Tari Annamária: Üresre töltve

 A mai alkalommal Tari Annamária: Üresre töltve című ismeretterjesztő könyvét szeretném ajánlani. Nem könnyű olvasmány – sem nyelvezetében, sem témájában. Éppen ezért elsősorban nem diákoknak, hanem szülőknek és pedagógusoknak ajánlom, különösen azoknak, akik nap mint nap találkoznak a legfiatalabb generációval.

A szerző a generációkutatások után ebben a könyvben a digitális világ, azon belül is a mesterséges intelligencia – például a ChatGPT – hatásait vizsgálja. Különösen azt, hogy ezek az eszközök hogyan alakítják a gondolkodást, az önképet és az emberi kapcsolatokat. 

A könyv egyik erőssége, hogy minden fejezetet egy fiktív történet vezet be, ami segíti a megértést, ugyanakkor az elemző részek komoly figyelmet igényelnek az olvasótól.

Tari Annamária több fontos veszélyre is felhívja a figyelmet:

-Az azonnali válaszokhoz való hozzászokás csökkentheti a türelmet és a kitartást.

-A kritikai gondolkodás háttérbe szorulhat, ha minden kérdésre „kész válaszokat” kapunk,

a memória és a kreativitás is sérülhet, ha nem használjuk aktívan.

-A fiatalok önképe torzulhat, ha kizárólag megerősítő visszajelzésekkel találkoznak. 

A könyv figyelmeztetésként működik: arra hívja fel a figyelmet, hogy tudatos használat nélkül ezek az eszközök rendkívül veszélyesek.

Pedagógusként különösen érdekes lehet az a gondolat, hogy a diákok egy része már nem a megértésre, hanem a gyors megoldásra törekszik – ami hosszú távon tanulási nehézségekhez vezethet. Egy Magyarországon végzett kísérlet, amit egyetemisták között végeztek rámutatott, hogy a fiatalok akkor is az AI-t használnák, ha az hülyeségeket ír, és a vizsga után semmire nem emlékeznek.

Az előző könyvben még 15 percet ír Tari Annamária az egyetemisták figyelmi terjedelmeként. Nos, azóta a kutatások szerint ez 1 percre csökkent. Tanárként naponta találkozom ezzel a jelenséggel. Ha 5 percnél tovább tart egy feladat, már unják. Már nemcsak könyveket nem olvasnak a diákok, de egy film ( legyen az bármennyire izgalmas) sem köti le őket. 

Összességében az Üresre töltve nem ad minden kérdésre választ, viszont fontos párbeszédet indíthat el. Egyre több ilyen hangra van szükség, mert nagyon rossz felé megyünk. 

Fun fact: jómagam is próbára tettem a Chatgpt-t. Nem kértem a véleményét, csak azt, hogy javítsa ki a helyesírást. Ezt nem tette meg, hanem átalakította a szövegem, és a következőt fűzte hozzá:" A szöveged erős és gondolatébresztő, viszont egy kicsit egy irányba húz: inkább félelmet kelt, mint árnyalt képet ad. Ha könyvajánlót írsz (különösen tanároknak/szülőknek), érdemes picit kiegyensúlyozni – mert így könnyen elutasítást vált ki azokból, akik napi szinten használnak AI-t, és nem érzik ennyire egyértelműen „veszélyesnek”."

Nos, olvasd el Tari Annamária könyvét, és döntsd el, kinek van igaza!

Móricz Zsigmond: Úri muri

 Általában csak olyan könyvekről írok, amelyeket teljes szívből tudok ajánlani. Különösen igaz ez a magyar szerzőkre, nem szeretném őket még véletlenül sem megbántani. Az, hogy egy könyv nekem nem tetszik vagy éppen nem szólít meg, nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Még a látszatát sem szeretném kelteni ennek.

A másik kategória, amiről ritkán írok, a kötelező olvasmányoké. Itt mindig dilemmában vagyok: ha túl pozitívan beszélek egy műről, attól tartok, a diákok túl nagy elvárásokkal kezdenek bele, és csalódnak, ha őket éppen nem szólítja meg. Ha viszont negatív kritikát fogalmazok meg, félő, hogy el sem olvassák, és nem alakítanak ki saját véleményt.

Most mégis kivételt teszek: Móriczról szeretnék írni. Nem tartozik a kedvenc, gyakran olvasott szerzőim közé. Ennek egyszerű oka van: a témái annyira súlyosak, annyira nyomasztóak, hogy ha lehet, kerülöm őket. A Légy jó mindhalálig után ember legyen a talpán, aki nem fakad könnyekre, és az Árvácska is hasonlóan megterhelő. Egyedül a Rokonok az, amit viszont minden betűjével együtt imádok. Egy nálam sokkal okosabb kolléganőm egyszer azt mondta: ami a világon történt és történik, az mind benne van a Bibliában – és ami Magyarországon történt és történik, az mind benne van a Rokonokban. Ebben sok igazság van. Azt a regényt valóban szívből ajánlom mindenkinek.

Az Úri murival viszont sokat küzdöttem. Tizenévesen egyáltalán nem értettem. Most újra elővettem, mert hamarosan tanítani fogom, és bár most sem mondanám, hogy „megszerettem”, egy dolgot biztosan látok: Móricz zseniális író.

Kíméletlenül belevisz abba a posványba, abba a fullasztó életformába, amelyből szinte lehetetlen kitörni. Egy olyan világba, ahol az evés, ivás, mulatozás válik céllá, és minden más elsorvad.A történet önmagában egyszerű. Adott Szakhmáry Zoltán, aki nem tud – vagy talán nem is akar – beilleszkedni ebbe az alföldi, poros kisvárosi világba. Egy olyan közegbe, ahol az urak legfőbb, már-már legnemesebbnek tartott elfoglaltsága az, hogyan tudnak túljárni mások eszén, például egy szerencsétlen zenetanárén.

A városba ugyanis érkezik egy könyvkereskedő, akit grófként mutatnak be a naiv tanárnak. Ő ezt készséggel el is hiszi, és lázas igyekezettel készül arra, hogy méltó módon mutathassa meg a tudását egy ilyen „előkelő” vendég előtt. 

Főszereplőnk, ugyan létrehoz egy mintagazdaságot, mégsem tud élni a lehetőségeivel. Magánélete sem szerencsés: családja mellett egy fiatal lányt tart szeretőként maga mellett, aki végül kihasználja és elhagyja. Ezt a kudarcot nem tudja feldolgozni – és a történet tragédiába torkollik.

De ennél sokkal fontosabb az, ahogyan Móricz mesél.

Egy könyv tartalma nem azonos a cselekményével. A cselekményt el lehet mondani néhány mondatban; a valódi tartalom azonban a részletekben rejlik: a tájleírásokban, a karakterekben, a párbeszédekben, a hangulatban.

És Móricz ebben egészen elképesztő.

Olvasás közben együtt eszem, együtt iszom, együtt mulatok a szereplőkkel hajnalig. Szinte fizikailag érzem a túlzást, a fülledtséget, a romlást. Néha már szinte rosszul leszek tőle, és pontosan ez mutatja, milyen erős az írás.

Ez egy lelkileg megterhelő könyv. Nem szerethető a szó hagyományos értelmében. De nagyon is fontos.

És közben ott motoszkál bennem egy kérdés: vajon van-e valódi változás? Fejlődünk-e? Akarunk-e jobbak lenni? Vagy megelégszünk azokkal a mintákkal, amelyeket örököltünk?Vagy, ahogy Móricz írja: "Ez Magyarországon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben."

Erre a kérdésre Móricz nem ad megnyugtató választ. És talán éppen ezért érdemes mégis elolvasni.

Ne feledjétek: az irodalom nem tantárgy! 📚❤️

Jókai Anna: Ne féljetek

 A mai alkalommal Jókai Anna: Ne féljetek! című regényét szeretném ajánlani. 

Az irodalomterápiával foglalkozók szerint kétféle könyvre érdemes igazán odafigyelni: azokra, amelyeket nagyon szeretünk, és azokra, amelyek valamilyen erős ellenállást vagy kellemetlen érzést váltanak ki belőlünk. Nálam ez a regény az utóbbi kategóriába tartozott. Bár Jókai Anna stílusát kifejezetten szerettem, maga a téma inkább lehangoló hatással volt rám, mintsem kellemes olvasmányélményt adott volna. A mű olyan kérdéseket érint, mint az öregedés, a betegség, a halál és az elmúlás – amelyekkel az élet második felében talán már érdemes foglalkozni, én azonban még igyekszem ezeket a gondolatokat elnyomni magamban.

Ugyanakkor a regény nyelvezete és szerkezete számomra lenyűgöző volt. Különösen tetszett, hogy szinte teljes egészében monológokra épül, és a történet csak ezek között, mintegy háttérnarrációként bontakozik ki.

A cselekmény négy főszereplő köré épül: Talán a legmarkánsabb Mária, aki egykor légiutas-kísérőként dolgozott, és nyugdíjas éveiben ismerjük meg. Fiatalon kivételes szépség volt, és éppen ezért nehezen viseli az öregedéssel, betegséggel és elmúlással járó változásokat. Férje, Richárd, rajongásig szereti őt, ám az érzés nem kölcsönös. (Számomra egyébként ő a legszimpatikusabb szereplő a regényben.)

A másik szál Márió és Villő története, akik szintén nem illenek össze. Mária és Márió egykor szerelmesek voltak, és bár külön utakra kerültek, továbbra is erős érzelmi kötődés fűzi őket egymáshoz. A regényben az ő négyesük sorsa jelenik meg, ahol természetesen a családtagok, gyerekek és unokák is megjelennek, valamint a 20. század nagy fordulópontjai. 

A könyv nehéz olvasmány, mert előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell nézni azokkal a kérdésekkel, amelyekkel Jókai Anna nem finoman, hanem nagyon is őszintén szembesíti az olvasót. Könnyű kimondani, hogy ezekkel meg kell békélnünk, de megélni már sokkal nehezebb.

Fiataloknak talán nem feltétlenül ajánlanám, mert még távolinak érezhetik ezt a témavilágot. Az idősebb olvasóknak viszont erős kapaszkodó és iránymutatás lehet, és azoknak a középkorúaknak is, akiknél ezek a kérdések egyre inkább előtérbe kerülnek.

Nussaibah Younis Fundamentally

 Ma egy angol nyelvű könyvet hoztam nektek, méghozzá Nussaibah Younis Fundamentally című regényét, amelyet egy nagyon kedves kolléganőmtől kaptam kölcsön. Nagyon örültem, hogy elolvashattam, mert több szempontból is különleges élmény volt.

Az egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy rendkívül modern angol nyelven íródott. Rengeteg olyan kifejezést lehetett belőle megtanulni, amelyekkel az ember ritkán találkozik a tankönyvekben. Emiatt nyelvtanulás szempontjából is nagyon izgalmas olvasmány.

Az írónő, aki iraki édesapától és pakisztáni édesanyától származik, Angliában született és él. Korábban azonban Irakban is dolgozott, így személyes és szakmai tapasztalatai is kapcsolódnak ahhoz a világhoz, amelyben a történet játszódik.

A regény főszereplője Nadia, egy Londonban élő muszlim hátterű nő, aki már nem követi aktívan a vallási hagyományokat. Irakba utazik, hogy az ISIS-hez csatlakozó nőknek segítsen, és támogassa őket abban, hogy visszatérhessenek hazájukba családjukhoz és korábbi életükhöz. Különösen közel kerül hozzá Sara, aki mindössze tizenöt évesen szökött el otthonról és csatlakozott a szervezethez, és akit Nadia megpróbál hazajuttatni.

A könyv nemcsak Nadia és Sara történetét mutatja be, hanem bepillantást enged az ENSZ munkájába is, megismerhetjük, milyen lehet egy ilyen válságövezetben dolgozni, milyen körülmények között élnek a menekülttáborok lakói, és milyen nehéz döntésekkel szembesülnek azok, akik segíteni próbálnak.

Ami engem a leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sztereotípiák teljes lebontása volt. Sok ember fejében egy muszlim családból származó iraki nő képe automatikusan összekapcsolódik a szigorú vallásossággal és a hagyományok feltétlen követésével. Nadia karaktere azonban egészen más képet mutat: egy mai londoni fiatal nő, aki önálló, szabadelvű, és sok szempontból ugyanolyan életet él, mint bármelyik másik húszas-harmincas éveiben járó nő.

Nagyon örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, mert egyszerre van benne humor, dráma, feszültség és rengeteg emberi kérdés. Végig izgulhatunk azon, hogy sikerül-e Sarát megmenteni, sikerül-e visszatalálnia a családjához, és hogy milyen következményekkel járnak azok a döntések, amelyeket a múltban hozott.

Összességében egy rendkívül pörgős, szórakoztató és elgondolkodtató regény, amely szerintem tökéletes nyári olvasmány.

Havas Juli: Második csillag jobbra

 A mai alkalommal Havas Juli: Második csillag jobbra című könyvét szeretném nektek ajánlani.

 Bevallom őszintén, valószínűleg nem vettem volna le a polcról, és talán nem is vásároltam volna meg, ha nem valaki olyan ajánlja, akinek az ízlésében megbízom. A borító alapján biztosan nem. Elsőre ugyanis csak különböző, kissé véletlenszerű tárgyakat véltem felfedezni rajta egy lila háttér előtt, pedig ezt a színt nagyon szeretem.Most, hogy elolvastam a könyvet, már ezek a különleges ábrák is teljesen más jelentést kaptak számomra.

És hogy megbántam-e, hogy elolvastam? Ez nagyon enyhe megfogalmazás lenne. Egyszerűen azt kell mondanom, hogy ez a könyv biztosan bekerül az év top három olvasmánya közé nálam. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni.

Most, hogy véget ért a tanítási időszak, sokkal több szabadidőm lett, így a délutánjaimat már nem a készüléssel kell töltenem, hanem végre újra sokat tudok olvasni. Ezt a kötetet másfél nap alatt elolvastam. Alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és folytathassam a történetet. A szó szoros értelmében beszippantott.

Az írónőről, Havas Juliról korábban nem hallottam, bevallom őszintén. De ez az én szegénységi bizonyítványom. Most tudtam meg, hogy az írónő Erdélyből érkezett Magyarországra, orvosként dolgozik a győri kórházban, és ez a harmadik regénye. Nos, az már biztos, hogy el fogom olvasni az első két könyvét is, mert ha azok is olyan erősek, mint a Második csillag jobbra, akkor Havasi Juli könnyen a kedvenc szerzőim közé kerülhet.

Nagyon szeretnék óvatosan fogalmazni, mert ez lesz a könyvklubunk egyik őszi olvasmánya, így nem szeretném lelőni a fontosabb fordulatokat. Ugyanakkor néhány dolgot természetesen el lehet mondani a történetről.

A regény három szálon fut.

Az első történetszál egy ötvenes pár kapcsolatát mutatja be, akik egy társkereső alkalmazás segítségével ismerkednek meg, majd levelezni kezdenek egymással. Nagyon különleges kapcsolat bontakozik ki közöttük: rendkívül kifinomult, részletgazdag, szinte már barokkosan hömpölygő mondatokban megírt, intellektuális levelezésük van. Később természetesen az is kiderül, miért éppen ilyen formában kapcsolódnak egymáshoz.

A második szál egy fiatal pár története. Balázs fiatal ügyvéd, Franciska pedig állatorvos. Kapcsolatukban fontos szerepet kap Balázs macskája, Lebowski, aki tulajdonképpen összehozza őket. Az írónő még külön szerepet is ad neki a történetben: külső megfigyelőként van jelen, és szinte végig elkíséri Balázsék történetét.

A harmadik szál számomra talán a legizgalmasabb: Laura története, amely a kilencvenes években játszódik. Laura neurobiológus, aki egy nagyon súlyos alkohol- és gyógyszerfüggőségbe kerül. Mindezt úgy, hogy közben háromgyermekes édesanya, szerető feleség, valamint szakmailag is kiemelkedő szakember. Éppen az örömért felelős hormonokat kutatja – és talán ezzel már valamennyire kirajzolódik a regény egyik legfontosabb kérdésköre is: a függőség.

Bár szerencsére én személyesen nem tudok ehhez szorosan kapcsolódni, mégis nagyon mélyen megérintett ez a történet. Talán itt válik különösen fontossá, hogy Havasi Juli maga is orvos, hiszen nagyon pontosan és hitelesen ábrázolja ezeket a problémákat anélkül, hogy a regény szakmai leírássá vagy nehezen követhető orvosi szöveggé válna.

Nagyon szerethető könyv ez, annak ellenére, hogy rendkívül súlyos témákról beszél. Talán a címválasztás sem véletlen: a Második csillag jobbra a Pán Péter című mese egyik ismert mondatára utal. A fájdalmas és tragikus történetek mellett ugyanis mindig ott van a remény, a lehetőség egy jobb irányba fordulásra. Ettől lesz ez a regény egyszerre megható és felemelő: egy kicsit sírós, egy kicsit mosolygós történet.

Ráadásul néhány igazán jól elhelyezett fordulat is van benne, amelyek még izgalmasabbá teszik az olvasást – remélem, sikerült úgy beszélnem róla, hogy közben nem árultam el túl sokat.

Szívből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Annak is, aki már találkozott a függőség problémájával saját életében, vagy éppen küzd vele; annak is, akinek egy hozzátartozója érintett; és annak is, aki hozzám hasonlóan szerencsés helyzetben van, és közvetlenül nem került közel ehhez a problémához.

Azt gondolom, hogy ez a regény sokat segíthet abban, hogy jobban megértsük ezeket a helyzeteket, és lebontsuk azokat a falakat, előítéleteket és sztereotípiákat, amelyeket gyakran magunk köré építünk az ismeretlen problémákkal kapcsolatban.

Izgalmas, lendületes, valóban letehetetlen könyvnek tartom. Nálam biztosan ott van az év top három olvasmánya között. Szívből ajánlom mindenkinek.

Fredrik Backman: A barátaim

 Vannak szerzők, akiknek a neve önmagában elég ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egy új könyvre. Akiknél már a borító látványa vagy egy friss megjelenés híre is azt jelenti: ezt a könyvet előbb vagy utóbb biztosan el fogom olvasni.Nekem ilyen szerző Fredrik Backman. Ő egy olyan író, akinek egészen különleges hangja van. Egyetlen története sem egyszerűen csak egy történet: mindig ott van bennük valami mélyebb, valami nagyon emberi. Valami, ami egyszerre nevettet meg és szorítja össze a szívünket.

Éppen ezért vártam nagyon a Barátaim című regényét, amely az Animus Kiadó gondozásában, a Könyvhét környékén jelent meg magyarul.És azt kell mondanom: megint nem csalódtam.Sőt.

Ugyanakkor ez az a könyv, amelyet a legnehezebb egyetlen szóval vagy néhány egyszerű jelzővel leírni.

Nemrég azon gondolkodtam, hogy a tanítványaim számára milyen formában tudnék kedvet csinálni az olvasáshoz. Szeretném őket minél inkább arra ösztönözni, hogy felfedezzék a könyvek világát, ezért arra jutottam, hogy kipróbálom a Canva alkalmazást, és készítek majd rövid, vizuális könyvajánlókat. 

Olyanokat, ahol egy kép mellett néhány kulcsszó jelenik meg.

Csakhogy ennél a könyvnél rögtön bajban lennék.

Milyen szavakat írhatnék egy ilyen ajánlóba?Megrázó. Megható. Vicces. Szomorú. Gyönyörű. Fájdalmas. Talán mindegyik igaz lenne, de egyik sem lenne elég.

A Barátaim egyszerre tragikus és humoros, egyszerre lélekmelegítő és kegyetlenül őszinte. Megmutatja az emberi élet törékenységét, a gyerekkor sebeit, a szegénységet, a bántalmazást, a mérgező családok hatását és azt, milyen mély nyomokat hagyhatnak bennünk azok a dolgok, amelyeket talán soha nem tudunk igazán elfelejteni.

De közben ott van benne minden, ami miatt érdemes élni.A barátság.A szeretet. A szerelem. A művészet. A tenger. Egy nyári szünet varázsa.

És talán éppen ettől olyan különleges: miközben fájdalmas dolgokról mesél, mégis azt üzeni, hogy a világ minden nehézsége ellenére tele van szépséggel.

Ha egyetlen szót kellene választanom rá, talán azt mondanám: letehetetlen.

Nem lehet abbahagyni az olvasását. Mert Backman könyvei pontosan olyanok, mint egy fekete lyuk. Beszippantanak. Elkezded olvasni, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem kívülről figyeled a történetet, hanem benne élsz. Pontosan tudod, hogy valamikor véget kell érnie, mégis minden egyes oldalon azt reméled, hogy még egy kicsit maradhatsz ebben a világban.

Backman egyik különleges írói eszköze, hogy gyakran előre elárulja a történet bizonyos fordulatait. Sokszor már tudjuk, hogy valami szomorú fog történni. Tudjuk, hogy valaki elveszít valamit, hogy valami megváltozik, hogy egy pillanatnak súlya lesz.

És mégis működik.

Talán azért, mert nála nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogyan jutunk el odáig. Hogyan formálják az embereket a döntéseik, a kapcsolataik és az életük során elszenvedett veszteségek.

A Barátaim története két szálon fut. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Ted és Louisa találkoznak egy különleges festménynek köszönhetően. Két idegen emberről van szó, akik között lassan egy különleges kapcsolat alakul ki.

A másik szál Ted múltjába vezet vissza. Egy hosszú vonatút során mesél Louisának arról a nyárról, amikor még tizennégy-tizenöt éves volt, és amikor a barátaival együtt átéltek valamit, ami örökre meghatározta őket.

A két történet pedig lassan, finoman kapcsolódik össze.

És természetesen ott van a festmény is, amely az egész regény középpontjában áll. Egy művész megfesti rajta saját barátait egy mólónál, még gyermekkoruk idején. Később híres festő válik belőle, a kép pedig hatalmas értéket képvisel. De ez nem csupán egy értékes műalkotás.

Ez egy emlék. Egy pillanat. Egy egész élet lenyomata.

Talán a történet leírása alapján nem tűnik olyan könyvnek, amely azonnal magával ragadja az embert. De éppen ezért nehéz róla beszélni. Mert ennél a regénynél minden információ elvenne valamit az élményből.

A Barátaim nem egyszerűen egy könyv a barátságról. Hanem egy könyv arról, hogyan próbálunk túlélni, hogyan kapaszkodunk egymásba, és hogyan találhatunk szépséget még azokban a pillanatokban is, amikor azt hisszük, már nincs mit keresnünk.

Ha szeretitek Backman világát, ha szeretitek az igazán emberi történeteket, ha olyan könyvekre vágytok, amelyek egyszerre nevettetnek meg és könnyeket csalnak a szemetekbe, akkor ezt a regényt szívből ajánlom.

Kamaszoknak, felnőtteknek, és talán még azoknak is, akik már azt gondolják, túl sok könyvet olvastak ahhoz, hogy egy történet meglepje őket.

Mert vannak könyvek, amelyek után egyszerűen csak becsukjuk a kötetet, és egy ideig csendben maradunk.

A Barátaim ilyen könyv.