Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj. A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján

 "Gyurkovics mama az a szereplő, aki a regény színdarabváltozatában azon sápítozik, hogy hajdan könnyű volt, akkor még „minden lánynak jutott férj”. „Az nagyon régen lehetett” – kontrázik a legidősebb lánya, Katinka szemtelenül."

"A nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogosítatnának a férfiakkal.” Dr. Hugonnai Vilma egyik életrajza szerint ezzel magyarázta Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter azt, hogy megtagadja tőle a Svájcban szerzett diplomája honosítását, amikor ez ügyben audienciát kért tőle." Nos, Trefortnak teljesen igaza volt, a nők felforgatták az államot és a világot, amint tehették. De soha nagyobb baj ne történjen, minthogy a nők is hasonló jogokkal rendelkezzenek, hasonló lehetőségekkel bírjanak, mint a férfiak!

Imádom a történelmet, ezt már sokszor leírtam, azon belül is a hétköznapi élet az, ami leginkább érdeklődést tarthat a figyelmemre. Nőként a nőtörténet pedig első számú helyen van. Így nem volt kérdés, hogy amikor Szécsi Noémi legújabb könyve megjelent, azonnal célba vettem a könyvesboltot, és beszereztem! Bár több, mint 500 oldallal kellett megküzdeni, ez nem vette el a kedvem, sőt, még folytattam volna az olvasást, ha lehetett volna. 

A rendkívül precíz és alapos munka (lásd az oldalakon keresztül felsorolt szakirodalom) egyáltalán nem száraz és nem unalmas. Ellenkezőleg, számomra az egyik kedvenc olvasmányommá vált. Szécsi Noémi ezúttal a dualizmus korában élt nőket veszi górcső alá, kiemelve egy-két izgalmas nőalakot, mint például Hugonnai Vilmát (az első magyar nő, aki orvossá vált), Márkus Emíliát (a maga korának egyik sztár színésznője), vagy éppen Tarnovszky Ilonát (dohánygyári munkásnő). Ez utóbbi kuriózum, hiszen míg az úrinők, hírességek esetében viszonylag sok írott emlék maradt fenn, addig a munkásnők életéről vajmi keveset tudunk. Nem valószínű, hogy 10-12 óra munka után naplót vezettek volna, az meg még kevésbé, hogy ezeket valaki megőrizze az utókornak. Nagy szerencse, hogy Szécsi Noémi ráakadt, a véletlennek köszönhetően, Tarnovszky munkakönyvére, ami támpontokat adott az egykori gyárban dolgozó nők életének egy-egy momentumához. 

A könyv hatalmas körkép az akkori nők életéről. Megismerhetjük az akkor születési körülményeket, a névadás szokásait. Betekinthetünk mind az apácaiskolák, mind a világi iskolák életébe. Megtudhatjuk, mit és miképpen tanítottak az akkori kislányoknak. Milyen lehetőségek nyíltak egyáltalán nekik. Végigkövethetjük az úrinők napjait, de a fizetett ellenségekét, a cselédekét is, vagy épp a gyárakban dolgozó munkásnőkét. Ott lehetünk képzeletben a bálokon, az esküvőkön, de megismerhetjük a házimunka akkori terheit, elsősorban a mosásét, mely egy-két napot elvett a hétből. Sokat foglalkozik az írónő a bérdajkasággal, a lelencházakkal és árvaházakkal is. (Ti például tudjátok, mi a különbség a kettő között? Én, bevallom, most tudtam meg.) A gyereknevelés nehézségei erőt adhatnak a mai szülőknek, akik sokszor paraanyaként(apaként) sertepertélnek a gyermekeik mellett, megadva nekik minden szépet és jót. Nos, ha a dualizmus korában túlélték a ridegtartást a gyerekek, akkor nincs sok aggódnivalónk! A könyv végére megérkezünk a nők utolsó napjaihoz, az özvegyek, az esetleg elmegyógyintézetbe kerültek akkoriban egyáltalán nem kirívó eseteivel együtt. 

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről! Egyszerre szórakoztató, élvezetes és informatív. Rendkívül érdekes, hogy a világ mit és hogyan várt el a nőktől, a férfiak hogyan értékelték a nőket, hogyan tekintettek például a tanitónői diplomákra, hogy viselték, ha egy nő tehetséges volt valamiben. Talán az is kiviláglik a műből, hogy hogyan tették le nagy nehezen elődeink azokat a köveket, amik a sikeres, boldog női élethez vezetnek. 

Hogy kinek ajánlom? Nos, bár tudom a terjedelem elrettenti diákjaim többségét, ennek ellenére mindenkinek, akit érdekelnek a múlt hétköznapjai, aki kíváncsi ősinek életére. Aki tudni akarja, hogy melyik "gyermekkertbe" járt Petőfi kisfia, vagy azt a tényt, hogy az első óvónők férfiak voltak, vagy azt is szeretné megérteni, hogy miben fáradtak el az egykori úrinők, ha egyszer nem kellett dolgozniuk. 

A kötet rendkívül mutatós és szépen illusztrált. Egyetlen javaslatom lenne csak a kiadó felé: legközelebb sötétebb feketével nyomtassák a betűket, mert néha nehezen olvassa az ember szemüvegre szoruló lánya. 

10/10

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. (…) Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.”

Nagy elvárásokkal lenni valami iránt nem túl szerencsés, igencsak ott lebegteti a csalódás veszélyét. Bevallom, nekem bizony nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, egyrészt a Vera miatt, ami felkerült az abszolút kedvenceim listájára, másrészt kolléganőm, T. miatt, akivel hasonló az ízlésünk, már ami a könyveket illeti, és aki határozottan állította, hogy az egyik legjobb Grecsó-regényt fogom elolvasni, ami neki nagy kedvence. 

Nos, kevés olyan olvasmányélményem van, amikor ilyen elvárások után elégedetten teszem le a könyvet, de ez a regény a kevés kivétel közé tartozik. Újabb kedvencet avattam! Alig tudtam letenni (még szerencse, hogy éppen szünet van az iskolában , és jut időm olyan léhaságokra, mint félnapokat olvasni)!

A Mellettem elférsz egy időutazás a múltba, konkrétan a főszereplő családi múltjába. Narrátorunk, egy fiatalember, egy szerelmi csalódást követően megjelentet egy írást egy lapban családja egyik tagjáról, akiről kiderül, hogy nem is az, akinek a családi legendárium tartotta. Elkezd tudatosan kutatni a múltban, elsősorban Juszti mama feljegyzései alapján. Megismerhetjük az apai nagyszülőket, Juszti mamát és Márton papát, a nagynéniket, nagybácsikat, az anyai nagyszülőket, mindenekelőtt Domos papát. 

A könyv lapjain a történelem is megelevenedik, de semmiképpen nem történelmi regényről van szó, és az egyes emberek hétköznapi történetei, amik szinte minden családban fellelhetőek, sokkal érdekesebbek is. Természetesen a főszereplő, miközben ismerkedik a családja történeteivel, saját magát is egyre inkább megismeri, észreveszi a hasonlóságokat a saját élete és ősei élete között. Nagy kérdés a regényben (és mindannyiunk életében is), hogy  a szemünk színén, a mozdulatainkon, a génjeinken kívül vajon a sorsukat is örökölhetjük-e. Vajon megismétlődhetnek olyan történetek, események, tragédiák életünkben, amelyeken már ők is keresztülmentek? Talán erre is választ kapunk a könyvben, de távol álljon tőlem, hogy bárkit is befolyásoljak az olvasás előtt. 

Nekem személy szerint Juszti mama, Márton papa és Domos papa voltak a nagy kedvenceim, de jó volt olvasni a többiekről is. Egy kicsit kibillentett a könyv középső része, a mesélő vulgáris, obszcén szavakkal illusztrált történetei a prostituálttal, de ez már az én személyes megélésem, és inkább rólam szól, mint a regényről, hiszen maga a történet abszolút indokolttá teszi azt  a trágárságot, amit ott olvashatunk. Ettől eltekintve Grecsó nekem a nagy nyelvmágus, aki az egyszerű mondataival is olyan csudát tud varázsolni, amitől  azt érzem, valóban nekem szól. 

A családi és egyéni szál folyamatosan egymásba gabalyodik, egy kis olvasási tapasztalat nem árt ahhoz, hogy az eseményeket, gondolatokat, mondatokat szétszálazzuk. De ez nálam inkább erény, mint hátrány. 

A családunkat nem választhatjuk meg, beleszületünk, a múltat sem változtathatjuk meg, de azt egyikünknek sem szabad elfelejteni, hogy a múlt befolyásolja a jelenünket, és talán a jövőnket is. A 2011-ben megjelent, és AEGON Művészeti Díjjal kitüntetett regény, szerintem, még mindig nagyot szól. Mellettem legalábbis elfér. 

Tari Annamária: Hol a boldogság mostanában? AI/deepfake/TikTok/valóság

 "Nem lehet az érintőképernyő felett lehajtott fejjel megélni az életet. Fel kellene nézni, mert a belső erőforrások, a motiváció, a kitartás, az énerő és a valódi önbizalom csak úgy fejlődik, ha a személyes téren éljük a tapasztalataink nagy részét."

Tari Annamária könyvét egyik előadása után szereztem be, mely, mint mindig, most is remek volt. A pszichológusnő úgy tud előadni és beszélni véresen komoly témákról, hogy egyszerre sírok és nevetek, és a 60 perc szinte 20-nak sem tűnik. 

A könyv sem kisebb és elhanyagolhatóbb témát vesz górcső alá, mint az okoseszközök és a mesterséges intelligencia hatása az életünkre. Jómagam, aki életem sok-sok évét éltem okostelefon és internet nélkül, nehezen teszem le esténként a telefonom, nagyon nehezen állom meg, hogy ne vegyem elő, ha unatkozom (pedig az unalom létszükséglet és jó, bármilyen ellentmondásosan is hangzik). A Z és az Alfa-generáció pedig egyenesen függ ezektől az eszközöktől. Már az elnevezés is sántít, hiszen hol vagyunk már attól a világtól, hogy eszközként használjuk a mobilunkat vagy a laptopunkat?! Már nemcsak keresünk rajta, csekkoljuk a másnapi időjárást, megnézzük, hogy mikor jön a következő busz, hanem az életünk szerves, elválaszthatatlan része lett. Beköltözött a szobánkba, a táskánkba, az ágyunkba, mindehová. Szabadulni nem is nagyon tudunk, de valljuk be, sokszor nem is nagyon akarunk tőle. Pedig amennyi áldást hoztak az életünkbe, annyi veszélyt is jelentenek. És most itt, nemcsak a bullyingra gondolok, mely már 0-24-es, a világ összes tájáról érhet bennünket, és egyszerre gúnyolhat ki több millió ember, hanem azokra a veszélyekre, mely aljas módon, sunyin mérgezi meg az életünk. 

Tari Annamária könyve ezekről a veszélyekről ír. Arról, hogyan válik a világ egyre nárcisztikusabbá, ez milyen veszélyt jelent mindannyiunkra, de főleg a tinédzserekre, akiknek a személyisége még igencsak formálódóban van. De olvashatunk arról is, ami nekem személyes tapasztalat, hogy a Tik/Tok -videók gyorsasága hogyan rabolja el a  fiatalok figyelmi képességét, hogy nem tudnak már hosszabb ideig koncentrálni például egy könyvre vagy akár egy filmre sem. Nem is beszélve az iskoláról, ahol a  tanár bukfencet is hányhat órán, nem tudja felvenni a versenyt a gyorsan pörgő, ingergazdag videókkal. De említhetnénk az empatikus képességüket is, ami szintén nem olyan, mint az előző generációé volt. De miért is lenne, ha az offline kapcsolatok elhanyagolhatóak az online kapcsolatokkal szemben. És ha mindez nem lenne elég nemcsak a környezet, de a függő gyerekek, tinik, fiatalok is szenvednek tőle. Tele vannak a pszichiátriai rendelők z generációs fiatalokkal, akik éppen most a legszebbek, legegészségesebbek, most kellene a legvidámabb, leszerelmesebb életüket élniük. Egyszóval annyi, de annyi fontos és érdekes témát boncolgat a szerző, hogy letenni is alig lehet a könyvet. 

Végezetül álljon itt az az 5 dolog, melyet Tari Annamária javasol az ifjúság számára a telefon helyett: olvasás, komolyzene, társasjáték, személyes kapcsolatok és sport. Ezeket nem szabadna elhanyagolnia egy gyereknek sem. Figyeljünk rájuk szülők és tanárok, mert akárhogy is, de övék a jövő!

Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye és a Az Úr szukái

 Ha vizsgaidőszak van, akkor álljak bármelyik oldalon is, számomra nagyon megterhelőek a napok. Így ilyenkor nem szeretek klasszikusokat olvasni, nem terhelem az agyam olyan könyvekkel sem, amik mélyebb, elgondolkodtatóbb tartalommal bírnak. Egyszerűen nem megy. Ez az az időszak, amikor minden erőmmel a vizsgákra koncentrálok, még akkor is, ha csak a kérdező szerep jut nekem. Idén Gráczer L. Tamás két könyvét vettem elő, amiknek az olvasására már régóta vágytam, mert sok jót olvastam, hallottam róluk. Ráadásul Gráczer L. Tamás történelemtanár és könyvtáros, így pláne érdekelt, hogy mit és hogyan ír. 

Eredetileg a A háromfa hölgye a Prea Kiadó pályázatára érkezett be, és a szerző bevallása szerint a vesztesek nyugalmával adta be a kéziratát, immár saját névvel, hiszen előtte két álnéven is publikált, de nagy szerencsénkre, megnyerte ezt a pályázatot, és így nemcsak a nevével, hanem a Budai hóhér sorozattal is megismerkedhetett az olvasó. 

A két könyvet egymás után szinte szünet nélkül sikerült elolvasnom, így nem szentelek nekik külön posztot. Annál is inkább, mert a két könyv, lévén egy sorozat első két darabja, nagyon is összefügg. Mindkét krimi Budán játszódik a 15. században, Mátyás uralkodása alatt. A főszereplő, Marcus, akinek igencsak izgalmas, és nem éppen népszerű foglalkozása van: ő ugyanis a budai hóhér. A közmegvetés tárgyaként élő Marcus azonban rendkívül eszes, művelt, orvosi előképzettséggel rendelkező, sőt művészi vénával megáldott már-már polihisztor férfi, akinek egy kis nyomozás is belefér a zsúfolt napjaiba. Egy valamirevaló detektívtörténetben a nyomozónak mindig kell, hogy legyen egy hű partnere, aki segíti a munkában, tippeket ad, előre viszi az ügyet. Nos, nincs ez másként itt sem, Marcus társa szintén nem hétköznapi figura, szerelméhez hasonlóan ő is a társadalom kivetett alakjai közül kerül ki, hiszen úgynevezett szabad lány, mai szóhasználattal élve, prostituált. Ám csavaros észjárásával méltó társa Marcusnak. Az ő alakjuk mellett számos szereplővel ismerkedhetünk meg, itt van például a Szarkirály (nem, nem én vagyok trágár, valóban volt egy ilyen státusz a középkori városokban), vagy éppen Janus Pannonius, Mátyás király, Szilágyi Erzsébet, és megannyi más kitalált vagy történelmi (de mindenképpen izgalmas) figura. 

Mivel történelmi krimiről van szó, talán nem meglepő, hogy halottak sorával találkozunk a regényekben, és természetesen fordulatokban gazdag nyomozással, míg végre lelepleződnek a bűnösök.  A háromfa hölgyében Marcus és Regina egy feltűnően csinos, de feltűnően halott hölgy kilétét szeretné felfedni. A nyomozás során pedig olyan titkokra is fényt derítenek, amikre az ártatlan olvasó nem is gondolt. Én legalábbis nagyon meglepődtem, főleg, amikor kiderült a gyilkos személye is. Erről, természetesen többet nem árulhatok el, pedig sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon jó választás volt-e. (Tudom, ez most nem a legérthetőbb, de annak, aki olvasta, biztos értelmet nyer.)

Az Úr szukái a mai Margitszigeten játszódik, az akkor még virágzó kolostorban, ahol sorra halnak meg az apácák, nem is akármilyen kegyetlen módon, hanem Szent Margit által saját magának kívánt pokoli kínok közt. Az apácazárda főnökasszonya, aki próbálja eltusolni az eseményeket, egyenesen Margit bosszújának tartja a haláleseteket. A felvilágosult, tudományokban elmélyülő Marcust azonban nem lehet félrevezetni, biztosan tudja, hogy gyilkosságokkal van dolgunk, amiket bizony, hús-vér ember követett el. Talán nem leszek ünneprontó, ha elárulom, hogy ebben Marcusnak igaza van, nem az elhunyt szent életű királylány teszi el láb alól a kolostor szűz lakót, hanem valaki igencsak evilági lény. 

A krimi nem az én műfajom, de kétségkívül szórakoztat, főleg, ha ilyen pörgő, érdekfeszitő, mint Gráczer regényei. A történelmi háttér pedig zseniális. Imádom, hogy a középkori Budát, vagy éppen a Margitszigetet, ilyen részletességgel tudja bemutatni. Ez nyilván annak a sok munkának köszönhető, amit az író belefektetett, hogy a történelmi háttér valós legyen. De tegyük hozzá, hogy az íri vénának is, hiszen annyira jól sikerült a történelmi miliőt megteremteni, hogy nekem az egész történet szó szerint színes és szagos volt, tényleg felfordult néha a gyomrom a látványtól, szagoktól, amiket Gráczer elém varázsolt. Ugyanakkor rengeteg ismerettel is lettem gazdagabb. Külön köszönet, hogy az író meghallgatta olvasói kérését, miszerint egy korabeli térkép igencsak hasznára válna  a mindenkori olvasónak az eligazodásban, és a második kötetbe már bele is rakta.

Nagyon szerettem olvasni ezeket  a könyveket, amiért egy kicsit ódzkodom ajánlani a saját tanítványaimnak, legalábbis 16 év alatt, az a rengeteg erotikus jelenet Marcus és Regina között. De minden egyéb elnyerte a tetszésem. Remélem, hogy minél hamarabb olvashatom a harmadik részt is, mert a Marcust körülvevő titokról még nem hullott le teljesen a lepel. 

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

 "Ha meg akarod menteni a lelked, olvassál. Miért akarnám megmenteni?... Mert senki nem menti meg helyetted."

"És van egy olyan teória, folytatja Gyula ismét halkabbra fogva a hangját, hogy az ember próbára akarta tenni istent, a végsőkig elment, tűzbe vetette az ártatlanokat, égő emberáldozatot mutatott be, de istent nem lehet próbára tenni. Ugyanis egyetlen dolgot ajándékozott nekünk, kedves Matild, és megfogta Tilda mindkét kezét, azt, hogy minden körülmények között, de minden körülmények között választhatunk a jó és a rossz között."

Egy újabb csodálatos Tompa Andrea-könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Igaz, nem könnyű, nem rövid, és nem veszettül szórakoztató, de aki megküzd vele, az biztosan csak jól járhat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ajánlómat mindig egy idézettel szoktam kezdeni, de most alig tudtam kiválasztani kettőt. Szinte minden oldalon találtam volna olyan sort, mondatot, amit szívem szerint megosztottam volna veletek, olyan mély, olyan elgondolkodtató. 

A könyv eleje, mely személy szerint nekem a legkedvesebb, egy igazi kalandregénybe illene, ha nem tudnánk, hogy bizony a véresen komoly és valóságos 20. századi történelem elevenedik meg előttünk az oldalakon. Matyi, a csöppnyi kis csecsemő, Erzsihez kerül megőrzésre, mivel a zsidó szülőkre deportálás vár. Megismerhetjük az új szülőket, akik meleg szeretettel saját lányukként fogadják magukhoz a kislányt, bepillanthatunk a 2. világháború mindennapjaiba, együtt izgulhatunk Erzsivel, nehogy sírjon az apró gyermek, hiszen azzal hatalmas bajba sodorhatna mindenkit. 

Matyi, aki később Matild és Tilda lesz, előttünk cseperedik kamaszlánnyá, majd felnőtt nővé, aki a színészi pályán találja meg a boldogságát. Tompa Andrea remekül ábrázolja a szülőket, a nagymamát, a kislányt, a lázadó, pimasz, néha irritáló kamaszt is. De ott van nekünk a kötet második felében Titi is, a rendező, aki szintén zsidó múlttal rendelkezik, de mégis egész más utat jár be, mint Tilda. Az ő segítségével válunk több színházi rendezés, előadás, próbafolyamat részéve is, mely szintén nagy jelentőséggel bír a regényben. 

Végigkísérjük Tildát abban az identitáskeresésben, melyet neki rendelt a sors, hiszen hiába volt része szerető és gondos nevelésben, nem tudja honnan származik, nem ismeri valódi, vér szerinti szüleit, testvérét. Újra kell építeni magát életének azokból az apró darabjaiból, melyeket valóban magáénak tudhat. Ilyen például a tehetsége, mely a versmondásban, színészi játékban nyilvánul meg. A maszk alatt lehet egyszerre minden és senki, színészként belebújhat bárki bőrébe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő valójában. Vagy éppen ellenkezőleg, ezek a színházi jelenetek segítenek neki közelebb kerülni saját magához. 

Nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak ennyit mondanék el. A könyv úgyis magával ragadja az olvasót, és nem ereszti el egyhamar. Nemcsak a cselekmény, hanem (és talán még inkább) a csodásan kidolgozott szereplők, a nyelvezet, mely ezernyi módon csillogtatja meg Tompa Andrea zsenijét. Öröm olvasni!

A Sokszor nem halunk meg egyedülálló a maga nemében, mert nem lehet egyetlen műfaji kategóriába se besorolni. Egy kicsit identitásregény, egy kicsit családregény, de van benne történelmi regény, holokausztregény is. De ez a kevercs nem árt neki, inkább használ. Erdély, a román-magyar-zsidó együttélés nehézségei, a 20. század második felének gyötrő, néha azonban vidám mindennapjai, a színházi élet, egy előadás megteremtése, az örökbefogadás, az anyaság és munka, a maradás vagy menekülés a jobb élet felé: ezek mind-mind olyan témák, melyek Tompa Andrea regényében ott vannak, és melyek miatt úgy érezhetjük, hogy egy a 21. század egyik kiemelkedő alkotását tartjuk a kezünkben.  

Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért

 Nem titok, hogy azóta figyeltem fel Steigervald Krisztián munkájára, mióta Friderikusz Sándor podcastját végighallgattam. A majdnem kétórás műsor odaszögezett a számitógéphez. Annyira érdekfeszitő volt, hogy amint lehetett megvettem a könyvet, és azt is "befaltam" talán két nap alatt.

Ahogy a cím is mutatja a könyv a generációkról szól. És hogy ez miért érdekes? Pusztán azért, mert jelenleg számos (sokkal több, mint bármikor máskor a történelem folyamán) generáció él együtt a maga értékítéletével, szokásaival, hagyományaival. Soha nem volt olyan fontos, hogy ezek a generációk megismerjék és elfogadják egymást, mint most. Ez különösképpen fontos, nekünk, pedagógusnak, hiszen az iskolapadokban a Z és az Alfa generáció is ott ül, akik teljesen más világképpel, elvárással, viselkedésmintával rendelkeznek, mint mi. A mindennapi tapasztalat, hogy mások, nagyon mások. Nem köszönnek, ami a mi generációnk számára égbekiáltó bűn, nem ismernek olyan (számunkra, és ezt nagyon fontos odetenni) alapvető fogalmakat, szavakat, közmondásokat, embereket; a telefon állandóan ott van a kezükben, mintha az lenne a hajtóerő, ami működtetné őket. Mindezek mellett pedig kedvesek, fiatalok, szerethetőek, tele vannak önbizalommal. Egyszóval mások. 

Steigervald Krisztián könyvének is az a kiindulópontja, hogy a generációk mások, de nem jobbak vagy rosszabbak. Egyszerűen mások. Mégis meg kell tanulnunk együtt élni egymással, és tisztelni, elfogadni a másikat, hiszen valószínűleg sok-sok évig élünk egymás mellett (egymással) ezen a földön, és nemsokára csatlakozik hozzánk egy újabb generáció, hiszen a kutatók szerint a generációváltás ideje lerövidült, és egyre gyorsabban kell megismerkednünk teljesen új generációkkal. 

A könyv legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy az írója megmutatja, hogyan lehet ezt az elfogadást, egymáshoz való közelítést elkezdeni, megvalósítani. Nyilván nem úgy, ahogy gyakran én is teszem, hogy pufogok, hogy micsoda szemtelenség és neveletlenség, hogy jön velem szemben a diák, és még csak annyit sem mond, hogy fapapucs. Nevelni, tanítani kell őket, szeretve, tisztelve, és megértve, hogy ez miért nem természetes a másik generáció tagjainak. Hidat építeni az emberek között, talán ez lehetne  a mottója is a könyvnek. Hidat, melyen találkozhatunk, és mely nem szétválaszt, hanem összeköt bennünket. 

"Egy okostelefon-használó huszonnégy óra alatt átlagosan kétezer-hatszáztizenhét alkalommal nyúl a telefonjához. Azaz óránként százkilencszer. Ami azt jelenti, hogy percenként majdnem kétszer. Minden percben." A legmegrázóbb része a könyvnek az volt, hogy a legfiatalabb generáció legelső és egyben legalapvetőbb élménye, hogy a telefon a minden. Fontosabb, mint ők maguk, hiszen számos gyerek kezdi úgy földi életét, hogy az édesanyja szoptatás közben nem vele, hanem a telefonjával veszi fel a szemkontaktust. Akkor hogy is várhatjuk el tőle, hogy elszakadjon ettől a fontos eszköztől, ami ráadásul csillog-villog, színes, izgalmas?! Pedagógus  (vagy szülő, nagyszülő) legyen a talpán, ha ezzel fel tudja venni a versenyt. Mindeközben pedig a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy már nemcsak lelki, hanem szellemi és testi tünetei is vannak a telefonfüggőségnek. Borzasztó rágondolni, hogy az ember figyelmi szintje kevesebb, mint egy aranyhalé. De álljon itt egy újabb idézet a könyvből, ami talán figyelmeztetés lehet nekünk, szülőknek is: "A gyerekek fáradtan, de a tanulást letudva lelkesen futnak ki a kapun, a Covid óta kint várakozó szülők szemét keresve. Ehelyett sokuk csak lehajtott fejekkel találkozik: azt látják, hogy az ősük elmélyülten olvasgatja vagy nyomkodja a mobilját. Így végül odaballagnak hozzá, s ki türelmesen, ki otrombábban jelzi, hogy megérkezett, mehetnek haza."

Számomra, mint a könyvek nagy szerelmese, természetesen a könyvekkel, olvasással foglakozó rész volt  a leglélekmelengetőbb. A szerzővel egyetértve hiszem és vallom, hogy az olvasás az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy értő, gondolkodó emberek maradjunk. "A biológiai memóriánk élő, a számítógépes memória nem. Az internet nem az emlékezést szolgálja, hanem a feledékenységet támogatja. A jövőkutatók állítják: a jövő elitje az, akinek lesz könyvespolc a nappalijában. Persze nem a polc a lényeg, hanem az olvasás."

Természetesen nem kapunk megoldást mindenre, de egy remek útmutatót igen. Figyelnünk kell egymásra! "Mert ami a figyelemre épül, az az elfogadásra épül, az pedig a szeretetre épül."

Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága. Regény az anyák megmentőjéről

 Semmelweis neve egykor nagyon sokat fordult meg a fejemben pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor  a róla elnevezett kórházban hoztam világra a nagyobbik gyermekem. Akkor hálát adtam neki is, amiért a gyermekágyi láztól legalább nem kell rettegnem (úgyis volt elég más). Aztán elfeledkeztem róla. Egészen 2023-ig, amikor is megjelent Koltai Lajos filmje, a Semmelweis. Moziban voltam és ez volt az egyik filmbeharangozó. Már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell! Nem is csalódtam, gyönyörű film. Hatalmas színészi munka, rendezés, elragadó jelmezek, díszletek, figyelemreméltó, izgalmas történet. Egyszóval magával ragadott, és azóta Semmelweis-lázban égek. 

Aki ismer, tudja, hogy ha történelmi ihletésű mű kerül elém, legyen az könyv vagy film, egyből utánajárok, kutatok a neten, mindent elolvasok a témában. (Na jó, csak azt, amire van időm, de elég jól hangzott, nem?) Nem szaporítom a szót, Gárdos Péter regénye volt az első, amit  a témában elolvastam, és mivel ugyanolyan nagy  hatással volt rám, mint maga a film, így itt a helye a blogban!

A gyönyörű hangú Gárdos Péter (hallgassátok meg egyszer, elképesztő orgánuma van) regénye 2022-es, úgyhogy ideje volt a kezembe venni. Az biztos, hogy a 2023-as év utoljára olvasott könyve, de a top 5-ben is benne van. Nemcsak olvasmányos, hanem számos ponton hiteles is, amit Gárdos  a regényírást megelőző kutatásának köszönhetünk. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni, pedig Semmelweis életének főbb pontjait talán mindenki ismeri. Ez az igazi írói varázslat, elmesélni egy olyan történetet izgalmasan, az olvasó figyelmét végig lebilincselve úgy, hogy a végkifejlet mindenki számára ismert. 

A regény Semmelweis gyerekkorától kezdve kíséri el az anyák megmentőjének életét egészen a haláláig. Ebben különbözik a filmtől, ahol csak az 1847-es évet láthatjuk. Ugyanakkor a könyv is szinte filmszerűen sodró lendületű, egyáltalán nem lassú vagy unalmas. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy mennyire ismétli magát a történelem, mennyire nem változott a világ. Az emberi irigység, az ego még mindig próbálja visszahúzni  a nagyszerű embereket, a zsenik élete még mindig nem könnyű, még mindig furcsán nézünk azokra az emberekre, akik körmükszakadtáig küzdenek az igazukért, és bizony nehezen ismerjük be, hogy nem mi vagyunk a győztes oldalon. Semmelweis igazi, hivatásának élő ember volt. Ember minden tekintetben, hiszen azt sem a könyv, sem a film nem titkolja el, hogy nem volt könnyű, simulékony személyiség. A célért mindent feláldozott, és nem kímélte a körülötte levőket sem.  

Természetesen azért vannak a könyvben fiktív szereplők, elemek is, de ez nem elvesz, hanem hozzátesz a történethez. Nagyon jó olvasni ezt a történetet, még akkor is, ha a befejezés tragikus. Gárdos tényleg emberként tudta megjeleníteni Semmelweist, akivel minden gyarlósága ellenére együtt tudunk érezni. Ennek ellenére senki ne várja, hogy hőst csinál belőle, mintahogy tette sokáig  a közvélemény, hiszen nem lehet hős az, aki elmegyógyintézetben hal meg, nem hősi, ha valakinek nem működik a házassága. Könnyen ráfogjuk a körülményekre, hogy a felfedezése azért nem lett korában világhírű, mert a gonosz bécsi, és még gonoszabb magyar orvosok nem akarták elismerni, féltékenyek, irigyek voltak. Biztos ebben is van valami, de ma már tegyük hozzá azt is, hogy ő maga nem publikálta eredményeit 15 éven keresztül. Hogy miért? Ma már nem tudni, egyesek szerint (erre utal a könyv és a film is) diszgráfiával küzdött. Igen, az anyák megmentőjének van egy másik, kevésbé mutogatni való oldala is, de nekem ezzel együtt hiteles, érvényes a történet. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, annál is inkább, mert Semmelweis történetét mindenkinek ismernie kell, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Az UNESCO 2013-ban a világemlékezet részévé nyilvánította Semmelweis gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését. Hiszek benne, hogy az ő életéből rengeteget lehet tanulni a fertőtlenítő kézmosáson kívül is!