Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

 Azóta vártam ezt a kötetet, mióta megtudtam, hogy a könyvhétre megjelenik. Szerencsém volt, előtte már beszereztem, mert ott lehettem a könyv bemutatóján. 

Sokszor fogalmaztam már meg, hogy mennyire fontos dolog nekünk, olvasóknak találkozni személyesen az írókkal. Legalábbis nekem mindig hatalmas élmény. Nem arra gondolok, amikor összefutok velük a buszon vagy az utcán, hanem azokra az alkalmakra, amikor beszélgethetünk, vagy legalábbis hallgathatjuk a szerző előadását. Úgy vagyok a könyvekkel, mint a színházzal, egy misztikum, egy titok, és amikor egy picit legalább bepillanthatok a kulisszák mögé, akkor magam is részesülhetek a titok egy aprócska szeletéből. Nekem ilyen beavatási szertartás egy író-olvasó találkozó. 

Tóth Krisztinát meg különösképpen jó hallgatni. Fantasztikusan tud mesélni,  a humora is jó. És nem mellesleg nagyon kedves is.

Szerencsés vagyok, hogy maga az írónő adott bepillantást a könyvbe, mert sok személyes háttérinformációt is kaptam az olvasáshoz, és azért az sem egy utolsó élmény, mikor maga a szerző olvas fel a művéböl. 

Az Ahonnan látni  az eget egy novellaválogatás. 25 olyan novellát tartalmaz, amelyek már más platformokon is megjelentek. Ezúttal a végtelenül szomorú, tragikus történetek mellett, vidámabb, könnyedebb novellák is tarkítják a kötetet. Ez utóbbiak közül való a Vízipók című, amelyet maga Tóth Krisztina olvasott fel, és amely saját bevallása szerint is egy valódi történeten alapul. Természetesen a novellák többsége a jól megszokott stílusban íródott, elgondolkodtatóak, mélyek, és az élet sötétebb oldalát mutatják meg számunkra.

 Nagyon szeretem Tóth Krisztina novelláiban azt, hogy a szereplők hús-vér figurák, közülünk valók, hétköznapiak, édesanyák, édesapák, férfiak ,nők, hajléktalanok, az utca embere, a szomszéd, vagy akár mi magunk is lehetünk. Nem hatalmas,  egetrengető vagy világraszóló események megjelenítője ez a novellagyűjtemény sem, hanem olyan hétköznapi eseményeknek a leírása, amik körülöttünk vannak, persze kell egy olyan művész (akit megérintett Isten ujja), hogy ezeket a történeteket megírja és elénk tárja, mi olvasók pedig ezen elgondolkodhatunk, magunkra ismerhetünk.

Szerettem  a Bödön és botmixer vagy az Erkélynovella idős szereplőit, teljesen megértettem az Ahonnan látni az eget című novella férfi szereplőjének vágyait, sírtam a Légörvényben című elbeszélésen, és nagyokat nevettem a Kánikula  vagy a Vízipók olvasása közben. Együttéreztem a Selejt című novella fiú szereplőjével és megdöbbentem a Szeretnék tőled kérni valamit című novella olvasásakor. 

Egyszóval ez ismét egy zseniális válogatás. Megint egy csodát kaptunk Tóth Krisztinától, amit érdemes olvasni, nemcsak azért, mert rövidek az egyes darabok (ez amúgy is becsapós, mert úgysem lehet letenni egy történet után a könyvet), hanem azért is, hogy egy kicsit mi is másképp lássuk magunkat, a világot, a körülöttünk élőket. Hacsak egy novella erejéig is. Szívből ajánlom mindenkinek!

Költővel nem járnék

 Édes kis gerlicém, Júliám, hogyan és miként vagy?

Majd vártam, hogy e csodás masina új magyar nyelvre fordítsa szerelmetes szavaim. ...

 De a mondat, amit az enyémért cserébe kaptam, oly rövid volt, oly kopár, szinte szavalhatatlan:

Mizu, Juli? Szitu?

Mizu, Juli? Ennyi? Ez maradt belőle? Ily rövid szavak még hatnak némely nőre? Vagy úgy értik, hogy mizu, hogy mi zúg a szívedben? Mátkádat átkarolni szitával megy könnyebben?

(Gévai Csilla)

Már egész gyűjteményem van a Tilos az Á könyveiből. Nem véletlenül. Egyrészt szívügyem, hogy tanítványaimnak minőségi, de élvezhető irodalmat adjak a kezébe, másrészt pedig jómagam is élvezem  ezeket a könyveket. Enélkül nem is ajánlanám. ;)

Az utóbbi időben két kötetet is beszereztem, a Viszek egy szívet című versantológiát, és a Költővel nem járnék című gyűjteményt, mely 15 novellát tartalmaz. Mindkettő a szívemhez nőtt, bevallom. Az előbbiről már írtam ajánlót, itt az ideje, hogy bemutassam a másikat is nektek. 

A Költővel nem járnék antológia kortárs szerzők írásait gyűjti csokorba, melyek fő témája Petőfi Sándor. Petőfi a legnépszerűbb, legismertebb, legtöbbet szavalt költőnk, akivel már az óvodában megismerkedünk. Idén, a bicentenárium alkalmából pedig valóban lerágott csont lett (bocsi, Sándor). Szerintem nincs széles e hazában olyan közoktatási intézmény, ahol ne szerveztek volna valamilyen versenyt, kiállítást, megemlékezést Petőfi kapcsán. Nos, amikor már úgy érzed, kedves olvasó, hogy elég volt, nem bírod tovább, na akkor jött el ennek a kötetnek az ideje. 

Ugyanis a szerzők bátran nyúlnak a témához, a költőhöz, vagy legalábbis ahhoz a költő-képhez, amit iskoláskorunk óta belénk neveltek. Petőfit lerángatják a piedesztálról, Balássy Fanni novellájában szó szerint lelép a talapzatról, hogy szembenézzen az őt ért kritikákkal. De van itt instaköltő, vagy épp feleségét mindenben támogató férj. Apropó feleség! A 21. század, szerintem egyik nagy-nagy felfedezése Szendrey Júlia, akinek alakját végre-valahára felfedezhetjük, és nemcsak mint Petőfi feleségét szemlélhetjük. A könyvből itt van például Szabó Borbála novellája, melynek középpontjában nem maga Petőfi, hanem Szendrey Júlia van. 

Nehezen tudok kedvenceket választani, mert mindegyik novella más, és igy nem összehasonlíthatóak, valamiben ez tetszik, valamiben az. Azért néhány, hozzám igazán  közel állót szeretnék különösen a figyelmetekbe ajánlani. Ilyen Gévai Csilla: S te, barátom? című novellája, mely azzal a gondolattal játszik el, hogy hogyan igazodna el a mai nyelvben Petőfi, aki egykor az egész palettáját bírta annak, vajon most hogy értetné meg magát, és hogy fogadná verseinek szlengesítésést. Rojik Tamásnál az időutazó Petőfi megpróbálja elcsábítani látogatóját, aki mellesleg még diáklány, és éppen interjút szeretne készíteni a híres íróval. Kiss Judit Ágnesnél is az Instán jelennek meg Petőfi versei rajongói (elsősorban lányok) legnagyobb örömére. Miklya Luzsányi Mónika a családon belüli erőszakot, míg a Képek a falon, Wéber Anikó tollából az iskolai kirekesztést, zaklatást, egyedüllétet teszi a mű középpontjába. Na és ott van Baráth Katalin novellája, amiből végre kiderül, hogy mi a közös Petőfiben és Sherlock Holmes-ban. 

 Elképzelhetetlenül sokféle megközelítés, ami segít közelebb hozni Petőfit a 21. századi olvasókhoz. Ennél pedig nincs fontosabb! Ne azért vegyük le Petőfi kötetét, mert kötelező, hanem azért, mert kíváncsiak vagyunk rá, és próbáljunk meg a versekhez úgy fordulni, hogy azok ma is mondanak valamit nekünk, mai olvasóknak. Találjuk meg ezt! 

Grecsó Krisztián: Magamról többet és Valami népi

 ..., milyen nagy tudás is szépeket mondani, hogy szép legyen tőlük a világ, makulátlan. Az is milyen szép szó. Milyen jó dolog lenne választékosan beszélni, makulátlanul.

Most már hivatalosan is be kell ismernem: Grecsó-rajongó vagyok. A nagy szerelem a Verával kezdődött, mint szerintem oly sokunknál. Kicsit sajnálom is azokat az írókat, akik hatalmas sikereket érnek el egy-egy művükkel, mert mindig arra gondolok, vajon hogy fogják ezt a magasra tett lécet ismét megugrani. 

Nincs ez másként Grecsó Krisztiánnal sem, de nagy örömömre, neki sikerült ugyanazt a színvonalat hozni mind a verseskötetével, mint a Valami népi című novelláskötettel. Mindkettő könyvtári könyv volt, amit olvastam, de tudom, hogy fel kell kerüljenek a könyvespolcomra, mert nem "egyszerolvasós" művek. 

Meg kell, hogy mondjam, soha nem olvasok verseskönyveket. Illetve ez abban a formában igaz, hogy vagy válogatott verseket olvasok, vagy teljes életműveket. Ezért is volt érdekes a Magamról többet című kötet, mert egész más élmény nem mások által sorrendbe rakott, vagy éppen valamilyen szempont alapján kiválogatott verseket olvasni, hanem a költő által megkomponált művet kezembe fogni.

A Magamról többet egy nagyon szubjektív kötet, lélektől-lélekig ható. Az első részben szerelmes, vagy talán már sokkal inkább hitvesi versek vannak felsorakoztatva. Majd jön a halálos betegséggel foglakozó rész, amely számomra talán a leginkább húsbavágó volt. Akivel szembejön egy komoly betegség, és megjárja a lélek és a test minden pokoli fájdalmát, gyötrelmét, az könnyen tud azonosulni ezekkel a versekkel, melyek tényleg semmit nem lepleznek el. A Babitsot idéző Balázsolás-ciklus azonban nemcsak a halálfélelem, a rettegés, de az életigenlés, a reménység versei is egyben. Lélekemelő olvasmány. 

A kötet utolsó része a végre megérkezett gyermekhez, gyermekről szóló versek. Grecsó soha nem csinált abból titkot, hogy feleségével örökbefogadták kislányukat. Talán éppen ez a tény teszi még érzékenyebbé ezeket a sorokat, és olyan erős apa-lánya kapcsolat kialakulásának lehetünk tanúi, ami biztosan az égben köttetett. 

Sosem voltam annyira fáradt,

Ahogy a gyerekágyat szereltük,

De ébren tartott az erre emlékezni fogok

Törhetetlen odaadása.

Az apaság mindenestül vagyok,

Nem csak a viszonyom egy

Két kiló hetven dekával

Született kislányhoz.

De nemcsak az apaságversek miatt zseniális ez a verseskönyv, hanem azért is, mert beváltja a címben igért kitárulkozást. Tényleg megtudhatunk a szerzőről többet, mert nem titkol el semmit, minden érzés itt van ha jó, ha nem. Ez a nyíltság, őszinteség egyszerre megható és tiszteletreméltó, amellett, hogy olvasni is jó.  Nekem különös élvezetet okozott, hogy nemcsak a fent említett Babitsot idézi meg a versekkel, hanem a magyar és nemzetközi irodalom más nagy alakjait is. Olyan jó volt egy kicsit játszani, hogy vajon ráismerek-e ezekre  a helyekre, utalásokra. 

Grecsó másik kötete, a Valami népi szintén nagyon kitárulkozó, őszinte novellákat tartalmaz. Mivel én nagyon szeretem ezt a műfajt, igy alig vártam, hogy befaljam ezt a könyvet is. Nos, falásról szó sem volt, mert a könyv, bár letehetetlen, és hatalmas élményt ad az olvasónak, ugyanakkor olyan súlyt is helyez rá a mélységével, a tragédiáival, ami keményen megdolgoztatja a lelkét. Zsigerileg hat. 

A kötet mintha a Magamról többet folytatása lenne, hiszen az egyik szereplő kísértetiesen hajaz magára a szerzőre, annak betegségére, halálfélelmére, küzdelmeire. És ott van újra az apaságélmény, mely mindenen felülkerekedik, és mindenen átsugározva nyújtja a reményt a reménytelenségben. 

A kedvenc részem az Istennek nehéz címet viseli, ahol a novellák lazán, de mégiscsak összefonódnak egymással a szereplők, a történetek révén. Az ilyenfajta "játékot", ha szabad igy nevezni, nagyon szeretem, másik nagy kedvencemnél Tóth Krisztiánnal is sokszor előfordul. Számomra ez olyan, mintha nyomozó lennék, és a kis részletekből, a többfajta nézőpontból bemutatott történetrészletekből építeném újjá magamban az olvasottakat. 

Aztán kiderült, hogy nincs idő, vagy ha van, nem végtelen, hogy a világ egyáltalán nem az enyém, sőt, a titokban reméltnél is kevesebb tulajdonom van benne.

– Hagyni kéne itt valamit – néztem körbe. – Valami jelet. Hogy mi éltünk itt valaha. Hogy örültünk itt, vagy el voltunk keseredve!

Mindenkinek szívből ajánlom Grecsó Krisztián műveit, de ezt a kettőt különösképpen!

Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet)

Legnagyobb sajnálatomra Tóth Krisztinát nagyon későn fedeztem fel magamnak, jóval azután, hogy első kötetei megjelentek. Pedig novellái nagyon is az én világom. Talán, mert az én korosztályom gyerekkora idéződik meg, vagy talán némi mazochizmussal igazából a szomorkásabb, borongósabb művek vannak rám nagy hatással? Nem is tudom pontosan, de kell ezt tudni?! Azt hiszem, nem. 

Az első novelláskötetét, a Vonalkódot 15 nyelvre fordították le, ami bizonyítja, hogy nemcsak az én generációmnak szól, nemcsak az "itt és most"-ban érvényes. Miért ne élhetne át hasonló szorongást egy francia kislány az iskolában, vagy a megcsalt nő (és férfi) is mindenhol és mindenkor ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot és tragédiát éli meg. A történetek rövidek, sűrűek, már-már a balladai homállyal jellemezhetőek, mégis viszonylag egyszerűen felfejthetőek. 

Az első általam olvasott könyv a Pixel volt. Már akkor csodálattal töltött el, hogy az egyes novellák, bár különálló történetek, mind felfűzhetők egy szálra, és a sok-sok apró képből, végül egy teljes egész rajzolódik ki. Az ötlet annyira zseniális, hogy szinte fáj, hogy nem nekem jutott eszembe. 

Nincs ez másként a Vonalkódnál sem, a novellák alcímei mind egy-egy vonalra utalnak (szívvonal, útvonal, vérvonal stb.), ami nemcsak többletjelentést ad az írásokhoz, de ami össze is fűzi őket. Ki hitte volna, hogy ennyifajta vonal van, és ezek mind utalhatnak életünk egy-egy történetére? 

Amikor azt írom, hogy életünk történetére, nem véletlen a többes szám első személy használata, mert valahogy úgy érzem, hogy minden egyes novellának, minden egyes történetnek ott vagyok a belsejében. Nem tudok kívül maradni, a novellák szinte magukba szippantanak. Együtt lélegzem a szereplőkkel még akkor is, ha teljesen mások, mint én. Talán ez a valódi irodalom, ez a valódi művészet!

A kötetből a kedvenceim azok a történetek, ahol egy kislány a főszereplő. Ilyen A tolltartó, a Langyos tej vagy épp A kastély. Ezek a novellák szinte magam elé varázsolják a saját gyerekkoromat, pedig soha nem voltam úttörőtáborban, nem volt nálam amerikai cserediák sem. Mégis, annyira hús-vér, élő történetek ezek, hogy például A tolltartót olvasva magam is leizzadok, és görcsbe szorul a gyomrom a tolltartó keresésekor. A szívfacsaró történeteknél a szívem sajdul meg, a vidámabbaknál mosolygok (bár igazi vidám történet nem jellemző a kötetre), és együtt vagyok lelkes, elkeseredett vagy éppen irigy és féltékeny a szereplőkkel. 

Tóth Krisztina nyelvezete szép, kerek, még akkor is, amikor néha szókimondó. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem szeretem, amikor nemi szervek megnevezései röpködnek, vagy éppen szexuális tartalmak kerülnek elő(igen, tudom, túl prűd vagyok, bocs), de neki még ezt is megbocsátom. Sőt! Annyira helyénvalónak érzem, hogy fel sem tűnik valójában. 

Számomra Tóth Krisztina varázsló, aki kiszakít ebből a világból, és teljesen elvarázsol. Nemcsak tanárként, de olvasóként is mindenkinek tényleg szívből ajánlom a könyveit. (Gondolkodom rajta, hogy valamelyik novelláskötetét berakom érettségi tételnek, szerintem, tetszene a diákoknak.)

NEM kötelező. Kortársak és kimaradók

 Nem titok, hogy középiskolásokat tanítok, így ezt a bejegyzést az egyik "kedvenc" témakörömnek szentelem, vagyis a kötelező olvasmányoknak. Annál is inkább, mert ez az a téma, mely leginkább felbőszít. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért csak és kizárólag klasszikusokat kell olvasniuk a gyerekeknek, mintha kortárs irodalom nem is létezne, vagy ahogyan Nyáry Krisztián mondta egyszer: "az író halott". Félreértés ne essék, én szeretem és tisztelem a klasszikus írókat-költőket, de azért az elmúlt pár évtizedben is születtek nagyon jó művek. 

Akinek van gyereke, vagy tanít irodalmat, az pontosan tudja, hogy micsoda kínszenvedés egy-egy mű (elsősorban regény) feldolgozása, hiszen a tanulók többsége nem olvas például Jókait, de ha bele is kezd, a felét nem érti, így hamar elmegy a kedve tőle. Biztos vagyok benne, mert kipróbáltam, hogyha kortárs művel próbálkozunk, ezerszer jobban érdeklődnek, hiszen azt megértik, az az ő problémájukkal foglalkozik, az ő világukat eleveníti meg. (Nagyon ajánlom például a Budapest Off novelláskötetet, amit néma csendben, szájtátva hallgattak a tizedikes gimisek, akik egyébiránt nem fogékonyak az irodalomra.)

A másik bajom, hogy rengeteg a kötelező olvasmány, ahelyett, hogy lehetőségeket kínálnának fel a  tanároknak, diákoknak, amikből választhatnak. A kötelező szó amúgy is mindig ellenállást szül, főleg kamaszoknál. Király Levente szerint: "Olvasni nem csak azért lehet, mert kötelező - lehet élvezetből is." Igen, ez az én mottóm is! Idáig elvezetni a gyerekeket, hogy élvezzék az olvasást, ez kell, hogy célja legyen minden irodalomtanárnak. 

A Nem kötelező c. alternatív szöveggyűjtemény már címével felkeltette a figyelmemet. Bár nem egy szuszra olvastam el, hiszen rengeteg novellát tartalmaz, nekem az egyik kedvenc kötetemmé vált. Egyszerűen zseniális. Igen, így képzelem el az irodalom tanítását: a klasszikusok mellett ott vannak a kortársak is. És nem, nem kronologikus sorrendben, hanem témakörök szerint (gondoljunk bele, a mai tanulóknak először  a legrégebbi, legarchaikusabb szövegekkel kell megismerkedniük, és csak az utolsó évben olvasnak 20. századi szöveget!) 

A novellák olyan témaköröket ölelnek fel, melyek kamaszkorban is megmozgatják a diákok képzeletét: szerelem például, vagy halál, vagy társadalmi egyenlőtlenségek. Minden novellacsokor tartalmaz klasszikus és kortárs szerzőket is, lehetőséget adva a választásra, vagy arra, hogy egy-egy témakört különböző szemszögből közelítsen meg az olvasó. Külön öröm, hogy sok női szerző is bekerült, egyrészt azért, mert sok írónőt kedvelek, és sokuk novellájával találkozhatunk a kötetben is; másrészt a hagyományos szöveggyűjtemény alig tartalmaz nőírókat, azt sugallva, hogy ez a hivatás a férfiak privilégiuma. 

Nem szeretnék egy-egy novellát kiemelni, mert nagyrészt olyan írások szerepelnek a kötetben, melyeket egyforma élvezettel olvastam, de azért néhány szerzőt felsorolok. Klasszikus, nagy íróink közül szerepel például: Karinthy Frigyes, Csáth Géza, Ottlik Géza, Tamási Áron, Szabó Magda, Krúdy Gyula. A kortárs szerzők közül többek közt Finy Petra, Kiss Judit Ágnes, Grecsó Krisztián, Bödőcs Tibor, Szvoren Edina, Háy János, Krusovszky Dénes, Szabó T. Anna, Dragomány György, Tóth Krisztina és még nagyon-nagyon sokan. Olyan szerzőktől is vannak beválogatva írások, akiket, bevallom, nem ismertem, de ma már sok mindent elolvastam tőlük. 

Az sem mellékes, hogy a novellák általában rövidek, ami azért valljuk be, nem hátrány, ha kamaszoknak szól. (Igen, tudom, vannak könyvmolyok is, de viszonylag kevesen.)

Tanárként feltétlenül ajánlom mindenkinek a könyvet, 16 éven felül, mert bár nem jellemző, van benne egy novella, mely elég szabadszájú. Abszolút beépíthető (ha van idő) az irodalomórákba, de akár osztályfőnökként is használható.