Koniorczyk Borbála: Női szörnyetegek

 A nőtörténet mindig is közel állt hozzám, így amikor ezen a területen megjelenik egy új kötet, azt általában el is olvasom. Ez a könyv azonban több okból is kiemelkedett számomra: egyrészt a bemutatóját itt, a kerületünkben, az Erdős Renée-villában tartották, másrészt maga Erdős Renée is az egyik főszereplője a kötetnek.

A címe pedig első hallásra kifejezetten megtévesztő: Női szörnyetegek, azonban nem gyilkosokra, gonosztevőkre vagy bűnözőkre utal, hanem a 20. század elejének kiemelkedő nőalakjaira – azokra, akiket a történelem kissé háttérbe szorított, pedig rengeteget tettek azért, hogy a mai nők élete olyan legyen, amilyen.

A „női szörnyetegek” kifejezés 1907 első heteiben hangzott el az országgyűlésben, dr. Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő szájából. Így nevezte azokat a nőket, akik nem elégedtek meg a kizárólagos háztartási szereppel, nemcsak jó feleségek és anyák szerettek volna lenni, hanem voltak vágyaik, céljaik – sőt, tehetségük is ahhoz, hogy ezeket megvalósítsák. Ez a nőideál a századelőn sokak szemében nem volt elfogadható, ám éppen ezeknek a nőknek a bátorsága és elszántsága kellett ahhoz, hogy mindez idővel természetessé váljon a társadalom számára.

A kötetben szerepel például Madzsar Alice, akinek „meztelen tornája” alapvetően változtatta meg a női testhez és a várandóssághoz való viszonyt. Az ő munkásságának köszönhetően vált elfogadottá az a gondolat, hogy a terhesség nem betegség, hanem egy állapot, és hogy kismamaként is lehet – sőt, érdemes – mozogni. Felszabadította a nőket az alól az elvárás alól is, hogy testüket tétlenségre kárhoztassák a korszak nehéz, zárt ruháiban.

Olvashatunk Kaffka Margitról, Lesznai Annáról és Erdős Renée-ről, akik íróként hoztak újdonságot a magyar irodalomba, valamint Ferenczy Noémiről, akinek gyönyörű gobelinjei ma is ismertek. Számomra különösen izgalmas felfedezés volt Undi Mariska és Máté Olga, akikről eddig jóval kevesebbet hallottam.

Undi Mariska volt az első nő, aki megtervezte az úgynevezett reformruhákat: olyan viseleteket, amelyekben a nők végre szabadon, kényelmesen mozoghattak, és amelyekkel végleg elhagyták a fűzőt – ami a korszakban egyáltalán nem volt kis teljesítmény.

Máté Olga pedig csodálatos fotókat készített egyrészt az akkori Budapestről, másrészt az ott élő emberekről. Az ő képei nem pusztán fényképek: egy-egy élet, egy-egy sors megörökítései.

A könyv egyik különösen érdekes vonása, hogy ez a nyolc nő – akár tudtak róla, akár nem – valamilyen módon mind kapcsolódott egymáshoz: férjeiken, szeretőiken, baráti vagy művészi kapcsolatokon keresztül összefonódott a sorsuk. Ez a háló még izgalmasabbá teszi a történeteiket.

Úgy gondolom, ezt a könyvet mindenkinek érdemes elolvasnia. Ezekről a nőkről ugyanis jóval kevesebbet hallunk, mint például a Nyugat férfi alkotóiról.( Kaffka Margitot isnehezen fogadták be a kortárs irodalmi körök.)

Érdekességként hadd említsem meg, amit magától a szerzőtől, Koniorczyk Borbálától hallhattunk. Ő nemcsak könyveket ír, hanem tematikus sétákat is vezet Budapesten, és tagja olyan bizottságoknak is, amelyek köztéri szobrokat javasolnak. Elmondása szerint Magyarországon ma több szobor készül állatokról, mint nőkről, ami nagyon sokat elárul arról, mennyi munka áll még előttünk a nőtörténet láthatóvá tételében.

Számomra ez a könyv nemcsak egy hiánypótló olvasmány volt, hanem egyfajta emlékeztető is: arra, hogy mindaz, amit ma természetesnek élünk meg nőként, valaha vitatott, sőt elutasított gondolat volt. Ezek a történetek segítenek kapcsolódni azokhoz az asszonyokhoz, akik előttünk jártak, és akiknek a bátorsága, kitartása és munkája nélkül ma egészen más világban élnénk. Éppen ezért nem csak ajánlom ezt a kötetet, hanem fontosnak is tartom, hogy beszéljünk róla és helyet adjunk ezeknek a női sorsoknak.

Szabó T. Anna: Neked hoztam

 Mára egy igazán kedves, rövid könyvet hoztam nektek. Szabó T. Anna az idei adventi időszakra jelentette meg Neked hoztam című kis verseskötetét, amely 24 verset tartalmaz – így advent minden napjára jut egy-egy olvasnivaló.

Ez valóban egy pici könyv, de annál gazdagabb. A versekhez Máray Mariann készítette az illusztrációkat, amelyek szépen kiegészítik a szövegeket, és tovább erősítik a kötet meghitt, kedves hangulatát.
A cím sokat elárul a versek világáról. A lírai beszélő minden alkalommal „hoz” valamit: egy citromot, egy narancsot, egy marék gesztenyét, egy idős házaspár látványát, egy illatot vagy egy hangulatot, amely napközben megérintette. Az egyik versben az is előfordul, hogy nem hoz semmit – mert túl zsúfolt volt a napja –, helyette egy ölelést kap otthonról. Ezek az apró gesztusok adják a kötet igazi erejét.
A könyv mottója – "Ajándék a lét: hát adjunk!" – pontosan összefoglalja a versek üzenetét. Arra emlékeztetnek, hogy érdemes adni, figyelni a másikra, megajándékozni őt – nem feltétlenül tárgyakkal, hanem egy mosollyal, egy kedves szóval, egy öleléssel. Ez persze az év bármely szakában fontos, de advent idején talán még inkább.
Számomra Szabó T. Anna versei mindig sokat adnak, ez a kis kötet pedig különösen megszépítette az adventi időszakomat. Én minden reggel egy-egy verssel kezdtem a napot, és jólesett már ilyenkor emlékeztetni magam arra, hogy a figyelem és az adás mennyire fontos.
Szívből ajánlom ezt a verseskötetet adventre – de bátran mondhatom, hogy az év bármely napján is jólesik kézbe venni.

Török Ábel: a harmadik ég

 A mai alkalommal egy olyan könyvet hoztam, amely számomra a 2025-ös év legmeghatározóbb olvasmánya volt. Ebben az évben összesen negyven könyvet olvastam el, tehát volt miből választanom, mégis bátran állítom, hogy Török Ábel: A harmadik ég című regénye állt hozzám a legközelebb.Ez a könyv már régóta ott lapult a polcomon. Olyan ember ajánlotta, akinek az értékítéletében és az ízlésében nagyon megbízom, mégis sokáig halogattam az olvasását. Valahogy nem volt kedvem egy mesés, mágikus faluban játszódó történethez, nem voltam egész évben olyan hangulatban, hogy ilyesmit olvassak. Ahogy azonban közeledett a karácsony – ami számomra az év legszentebb és legszebb időszaka –, belekerültem egy adventi hangulatba, és egyszer csak úgy éreztem: most van itt az ideje, hogy levegyem ezt a könyvet a polcról.

Elolvastam, és már az elején meglepett, hogy a szerző nem használ nagybetűket. Az első reakcióm az volt, hogy ez biztosan megnehezíti majd az olvasást és a szöveg megértését. A legnagyobb meglepetésemre azonban épp az ellenkezője történt. Ez a forma nem akadályozta, hanem inkább elősegítette azt, hogy a történet még inkább magával sodorjon. Egyik mondat követte a másikat, a szöveg hömpölygött, és egyszerűen nem lehetett kikeveredni belőle. Nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, nem azért, mert rövid, hanem mert nem akart elengedni.

A történet – ahogy a fülszövegben Kollár Klemencz László is megfogalmazza – szerelemről mesél: "egy bűvös ajkú fiúról és egy sziromlelkű lányról, révedezőkről és bajkeverőkről, tengerről és hegyekről, egy mitikus szigetről és az egek titkairól." A sztori maga valóban mesei: egy művészetek iránt fogékony fiú és egy hóvirág illatú lány egymásra találása, viszontagságokon, veszteségeken és reményeken keresztül. Egy északi falucska világa bontakozik ki előttünk, ami különösen hiteles, hiszen Török Ábel Norvégiában élt abban az időszakban, amikor a regényt írta.
A szöveg külön érdekessége, hogy nem csupán a mesei szépség jelenik meg benne, hanem az élet nehézségeivel is találkozunk. Megjelenik az alkoholizmus, az egyedüllét, a magunkra hagyottság tapasztalata, az álmok – és sokszor az önáltató álmok – kergetése, amelyek végül nem valósulnak meg, nem teljesednek ki. A történet egészen az agresszió és az erőszak kérdéséig is elmerészkedik, megrendítő erővel.
Ez az északi, álomszerű világ egyszerre gyönyörű és szívszorító. Nehéz elhinni, hogy a szerző mindössze huszonöt éves, mert olyan kiforrott stílussal ír, hogy az embernek tényleg leesik az álla. Számomra hatalmas meglepetés volt. A mondatok pontosak, megformáltak, líraiak.
Ha számodra is fontos, hogy ne csak maga a történet legyen megkapó, hanem a nyelv, a megfogalmazás szépsége is, akkor ez a regény teljes mértékben neked való. Rengeteget olvasok, mégis azt kell mondanom, hogy ilyen szép sorokat legfeljebb versekben olvastam.
Nekem ez a regény volt a 2025-ös év legnagyobb irodalmi élménye, mert formailag és tartalmilag egyaránt egy gyönyörű, mély és átgondolt művet kaptam. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szeret olvasni, és aki nemcsak történeteket, hanem valódi emberi tapasztalatokat keres a könyvekben.

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas

 Krasznahorkairól megmondom őszintén, eddig csak annyit tudtam, hogy többször jelölték Nobel-díjra, és hogy legendásan hosszú, hömpölygő mondatai vannak. Amikor viszont tényleg megkapta a Nobel-díjat, úgy voltam vele, hogy na jó, akkor én is beállok a sorba, és elolvasok tőle valamit.

Épp egy nagyon kedves ismerősömmel kávéztam akkor, mikor a jó hír érkezett, hogy megkapta az elismerést. Ismerősöm nálam jóval jártasabb Krasznahorkai-olvasó, így az ő tanácsára választottam ki Az utolsó farkas című elbeszélést. Rövid mű, nagyjából 40–50 oldalas, de mégis elképesztően sűrű.

Krasznahorkaihoz híven az egész mindössze egyetlen óriási mondat. A történet Berlinben indul, egy külvárosi kiskocsmában, egy olyan környéken, ahol – az elbeszélő szerint – a bevándorlók köpéseitől mocskos az utca. Itt ül egy filozófus, aki saját bevallása szerint már abba is hagyta a gondolkodást, és ő meséli el az utolsó farkas történetét az unatkozó magyar pincérnek, aki a sztorit sem túl nagy lelkesedéssel hallgatja.

A történet különös módon többször is újrakezdődik, és mindig kicsit másként ér véget. Az utolsó farkas hol tényleg az utolsó, hol mégsem, hol meghal, hol talán mégsem. Ezt Krasznahorkai elegánsan az olvasóra bízza. De a mű nyilvánvalóan nem pusztán a farkasokról szól, sőt még csak nem is a két karakter beszélgetéséről. Sokkal inkább a civilizáció és a természet kapcsolatáról: arról, hogyan pusztítja el az ember azt a világot, amelyből egykor maga kinőtt.

Bevallom, előre féltem attól, hogy hogyan fogom majd követni a cselekményt, ha az egész egyetlen mondatból áll. De meglepetésemre egyszer sem éreztem, hogy elvesznék. Krasznahorkai stílusa magába húz, visz előre, és könnyebbé teszi az olvasást, mint vártam.

Élmény volt. Még úgy is, hogy tartottam tőle, vagy talán pont azért. 

   #azirodalomnemtantárgy

Kárpát-medencei kvízkötet

 "A Poket zsebkönyvek célja kezdetektől a közösségi élménymegteremtése az olvasás által, és ehhez elválaszthatatlanul tartozik   a kvíz. A kvíz - játék, ami során közös gondolkodásra, kérdésfeltevésre hívunk Benneteket, és keressük az utunkat....Az irodalom egész életünkben védőháló, minden elolvasott mű örök épülésünkre szolgál - és közösséggé kovácsolja az olvasókat, határok nélkül." Juhász Anna

Ha elmegyek egy Poket-automata mellett, sosem jövök el üres kézzel.

Sajnos a lakhelyem környékén egy sincs, így viszonylag ritkán adódik alkalom, hogy éljek a lehetőséggel – jóval ritkábban, mint ahogy szeretném.

A legutóbbi szerzeményem életem első kvízkötete volt. Játszani mindig jó, irodalmi kérdésekkel meg pláne! Legalább ott van némi esélyem a győzelemre. (Gondoltam én! Persze kiderült, hogy jó pár kérdésre nem tudtam a helyes választ.

A Poket-sorozatot szívből ajánlottam és ajánlom most is mindenkinek.

Minőségi irodalmat adnak ki, erre garancia többek között Vecsei H. Miklós, Grecsó Krisztián vagy Juhász Anna, utóbbi ennek a kötetnek az összeállítója is.

A kvízkötet szerkesztési elve a Kárpát-medence nagy tájegységeihez kapcsolódik: Magyarország mellett Erdély, Ausztria, Vajdaság, Felvidék és Horvátország is helyet kapott benne. Külön fejezet szól az idei évfordulós írókról és költőkről – Jókairól, Petőfiről, Arany Jánosról, József Attiláról és Nagy Lászlóról.

A konkrét kérdéseket mindig egy rövidebb bevezető szöveg vezeti fel, amelybe a szerzők ügyesen beágyazták a témát. Így nemcsak maga a válasz ad lehetőséget a tanulásra, hanem már az olvasás is élményt jelent.

A kötetet illusztráló régi fotókat különösen imádtam – ezekkel a képekkel vált igazán teljessé az a képzeletbeli utazás, amelyen a könyv segítségével részt vehettem.

És hogy kiknek ajánlom?

Minden játékos lelkű embernek, aki az életet – és benne a tanulást – is élvezni szeretné.

Annak is, akit érdekel irodalmunk nagyjainak élete, vagy aki egyszerűen csak szívesen teszi próbára maga vagy mások tudását.

(Kollégáimnak üzenem, hogy a költészet napján kvízezünk!)

Szinetár Miklós: Szinetár önéletrajz-szerűség és egyebek

"Mielőtt otthagytam az Operát, még egy nosztalgiasétát tettem a harmadik emeleten, […] Nagyon szomorú voltam, bevallom, sírás szorongatta a torkomat, de azután röhögnöm kellett, mert valaki a harmadik emeleti bandából nehezen lemosható festékkel felírta a falra :

ˇVizolda Trisztán tartandó, falra Puccini tilos."

Szinetár Dórával együtt nőttem fel. Na nem egymás mellett, nem ismerjük egymást, egyszerűen csak egy korosztály vagyunk. Talán éppen emiatt közel áll hozzám az, amit csinál, követem őt különböző oldalakon, és színházban is szívesen nézem azokat az előadásokat, amelyekben játszik. A gondolatvilága, a nyitottsága a világra, nagyon könnyen befogadható számomra, ezért, amikor édesapja kiadott egy könyvet, és az szembenézett velem a könyvtár polcain, tudtam, hogy el fogom olvasni. Nos, mint kiderült, ez egy többrészes sorozat első kötete, de ettől függetlenül elolvastam.

A könyvben Szinetár Miklós mesél magáról, a munkáiról. Magánéletéről visszafogottabban, de azért egy-egy apró részletbe beavat minket. A színházi rendezéseiről, utazásairól annál többet ír. Bevallom, ezek egy része nem volt annyira izgalmas, mint a kor, amit bemutat. A könyv Szinetár születésétől egészen az 56–57-es évekig követi az eseményeket, és az egy rendkívül izgalmas korszak. Szerencsére nem éltem ekkor, nem is szeretnék hasonló történelmi korba csöppenni, de éppen ezért izgalmas felfedezni az akkori mindennapokat, szokásokat, az emberek életét, gondolkodásmódját.

A kötet szervezőeleme a fent és lent váltakozása. A rendező életének boldog és kevésbé boldog, sikeres és kudarcra ítélt pillanatai követik egymást. Szinetár Miklós, ahogyan tudatosan eldöntötte, miről ír, és miről nem, olyan tudatos és megfontolt a fogalmazásban is. Nem hevítik soha annyira az érzelmek, hogy elragadtassa magát, szépen, kiegyensúlyozottan áll élete nehézségeit bemutató részekhez is. Nem szid senkit, nem áll egyik oldalra sem határozottan, a számára elfogadhatatlan nézeteket is kívülállóként tudja szemlélni.

Szinetár Miklós történetei mögött nemcsak egy ember, hanem egy egész korszak színházi világa elevenedett meg. Jó érzés volt kicsit a kulisszák mögé nézni, és látni, mennyi tudatosság, hit és szeretet kell ahhoz, hogy valaki évtizedeken át megmaradjon a színpad közelében. Várom a folytatást. 

Jeanine Cummins: Amerika földje

 Tavaszi szünet előtt egy nagyon kedves kolléganőm adott kölcsön egy könyvet, azzal az üzenettel, hogy ez egy igazi „szünetes könyv”, biztos élvezni fogom. Kívánom, hogy így legyen a lottón is ötöse, mert valóban nagyon élveztem, és tényleg, nem is jöhetett volna jobbkor.

Miközben szervezem az osztálykirándulást és a ballagást, készülök a vizsgáimra, egyetemi órákat hallgatok, beadandót írok, és a gyerekkel készülök az érettségire, tényleg nem akartam semmi mást már, csak szórakozni. Ez a könyv pedig megadta ezt.

Jeanine Cummins Amerika földje (angolul: American Dirt) című regénye egy modern kori kalandregény, és mint ilyen, izgalmas, fordulatokkal teli. A történet nem is kezdődhetne több feszültséggel: a mexikói kartell egy teljes családot kiirt egy születésnapi partin – gyerekeket, nagyszülőket, válogatás nélkül. Mindössze két embernek sikerül elrejtőznie: egy anyukának és nyolcéves fiának. Lydia és Luca hamar ráébrednek, hogy egyetlen esélyük a túlélésre, ha elhagyják az országot. Feltűnés nélkül pedig ezt csak egy módon tehetik meg: illegálisan, a többi mexikói migránssal együtt, a La Bestia nevű halálvonaton.

Ezzel veszi kezdetét az a fordulatokkal teli, izgalmas utazás, amelynek során más migránsokat, sorsokat ismerhetünk meg, miközben lerágjuk a körmünket izgalmunkban, hogy vajon épségben megérkezik-e mindenki az álmok és a szabadság földjére, az USA-ba.

Számomra azért volt különleges a könyv, mert erről a témáról nem nagyon olvastam még, főleg nem a migránsok szemszögéből. Maga a szó is már erősen pejoratív tartalommal teli, a regényben pedig kifejezetten szerethető alakok vannak, akikkel nagyon könnyű azonosulni.

Ráadásul, bár borzasztó ebbe belegondolni, mi is kerülhetünk ilyen vagy hasonló helyzetbe.

Amit nem gondoltam volna: nemcsak sikerregény volt (maga Oprah Winfrey is beválasztotta az általa ajánlott könyvek közé), hanem botránykönyv is egyszerre. Ugyanis a latino írók tiltakoztak az ellen, hogy egy nem latin-amerikai író témája legyen egy teljesen más kultúra megjelenítése. Nem érzik hitelesnek, inkább csak felszínes ábrázolásnak.

Ráadásul azt is nehezményezték, hogy a latin-amerikai írók háttérbe vannak szorítva az észak-amerikai írókkal szemben. Véleményem szerint ez utóbbiban igazuk lehet, de az első kritikát nem igazán értem. A könyv a maga műfajában remek, nem kell tőle többet várni. Miért is kellene egy izgalmas kalandregénynek teljesen, szinte dokumentumszerűen hitelesnek lennie?

Szóval, ha izgalomra vágysz, egy olyan könyvre, amit nehéz letenni, és szinte egy szuszra el lehet olvasni, akkor ez a te könyved!