"Ki tudja, nem él-e valamennyiünknek, minden földi embernek egy ilyen másodpéldánya, egy sötét árnyképe, álmaiban, tudata alatt, és valahol messze testileg is, igen, testileg, egy messze világban, egy más csillagon?"
Gyerekkorom egyik kedvence volt a Kis Mukk története. És hogy mi köze ennek A gólyakalifához? Hát, csak annyi, hogy mindkét mesét egy német írónak, Wilhlem Hauffnak köszönhetjük. (Az eredeti történet állítólag az Ezeregyéjszaka meséi közt is fellehető, én nem találtam, de lehet, ez az én hibám.) A mesében egy kalifa gólyává változik varázspor segítségével, de visszaváltozni sokáig nem tud, mivel elfelejti a varázsszót. Hauff történetében azonban jól végződik minden, a kalifa megmenekül a gólyaléttől, mert kalandos úton, de megszerzi a varázsszót.
Ezek ismeretében nem véletlen, hogy Babits is ezt a címet adta regényének, bár azt olvastam, Karinthy nem lelkesedett a címadásért, mert azt gondolta, túl kevesen vannak azok az olvasók, akik ismerik az eredeti történetet, és valami izgalmasabb, vonzóbb címmel nagyobb sikere lehetne. Ha ez így volt, Karinthy ezúttal tévedett, ugyanis az 1916-ban megjelent regény (előtte már Nyugatban közzétették) azóta számos kiadást megélt, és idén a Libri és Scolar Kiadó közösen jelentette meg karácsonyi díszkiadásban. Erről a sorozatról már egy korábbi posztban írtam, így nem ismétlem meg magam, de azért azt mindenképpen elmondom itt is, hogy külsőleg is csodálatos ez a kiadás.
(És ha már Karinthy szóba került. Ő írta annak az 1917-es Gólykalifa-filmnek a forgatókönyvét, melyet Korda Sándor rendezett. )
Nehéz úgy értékelni egy könyvet, vagy egyáltalán csak mesélni róla, hogy az ember nem mond el semmit a történetről, vagy nem lövi le a poénokat. Ezúttal ez még nehezebb, sőt talán elkerülhetetlen, hiszen már az alapszituáció is egy "poén". A regény főszereplője Tábory Elemér, valamint egy díjnok. Persze ez így nem hangzik annyira izgalmasan, azonban ha elárulom, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy, már másképpen tekinthetünk rá. Ha alszik az egyik, életre kel a másik és fordítva. Két teljesen különböző életbe csöppenünk be olvasóként, két teljesen külön világba, mely a regény végére kezd összemosódni. Azt persze nem árulom el, hogy mivel zárja Babits ezt a regényt, de azt igen, hogy rendkívül izgalmas, magával ragadó olvasmány.
A zseniális alapötleten túl érdemes megemlíteni azokat a társadalmi alapproblémákat is, melyekkel megismertet bennünket a szerző. Hogyan jut el egy tinédzser inas odáig, hogy megverjen egy hároméves gyereket? Hogy élhet valaki erkölcsös életet, ha a társadalom teljes megvetését bírja, és a teljes kitaszítottság az élete? Milyen a mélyszegénység? Milyen gazdagnak lenni? Lehet-e úgy erkölcsösnek maradni, ha mindenünk megvan, míg másnak a kenyérre való sincs? Maga a regény nem ezekre a kérdésekre keresi a választ, de olyan elemi erővel jeleníti meg a kétpólusú világunkat, hogy mi magunk önkéntelenül is elgondolkodunk rajta.
A lélektani folyamatok ábrázolása szintén lehengerlő. A 20. század elejére nagyon nagy hatást gyakorolt Freud, akinek gondolatai itt is nyakon csíphetőek. Ugyanakkor a történet annyira pergő, izgalmas, rejtélyekkel teli, hogy akár egy krimiként, detektívregényként is olvasható (Talán érdemes megemlíteni, hogy Babits fordította Edgar Allan Poe műveit magyarra, és biztos, hogy hatással volt rá.)
Aki kezébe veszi ezt a kötetet, egy varázslatos világba fog betekintést nyerni, melyről sohasem lehet tudni, valódi-e vagy csak álom. Mindez Babits csodálatos nyelvi megformálásában, ami már maga egy élmény.
