Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

 "Ha meg akarod menteni a lelked, olvassál. Miért akarnám megmenteni?... Mert senki nem menti meg helyetted."

"És van egy olyan teória, folytatja Gyula ismét halkabbra fogva a hangját, hogy az ember próbára akarta tenni istent, a végsőkig elment, tűzbe vetette az ártatlanokat, égő emberáldozatot mutatott be, de istent nem lehet próbára tenni. Ugyanis egyetlen dolgot ajándékozott nekünk, kedves Matild, és megfogta Tilda mindkét kezét, azt, hogy minden körülmények között, de minden körülmények között választhatunk a jó és a rossz között."

Egy újabb csodálatos Tompa Andrea-könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Igaz, nem könnyű, nem rövid, és nem veszettül szórakoztató, de aki megküzd vele, az biztosan csak jól járhat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ajánlómat mindig egy idézettel szoktam kezdeni, de most alig tudtam kiválasztani kettőt. Szinte minden oldalon találtam volna olyan sort, mondatot, amit szívem szerint megosztottam volna veletek, olyan mély, olyan elgondolkodtató. 

A könyv eleje, mely személy szerint nekem a legkedvesebb, egy igazi kalandregénybe illene, ha nem tudnánk, hogy bizony a véresen komoly és valóságos 20. századi történelem elevenedik meg előttünk az oldalakon. Matyi, a csöppnyi kis csecsemő, Erzsihez kerül megőrzésre, mivel a zsidó szülőkre deportálás vár. Megismerhetjük az új szülőket, akik meleg szeretettel saját lányukként fogadják magukhoz a kislányt, bepillanthatunk a 2. világháború mindennapjaiba, együtt izgulhatunk Erzsivel, nehogy sírjon az apró gyermek, hiszen azzal hatalmas bajba sodorhatna mindenkit. 

Matyi, aki később Matild és Tilda lesz, előttünk cseperedik kamaszlánnyá, majd felnőtt nővé, aki a színészi pályán találja meg a boldogságát. Tompa Andrea remekül ábrázolja a szülőket, a nagymamát, a kislányt, a lázadó, pimasz, néha irritáló kamaszt is. De ott van nekünk a kötet második felében Titi is, a rendező, aki szintén zsidó múlttal rendelkezik, de mégis egész más utat jár be, mint Tilda. Az ő segítségével válunk több színházi rendezés, előadás, próbafolyamat részéve is, mely szintén nagy jelentőséggel bír a regényben. 

Végigkísérjük Tildát abban az identitáskeresésben, melyet neki rendelt a sors, hiszen hiába volt része szerető és gondos nevelésben, nem tudja honnan származik, nem ismeri valódi, vér szerinti szüleit, testvérét. Újra kell építeni magát életének azokból az apró darabjaiból, melyeket valóban magáénak tudhat. Ilyen például a tehetsége, mely a versmondásban, színészi játékban nyilvánul meg. A maszk alatt lehet egyszerre minden és senki, színészként belebújhat bárki bőrébe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő valójában. Vagy éppen ellenkezőleg, ezek a színházi jelenetek segítenek neki közelebb kerülni saját magához. 

Nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak ennyit mondanék el. A könyv úgyis magával ragadja az olvasót, és nem ereszti el egyhamar. Nemcsak a cselekmény, hanem (és talán még inkább) a csodásan kidolgozott szereplők, a nyelvezet, mely ezernyi módon csillogtatja meg Tompa Andrea zsenijét. Öröm olvasni!

A Sokszor nem halunk meg egyedülálló a maga nemében, mert nem lehet egyetlen műfaji kategóriába se besorolni. Egy kicsit identitásregény, egy kicsit családregény, de van benne történelmi regény, holokausztregény is. De ez a kevercs nem árt neki, inkább használ. Erdély, a román-magyar-zsidó együttélés nehézségei, a 20. század második felének gyötrő, néha azonban vidám mindennapjai, a színházi élet, egy előadás megteremtése, az örökbefogadás, az anyaság és munka, a maradás vagy menekülés a jobb élet felé: ezek mind-mind olyan témák, melyek Tompa Andrea regényében ott vannak, és melyek miatt úgy érezhetjük, hogy egy a 21. század egyik kiemelkedő alkotását tartjuk a kezünkben.  

Nádas Péter: Rémtörténetek

"Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson, mind beteg."

 Nádas Péter Rémtörténetek című munkája talán az év egyik csúcsolvasmánya volt, ha lehet igy fogalmazni. Nem azért, mert nagyon vártam a megjelenését, és még csak nem is azért, mert kedvencemmé vált volna ez a kötet. Sokkal inkább azért, mert ez a könyv valóban megdolgoztatta az én elmémet is. Ha valaki rendszeresen olvassa az ajánlóimat, az tudja, hogy olyan könyvekről írok általában, amiket jó szívvel ajánlok a tanítványaimnak is. Na, elérkeztünk egy olyanhoz, amit (még) nem biztos, hogy felkínálnék nekik. Szerintem ez a regény haladóknak való olvasmány. Én aztán tényleg sokat és sokfélét olvasok, de ez a könyv még nekem sem volt egyszerű. Ha valamit viszont ajánlanék, akkor az a Berlini szürke című válogatás, melyet idén az író 80. születésnapja alkalmából jelentetett meg a Jelenkor, és amit   a Libri könyvesboltokban ingyen, diákigazolvánnyal lehetett átvenni diákoknak (és olyan szerencséseknek, akiknek a diákjai gondolnak a tanáraikra). 

Persze ez senkit ne riasszon el egy életre Nádastól, mert egyébként zseniális alkotás. Nem véletlen, hogy novemberben a SWR irodalmi listáján első helyre került, sőt még most is tartja az előkelő hetedik helyet. "Nádas Péter Rémtörténetek című új regényével újfent bizonyította, hogy talán ő korunk legnagyobb magyar írója."-írta róla Balogh Ernő. 

Szóval a regény a maga bonyolultságában is lenyűgöző. Az első, ami azonnal feltűnik az olvasónak az a nyelv, aminek Nádas a mestere. Hihetetlen mennyi regiszterben képes megszólalni akárcsak egy oldalon belül is. Az alpári káromkodásoktól kezdve, az úriasszonyok választékos nyelvi kifejezésein át, az egyszerű falusi ember megszólalásáig. 

Azonban nemcsak a nyelvvel bűvészkedik az író, hanem a narrátorral is. Nekem, aki pedig elég pallérozottnak vallom magam olvasás terén, sem volt egyszerű felfognom és megértenem, hogy éppen ki beszél, vagy éppen kik, mert valamikor egy személy, valamikor több, valamikor monológokat olvasunk, valamikor pedig rejtett párbeszédeket. Sajnos valódi kommunikáció nem igazán tud kialakulni szereplők között. 

A cselekmény is nehezen adja magát, néha pörög (persze nem a jól bevált, lineáris úton), néha egész lelassul. Sokszor hoz be az író újabb és újabb szereplőket, azok történeteit, majd lép vissza az időben az eredeti szereplőhöz. Az első 100 oldalon két nő kapál. Ennyi a cselekmény, de közben szinte mindent megtudunk erről a két nőről, a hozzájuk kapcsolódó emberekről, a múltjukról, az életükről.  

A történet valóban rémtörténet, nincs mit szépíteni. Nemcsak a tragikus halálesetek miatt, hanem a szereplők élettörténetei miatt is. Egy kis szigetfaluban játszódik a mű, ahová aztán az író bezsúfolja nekünk a társadalom összes számkivetettjét (talán nem véletlen a sziget mint helyszín): leányanyák, megerőszakolt nők, erőszaktevők, lecsúszott arisztokraták, testi-lelki sérültek, szellemileg visszamaradottak. Mások, akik a perifériára kerültek, akiket megvetnek, elutasítanak. Ugyanakkor a főszereplőket sem igazán tudjuk a szívünkbe fogadni, mert sokszor züllöttek, gonoszak, durvák, visszataszítóak maguk is. Az egyetlen fény az alagútban talán a gyógypedagógusnak készülő diáklány lehetne, akiért két fiú (az egyik ráadásul kiskorú) is rajong, de mindkettő torzult: lelkileg vagy testileg. A dolog pikantériája, hogy az előszőr szimpatikusnak tűnő Mírák Piroskáról is kiderül, valódi szeretetre ő sem képes. És ha már a szereplőknél tartunk, ne feledkezzünk meg a kisértetekről és magáról az ördögről sem, akik szintén megjelennek a faluban. 

Maga Nádas igy fogalmaz a regénnyel kapcsolatban: "A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés." Nos, ha kíváncsi valaki erre az időskori tréfára, van elég energiája, hogy tényleg odafigyelve olvasson, akkor ez az ő könyve lesz. 

Halász Rita: Mély levegő

 Nem kérdés, kell egy mély levegő, ha ezt a könyvet szeretnénk olvasni. Fullasztó, mélybe húzó. Pontosan reflektál erre a borító is, ami számomra meglepő módon, nem fotó, hanem festmény.

Halász Rita első regénye, a Mély levegő már megjelenésekor Margó-díjas lett, a Libri 10-es listájára is felkerült. így kellő izgalommal és elvárással nyúltam a könyvhöz. Nem okozott csalódást, valóban remek alkotásról van szó. 

A regény egy megromlott házasságból bántalmazó férje elől menekülő édesanya története. Néha sokkoló, néha hihetetlen, és bosszantó. El sem hiszi az ember, hogy ez megtörténhet, pedig biztosak lehetünk benne, hogy igen. Vera története is egy lépcső ahhoz, hogy megértsük, mi lehet egy kapcsolaton belül, hogyan épül fel egy abúzussal átitatott házasság, hogy lehet, vagy épp nem nem lehet belőle kilépni. 

Bár Vera erős, karakán nő, akinek sikerül végül a megfelelő döntéseket meghozni azon  a nehéz úton, ami neki kijutott, mégsem vált számomra mindig kedvessé. A drogozásba, és eltúlzott szexualitásba való menekülését nem tudtam elfogadni, de ez is egy út nyilván a megélni nem kívánt valóság elől. A barátnő, Andi alakja viszont kifejezetten tetszett, a maga gyakorlatiasságával, éleslátásával. Számomra a legmegdöbbentőbb a férj alakja, aki kívülről tökéletes társ és apa, de amint becsukódik a közös otthon ajtaja, minden megváltozik. Az viszont mindenképp elmondható, hogy a szereplők hús-vér emberek, a maguk jó, szerethető, és a rossz , esendő vagy éppen bűnös oldalukkal. 

A regény rövid, de annál mélyebb, és sokatmondóbb. Nem könnyű olvasmány, hiszen a le kell merülünk nekünk olvasóknak is az élet rossz oldalára keveredők poklába, hogy együtt találjuk meg velük a kivezető utat. 

A regény szinte megszakítások nélküli folyam, ami nekem tetszett, és magam is szinte egy levegővétellel elolvastam a könyvet. 

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

 Egy nagyon kedves kolléganőmtől kaptam a könyvet, aki szerint tetszeni fog nekem ez a regény. Jól ismer, tényleg tetszett. Nem ismertem Tompa Andreát ezidáig, de biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó műve, amit el fogok olvasni tőle, mert fantasztikusan ír. 

Az alapötlet, hogy két fiatal orvos szemszögéből ismerhessük meg a történetet, már felcsigázta az érdeklődésemet.  Egy férfi és egy nő szemszögéből. Ez mindig izgalmas, bár lássuk be, hogy a történet végét nem nehéz megjósolni. Még akkor sem, ha ez a két ember ennyire különbözik egymástól. (Nagyon találó a cím is, bár több értelmezésre ad lehetőséget az írónő.)

A regény egyik nagy csavarja, hogy a két ember története csak a regény legvégén szövődik egybe, így lehetőséget adva arra, hogy ne elcsépelt, unalomig ismételt szerelmi történetként olvassuk a művet, hanem két hús-vér, önálló ember történeteként. 

Azonban ez a könyv nemcsak egy regény, hanem kultúrtörténeti, történelmi, társadalmi kincsesbánya. Az 1910-es és 20-as évek Erdélye úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha időutazók lennénk. Nem tudom, mennyi idő alatt készülhetett el a mű, de hogy alapos, nagyívű munka előzte meg, az biztos. Soha ennyit nem hallottam még a sebészet, az orvoslás akkori állapotáról, a kolozsvári életről, egyáltalán a kisebbség akkori helyzetéről. 

A könyv nyelvezete is briliáns. Egy szempillantás alatt visszarepít az időben bennünket, olvasókat száz évvel ezelőttre, és ez akkor is lenyűgöző, ha nem adja könnyen magát. Mert nem adja. Ismeretlen szavak, furcsa mondatszerkezetek közt kapkodjuk a fejünk, és bizony megküzdünk a megértéssel rendesen. 

Tompa Andrea regénye rávilágított arra, hogy mennyire felvettem már azt a rohanó tempót, ami a mai világot jellemzi, és amit nem győzök szidni, de amitől, úgy tűnik, már magam sem tudok elszakadni. Ugyanis a több száz oldalas regény tempója lassú, és ez néhol próbára tette a türelmemet. Bevallom, némely hosszasabb elmélkedést untam, és alig vártam, hogy végre történjék valami. 

Ha viszont lelassul az ember és felveszi a boldog békeidők tempóját, egy olyan regénybe csöppenhet, melynek helye a legnagyobbak közt van. 

Igazi bekuckózos könyv. Idő és türelem kell hozzá, de megéri. Ígérem.