robert White 1970-ben fejátültetést végzett (még kimondani is szörnyű!) két majom segítségével. A kísérlet lényeges eleme, hogy a majom a műtét után még élt, mozgott, pislogott. Az ő arcáról készült egy fotó, mely a címet sugallta. (Bevallom, mikor először hallottam arról, hogy a könyv születőben van, azt gondoltam, hogy magáról az operációról vagy a körülötte lévő eseményekről lesz szó a regényben, de tévedtem.)

Maga a regény dr. Kreutzer, egy pszichiáter körül forog. (Nem tudom, mennyire volt tudatos a névválasztás, de nekem önkéntelenül is eszembe jutott Lev Tolsztoj Kreutzer-szonáta című kisregénye, mely egy kezdetektől elátkozott házasság tragédiáját mutatja be.) Megismerkedünk még a doktor úr anyjával, a feleségével, Petrával, a szeretőjével, Gisellel, valamint felbukkan egy titokzatos fiatalember is. Az ő bonyolult és sejtelmes kapcsolatrendszerük adja a regény vázát. 

A majom szeme, mely Tóth Krisztina második regénye ezúttal nem a múltba kalauzol bennünket, hanem a jövőbe. Az egyik, számomra legijesztőbb dolog, hogy nagyon közeli jövőnek éreztem a felvázolt és megjelenített éveket. Egy forradalom után ébredező országban járunk, ahol a társadalom két nagyon ellentétes részre szakadt. Az "egyenlőbbek" orwelli kifejezéssel élve szinte burokban élhetik mindennapjaikat, míg a szegények a társadalom perifériájára szorultak teljes kitaszítottságban, szegénységben, nyomorban tengetik életüket. Nem  véletlenül idéztem meg az 1984 és az Állatfarm zseniális íróját, George Orwell-t, ugyanis számomra ez a mű egy disztópia. Egy diktatúra, egy mindent megtehető, a társadalmon uralkodó, és mindent megfigyelése alatt tartó hatalom ábrázolása is. 

Magáról a történetről természetesen nem szeretnék írni, hiszen az minden vágyam, hogy minél többen olvassák el Tóth Krisztinának ezt a regényét (is), de azt elmondhatom, hogy a regény rendkívül izgalmas, "haladós" könyv. Valóban nehéz letenni, annak ellenére, hogy nem habkönnyű, nyári olvasmány. Talán már írtam, hogy Tóth Krisztina novellásköteteiben imádom, hogy a novellák összefonódnak, még ha vékony szálon is. Nincs ez másképpen ebben a regényben sem. A fejezeteket mint a kis puzzleelemeket kell egymás mellé pakolni az olvasónak, hogy egy teljes kép kirajzolódjon. Ez számomra plusz élményt jelent, hiszen az agyamnak folyamatosan működnie kell, és nemcsak a lelkemre hat. 

A fejezetcímek a szövegből kiragadott szókapcsolatok, amiknek más-más jelentést kölcsönöz a szövegkörnyezet. Egyszer, ha már sokadszorra olvasom, akkor talán egy picit megvizsgálom ezeket is, bár attól tartok, akkor a könyv varázsát megtöröm. 

A fülszöveg szerint "A majom szeme egy krimi izgalmával, tűpontos megfigyelésekkel, részvéttel és humorral keresi és örökíti meg az eszmélés pillanatát." Valóban igy van, az események krimiszerűen sodornak előre a történetben, miközben Tóth Krisztina igazi varázslóként teremti meg a karaktereit, akik szinte hús-vér emberként beveszik magukat a gondolatainkba is. Hihetetlen volt számomra, hogy a szereplőket is hol szerettem, hol mélységesen gyűlöltem, és mindezt, úgy tűnik, az írónő játszi könnyedséggel érte el. Egyszóval le a kalappal Tóth Krisztina előtt most is! Igazi irodalmi csemegét kapsz, ha elolvasod!

   Olvassatok mindennap, mert olvasni menő!  

 

Grecsó Krisztián: Magamról többet és Valami népi

 ..., milyen nagy tudás is szépeket mondani, hogy szép legyen tőlük a világ, makulátlan. Az is milyen szép szó. Milyen jó dolog lenne választékosan beszélni, makulátlanul.

Most már hivatalosan is be kell ismernem: Grecsó-rajongó vagyok. A nagy szerelem a Verával kezdődött, mint szerintem oly sokunknál. Kicsit sajnálom is azokat az írókat, akik hatalmas sikereket érnek el egy-egy művükkel, mert mindig arra gondolok, vajon hogy fogják ezt a magasra tett lécet ismét megugrani. 

Nincs ez másként Grecsó Krisztiánnal sem, de nagy örömömre, neki sikerült ugyanazt a színvonalat hozni mind a verseskötetével, mint a Valami népi című novelláskötettel. Mindkettő könyvtári könyv volt, amit olvastam, de tudom, hogy fel kell kerüljenek a könyvespolcomra, mert nem "egyszerolvasós" művek. 

Meg kell, hogy mondjam, soha nem olvasok verseskönyveket. Illetve ez abban a formában igaz, hogy vagy válogatott verseket olvasok, vagy teljes életműveket. Ezért is volt érdekes a Magamról többet című kötet, mert egész más élmény nem mások által sorrendbe rakott, vagy éppen valamilyen szempont alapján kiválogatott verseket olvasni, hanem a költő által megkomponált művet kezembe fogni.

A Magamról többet egy nagyon szubjektív kötet, lélektől-lélekig ható. Az első részben szerelmes, vagy talán már sokkal inkább hitvesi versek vannak felsorakoztatva. Majd jön a halálos betegséggel foglakozó rész, amely számomra talán a leginkább húsbavágó volt. Akivel szembejön egy komoly betegség, és megjárja a lélek és a test minden pokoli fájdalmát, gyötrelmét, az könnyen tud azonosulni ezekkel a versekkel, melyek tényleg semmit nem lepleznek el. A Babitsot idéző Balázsolás-ciklus azonban nemcsak a halálfélelem, a rettegés, de az életigenlés, a reménység versei is egyben. Lélekemelő olvasmány. 

A kötet utolsó része a végre megérkezett gyermekhez, gyermekről szóló versek. Grecsó soha nem csinált abból titkot, hogy feleségével örökbefogadták kislányukat. Talán éppen ez a tény teszi még érzékenyebbé ezeket a sorokat, és olyan erős apa-lánya kapcsolat kialakulásának lehetünk tanúi, ami biztosan az égben köttetett. 

Sosem voltam annyira fáradt,

Ahogy a gyerekágyat szereltük,

De ébren tartott az erre emlékezni fogok

Törhetetlen odaadása.

Az apaság mindenestül vagyok,

Nem csak a viszonyom egy

Két kiló hetven dekával

Született kislányhoz.

De nemcsak az apaságversek miatt zseniális ez a verseskönyv, hanem azért is, mert beváltja a címben igért kitárulkozást. Tényleg megtudhatunk a szerzőről többet, mert nem titkol el semmit, minden érzés itt van ha jó, ha nem. Ez a nyíltság, őszinteség egyszerre megható és tiszteletreméltó, amellett, hogy olvasni is jó.  Nekem különös élvezetet okozott, hogy nemcsak a fent említett Babitsot idézi meg a versekkel, hanem a magyar és nemzetközi irodalom más nagy alakjait is. Olyan jó volt egy kicsit játszani, hogy vajon ráismerek-e ezekre  a helyekre, utalásokra. 

Grecsó másik kötete, a Valami népi szintén nagyon kitárulkozó, őszinte novellákat tartalmaz. Mivel én nagyon szeretem ezt a műfajt, igy alig vártam, hogy befaljam ezt a könyvet is. Nos, falásról szó sem volt, mert a könyv, bár letehetetlen, és hatalmas élményt ad az olvasónak, ugyanakkor olyan súlyt is helyez rá a mélységével, a tragédiáival, ami keményen megdolgoztatja a lelkét. Zsigerileg hat. 

A kötet mintha a Magamról többet folytatása lenne, hiszen az egyik szereplő kísértetiesen hajaz magára a szerzőre, annak betegségére, halálfélelmére, küzdelmeire. És ott van újra az apaságélmény, mely mindenen felülkerekedik, és mindenen átsugározva nyújtja a reményt a reménytelenségben. 

A kedvenc részem az Istennek nehéz címet viseli, ahol a novellák lazán, de mégiscsak összefonódnak egymással a szereplők, a történetek révén. Az ilyenfajta "játékot", ha szabad igy nevezni, nagyon szeretem, másik nagy kedvencemnél Tóth Krisztiánnal is sokszor előfordul. Számomra ez olyan, mintha nyomozó lennék, és a kis részletekből, a többfajta nézőpontból bemutatott történetrészletekből építeném újjá magamban az olvasottakat. 

Aztán kiderült, hogy nincs idő, vagy ha van, nem végtelen, hogy a világ egyáltalán nem az enyém, sőt, a titokban reméltnél is kevesebb tulajdonom van benne.

– Hagyni kéne itt valamit – néztem körbe. – Valami jelet. Hogy mi éltünk itt valaha. Hogy örültünk itt, vagy el voltunk keseredve!

Mindenkinek szívből ajánlom Grecsó Krisztián műveit, de ezt a kettőt különösképpen!

Bartis Attila: A séta

"Az angyal könnyen megfeledkezik arról, hogy kicsoda. Főleg, ha emberi mércével méretkezik meg."

 Bartis Attila meghatározó alakja a kortárs magyar irodalomnak. A Jáván és Magyarországon egyaránt otthon lévő író, fotográfus első regénye A séta. Nagy rajongója vagyok Juhász Anna munkásságának, és mivel ő ajánlotta Bartisnak ezt a regényét ( akivel egyébként nagyon jó barátok), így bátran vettem kezembe ezt a nem mindennapi művet. 

A regény egy gyermek felnőtté válásának útját mutatja be. Sétáját, ha úgy tetszik, hiszen a főszereplő élete is éppolyan kanyargós, kiszámíthatatlan, mint egy séta. Végigkövethetjük életét a nyomorban, az árvaházban, a forradalom alatt, míg végül vele együtt érkezünk meg egy fürdőhelyig. A regény vége egy (számomra) nagyon meglepő fordulattal ér véget, amit nem lőnék le semmiképp. Viszont még egyszer el kell olvasnom a regényt, mert nagyon kíváncsivá  tett, hogy a szöveg milyen értelmet nyer ennek a felfedett titoknak az ismeretében. 

Bartis Attila stílusa rendkívül szenvtelen. Úgy olvasunk el sorokat emberek haláláról, mintha teljesen természetes lenne. S az is. A regény világában mindenképp. Úgy vágnak gyomorszájon a történetek és a mondatok, hogy szinte észre sem vesszük. 

A szerkezet is szaggatott, mintha kis mozaikokból állna össze az egész egy történetté. 

Vannak általam csak nyári könyveknek nevezett művek, amiket előszeretettel olvasgatok a Balaton partján, és vannak olyanok, amikhez teljes figyelem kell. A séta ilyen. Többszörolvasós. Nem könnyű és egyszerre nem felfejthető minden ízében. Igazi szépirodalmi csemege. 

Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet)

Legnagyobb sajnálatomra Tóth Krisztinát nagyon későn fedeztem fel magamnak, jóval azután, hogy első kötetei megjelentek. Pedig novellái nagyon is az én világom. Talán, mert az én korosztályom gyerekkora idéződik meg, vagy talán némi mazochizmussal igazából a szomorkásabb, borongósabb művek vannak rám nagy hatással? Nem is tudom pontosan, de kell ezt tudni?! Azt hiszem, nem. 

Az első novelláskötetét, a Vonalkódot 15 nyelvre fordították le, ami bizonyítja, hogy nemcsak az én generációmnak szól, nemcsak az "itt és most"-ban érvényes. Miért ne élhetne át hasonló szorongást egy francia kislány az iskolában, vagy a megcsalt nő (és férfi) is mindenhol és mindenkor ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot és tragédiát éli meg. A történetek rövidek, sűrűek, már-már a balladai homállyal jellemezhetőek, mégis viszonylag egyszerűen felfejthetőek. 

Az első általam olvasott könyv a Pixel volt. Már akkor csodálattal töltött el, hogy az egyes novellák, bár különálló történetek, mind felfűzhetők egy szálra, és a sok-sok apró képből, végül egy teljes egész rajzolódik ki. Az ötlet annyira zseniális, hogy szinte fáj, hogy nem nekem jutott eszembe. 

Nincs ez másként a Vonalkódnál sem, a novellák alcímei mind egy-egy vonalra utalnak (szívvonal, útvonal, vérvonal stb.), ami nemcsak többletjelentést ad az írásokhoz, de ami össze is fűzi őket. Ki hitte volna, hogy ennyifajta vonal van, és ezek mind utalhatnak életünk egy-egy történetére? 

Amikor azt írom, hogy életünk történetére, nem véletlen a többes szám első személy használata, mert valahogy úgy érzem, hogy minden egyes novellának, minden egyes történetnek ott vagyok a belsejében. Nem tudok kívül maradni, a novellák szinte magukba szippantanak. Együtt lélegzem a szereplőkkel még akkor is, ha teljesen mások, mint én. Talán ez a valódi irodalom, ez a valódi művészet!

A kötetből a kedvenceim azok a történetek, ahol egy kislány a főszereplő. Ilyen A tolltartó, a Langyos tej vagy épp A kastély. Ezek a novellák szinte magam elé varázsolják a saját gyerekkoromat, pedig soha nem voltam úttörőtáborban, nem volt nálam amerikai cserediák sem. Mégis, annyira hús-vér, élő történetek ezek, hogy például A tolltartót olvasva magam is leizzadok, és görcsbe szorul a gyomrom a tolltartó keresésekor. A szívfacsaró történeteknél a szívem sajdul meg, a vidámabbaknál mosolygok (bár igazi vidám történet nem jellemző a kötetre), és együtt vagyok lelkes, elkeseredett vagy éppen irigy és féltékeny a szereplőkkel. 

Tóth Krisztina nyelvezete szép, kerek, még akkor is, amikor néha szókimondó. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem szeretem, amikor nemi szervek megnevezései röpködnek, vagy éppen szexuális tartalmak kerülnek elő(igen, tudom, túl prűd vagyok, bocs), de neki még ezt is megbocsátom. Sőt! Annyira helyénvalónak érzem, hogy fel sem tűnik valójában. 

Számomra Tóth Krisztina varázsló, aki kiszakít ebből a világból, és teljesen elvarázsol. Nemcsak tanárként, de olvasóként is mindenkinek tényleg szívből ajánlom a könyveit. (Gondolkodom rajta, hogy valamelyik novelláskötetét berakom érettségi tételnek, szerintem, tetszene a diákoknak.)