Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye és a Az Úr szukái

 Ha vizsgaidőszak van, akkor álljak bármelyik oldalon is, számomra nagyon megterhelőek a napok. Így ilyenkor nem szeretek klasszikusokat olvasni, nem terhelem az agyam olyan könyvekkel sem, amik mélyebb, elgondolkodtatóbb tartalommal bírnak. Egyszerűen nem megy. Ez az az időszak, amikor minden erőmmel a vizsgákra koncentrálok, még akkor is, ha csak a kérdező szerep jut nekem. Idén Gráczer L. Tamás két könyvét vettem elő, amiknek az olvasására már régóta vágytam, mert sok jót olvastam, hallottam róluk. Ráadásul Gráczer L. Tamás történelemtanár és könyvtáros, így pláne érdekelt, hogy mit és hogyan ír. 

Eredetileg a A háromfa hölgye a Prea Kiadó pályázatára érkezett be, és a szerző bevallása szerint a vesztesek nyugalmával adta be a kéziratát, immár saját névvel, hiszen előtte két álnéven is publikált, de nagy szerencsénkre, megnyerte ezt a pályázatot, és így nemcsak a nevével, hanem a Budai hóhér sorozattal is megismerkedhetett az olvasó. 

A két könyvet egymás után szinte szünet nélkül sikerült elolvasnom, így nem szentelek nekik külön posztot. Annál is inkább, mert a két könyv, lévén egy sorozat első két darabja, nagyon is összefügg. Mindkét krimi Budán játszódik a 15. században, Mátyás uralkodása alatt. A főszereplő, Marcus, akinek igencsak izgalmas, és nem éppen népszerű foglalkozása van: ő ugyanis a budai hóhér. A közmegvetés tárgyaként élő Marcus azonban rendkívül eszes, művelt, orvosi előképzettséggel rendelkező, sőt művészi vénával megáldott már-már polihisztor férfi, akinek egy kis nyomozás is belefér a zsúfolt napjaiba. Egy valamirevaló detektívtörténetben a nyomozónak mindig kell, hogy legyen egy hű partnere, aki segíti a munkában, tippeket ad, előre viszi az ügyet. Nos, nincs ez másként itt sem, Marcus társa szintén nem hétköznapi figura, szerelméhez hasonlóan ő is a társadalom kivetett alakjai közül kerül ki, hiszen úgynevezett szabad lány, mai szóhasználattal élve, prostituált. Ám csavaros észjárásával méltó társa Marcusnak. Az ő alakjuk mellett számos szereplővel ismerkedhetünk meg, itt van például a Szarkirály (nem, nem én vagyok trágár, valóban volt egy ilyen státusz a középkori városokban), vagy éppen Janus Pannonius, Mátyás király, Szilágyi Erzsébet, és megannyi más kitalált vagy történelmi (de mindenképpen izgalmas) figura. 

Mivel történelmi krimiről van szó, talán nem meglepő, hogy halottak sorával találkozunk a regényekben, és természetesen fordulatokban gazdag nyomozással, míg végre lelepleződnek a bűnösök.  A háromfa hölgyében Marcus és Regina egy feltűnően csinos, de feltűnően halott hölgy kilétét szeretné felfedni. A nyomozás során pedig olyan titkokra is fényt derítenek, amikre az ártatlan olvasó nem is gondolt. Én legalábbis nagyon meglepődtem, főleg, amikor kiderült a gyilkos személye is. Erről, természetesen többet nem árulhatok el, pedig sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon jó választás volt-e. (Tudom, ez most nem a legérthetőbb, de annak, aki olvasta, biztos értelmet nyer.)

Az Úr szukái a mai Margitszigeten játszódik, az akkor még virágzó kolostorban, ahol sorra halnak meg az apácák, nem is akármilyen kegyetlen módon, hanem Szent Margit által saját magának kívánt pokoli kínok közt. Az apácazárda főnökasszonya, aki próbálja eltusolni az eseményeket, egyenesen Margit bosszújának tartja a haláleseteket. A felvilágosult, tudományokban elmélyülő Marcust azonban nem lehet félrevezetni, biztosan tudja, hogy gyilkosságokkal van dolgunk, amiket bizony, hús-vér ember követett el. Talán nem leszek ünneprontó, ha elárulom, hogy ebben Marcusnak igaza van, nem az elhunyt szent életű királylány teszi el láb alól a kolostor szűz lakót, hanem valaki igencsak evilági lény. 

A krimi nem az én műfajom, de kétségkívül szórakoztat, főleg, ha ilyen pörgő, érdekfeszitő, mint Gráczer regényei. A történelmi háttér pedig zseniális. Imádom, hogy a középkori Budát, vagy éppen a Margitszigetet, ilyen részletességgel tudja bemutatni. Ez nyilván annak a sok munkának köszönhető, amit az író belefektetett, hogy a történelmi háttér valós legyen. De tegyük hozzá, hogy az íri vénának is, hiszen annyira jól sikerült a történelmi miliőt megteremteni, hogy nekem az egész történet szó szerint színes és szagos volt, tényleg felfordult néha a gyomrom a látványtól, szagoktól, amiket Gráczer elém varázsolt. Ugyanakkor rengeteg ismerettel is lettem gazdagabb. Külön köszönet, hogy az író meghallgatta olvasói kérését, miszerint egy korabeli térkép igencsak hasznára válna  a mindenkori olvasónak az eligazodásban, és a második kötetbe már bele is rakta.

Nagyon szerettem olvasni ezeket  a könyveket, amiért egy kicsit ódzkodom ajánlani a saját tanítványaimnak, legalábbis 16 év alatt, az a rengeteg erotikus jelenet Marcus és Regina között. De minden egyéb elnyerte a tetszésem. Remélem, hogy minél hamarabb olvashatom a harmadik részt is, mert a Marcust körülvevő titokról még nem hullott le teljesen a lepel. 

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

 "Ha meg akarod menteni a lelked, olvassál. Miért akarnám megmenteni?... Mert senki nem menti meg helyetted."

"És van egy olyan teória, folytatja Gyula ismét halkabbra fogva a hangját, hogy az ember próbára akarta tenni istent, a végsőkig elment, tűzbe vetette az ártatlanokat, égő emberáldozatot mutatott be, de istent nem lehet próbára tenni. Ugyanis egyetlen dolgot ajándékozott nekünk, kedves Matild, és megfogta Tilda mindkét kezét, azt, hogy minden körülmények között, de minden körülmények között választhatunk a jó és a rossz között."

Egy újabb csodálatos Tompa Andrea-könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Igaz, nem könnyű, nem rövid, és nem veszettül szórakoztató, de aki megküzd vele, az biztosan csak jól járhat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ajánlómat mindig egy idézettel szoktam kezdeni, de most alig tudtam kiválasztani kettőt. Szinte minden oldalon találtam volna olyan sort, mondatot, amit szívem szerint megosztottam volna veletek, olyan mély, olyan elgondolkodtató. 

A könyv eleje, mely személy szerint nekem a legkedvesebb, egy igazi kalandregénybe illene, ha nem tudnánk, hogy bizony a véresen komoly és valóságos 20. századi történelem elevenedik meg előttünk az oldalakon. Matyi, a csöppnyi kis csecsemő, Erzsihez kerül megőrzésre, mivel a zsidó szülőkre deportálás vár. Megismerhetjük az új szülőket, akik meleg szeretettel saját lányukként fogadják magukhoz a kislányt, bepillanthatunk a 2. világháború mindennapjaiba, együtt izgulhatunk Erzsivel, nehogy sírjon az apró gyermek, hiszen azzal hatalmas bajba sodorhatna mindenkit. 

Matyi, aki később Matild és Tilda lesz, előttünk cseperedik kamaszlánnyá, majd felnőtt nővé, aki a színészi pályán találja meg a boldogságát. Tompa Andrea remekül ábrázolja a szülőket, a nagymamát, a kislányt, a lázadó, pimasz, néha irritáló kamaszt is. De ott van nekünk a kötet második felében Titi is, a rendező, aki szintén zsidó múlttal rendelkezik, de mégis egész más utat jár be, mint Tilda. Az ő segítségével válunk több színházi rendezés, előadás, próbafolyamat részéve is, mely szintén nagy jelentőséggel bír a regényben. 

Végigkísérjük Tildát abban az identitáskeresésben, melyet neki rendelt a sors, hiszen hiába volt része szerető és gondos nevelésben, nem tudja honnan származik, nem ismeri valódi, vér szerinti szüleit, testvérét. Újra kell építeni magát életének azokból az apró darabjaiból, melyeket valóban magáénak tudhat. Ilyen például a tehetsége, mely a versmondásban, színészi játékban nyilvánul meg. A maszk alatt lehet egyszerre minden és senki, színészként belebújhat bárki bőrébe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő valójában. Vagy éppen ellenkezőleg, ezek a színházi jelenetek segítenek neki közelebb kerülni saját magához. 

Nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak ennyit mondanék el. A könyv úgyis magával ragadja az olvasót, és nem ereszti el egyhamar. Nemcsak a cselekmény, hanem (és talán még inkább) a csodásan kidolgozott szereplők, a nyelvezet, mely ezernyi módon csillogtatja meg Tompa Andrea zsenijét. Öröm olvasni!

A Sokszor nem halunk meg egyedülálló a maga nemében, mert nem lehet egyetlen műfaji kategóriába se besorolni. Egy kicsit identitásregény, egy kicsit családregény, de van benne történelmi regény, holokausztregény is. De ez a kevercs nem árt neki, inkább használ. Erdély, a román-magyar-zsidó együttélés nehézségei, a 20. század második felének gyötrő, néha azonban vidám mindennapjai, a színházi élet, egy előadás megteremtése, az örökbefogadás, az anyaság és munka, a maradás vagy menekülés a jobb élet felé: ezek mind-mind olyan témák, melyek Tompa Andrea regényében ott vannak, és melyek miatt úgy érezhetjük, hogy egy a 21. század egyik kiemelkedő alkotását tartjuk a kezünkben.  

Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért

 Nem titok, hogy azóta figyeltem fel Steigervald Krisztián munkájára, mióta Friderikusz Sándor podcastját végighallgattam. A majdnem kétórás műsor odaszögezett a számitógéphez. Annyira érdekfeszitő volt, hogy amint lehetett megvettem a könyvet, és azt is "befaltam" talán két nap alatt.

Ahogy a cím is mutatja a könyv a generációkról szól. És hogy ez miért érdekes? Pusztán azért, mert jelenleg számos (sokkal több, mint bármikor máskor a történelem folyamán) generáció él együtt a maga értékítéletével, szokásaival, hagyományaival. Soha nem volt olyan fontos, hogy ezek a generációk megismerjék és elfogadják egymást, mint most. Ez különösképpen fontos, nekünk, pedagógusnak, hiszen az iskolapadokban a Z és az Alfa generáció is ott ül, akik teljesen más világképpel, elvárással, viselkedésmintával rendelkeznek, mint mi. A mindennapi tapasztalat, hogy mások, nagyon mások. Nem köszönnek, ami a mi generációnk számára égbekiáltó bűn, nem ismernek olyan (számunkra, és ezt nagyon fontos odetenni) alapvető fogalmakat, szavakat, közmondásokat, embereket; a telefon állandóan ott van a kezükben, mintha az lenne a hajtóerő, ami működtetné őket. Mindezek mellett pedig kedvesek, fiatalok, szerethetőek, tele vannak önbizalommal. Egyszóval mások. 

Steigervald Krisztián könyvének is az a kiindulópontja, hogy a generációk mások, de nem jobbak vagy rosszabbak. Egyszerűen mások. Mégis meg kell tanulnunk együtt élni egymással, és tisztelni, elfogadni a másikat, hiszen valószínűleg sok-sok évig élünk egymás mellett (egymással) ezen a földön, és nemsokára csatlakozik hozzánk egy újabb generáció, hiszen a kutatók szerint a generációváltás ideje lerövidült, és egyre gyorsabban kell megismerkednünk teljesen új generációkkal. 

A könyv legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy az írója megmutatja, hogyan lehet ezt az elfogadást, egymáshoz való közelítést elkezdeni, megvalósítani. Nyilván nem úgy, ahogy gyakran én is teszem, hogy pufogok, hogy micsoda szemtelenség és neveletlenség, hogy jön velem szemben a diák, és még csak annyit sem mond, hogy fapapucs. Nevelni, tanítani kell őket, szeretve, tisztelve, és megértve, hogy ez miért nem természetes a másik generáció tagjainak. Hidat építeni az emberek között, talán ez lehetne  a mottója is a könyvnek. Hidat, melyen találkozhatunk, és mely nem szétválaszt, hanem összeköt bennünket. 

"Egy okostelefon-használó huszonnégy óra alatt átlagosan kétezer-hatszáztizenhét alkalommal nyúl a telefonjához. Azaz óránként százkilencszer. Ami azt jelenti, hogy percenként majdnem kétszer. Minden percben." A legmegrázóbb része a könyvnek az volt, hogy a legfiatalabb generáció legelső és egyben legalapvetőbb élménye, hogy a telefon a minden. Fontosabb, mint ők maguk, hiszen számos gyerek kezdi úgy földi életét, hogy az édesanyja szoptatás közben nem vele, hanem a telefonjával veszi fel a szemkontaktust. Akkor hogy is várhatjuk el tőle, hogy elszakadjon ettől a fontos eszköztől, ami ráadásul csillog-villog, színes, izgalmas?! Pedagógus  (vagy szülő, nagyszülő) legyen a talpán, ha ezzel fel tudja venni a versenyt. Mindeközben pedig a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy már nemcsak lelki, hanem szellemi és testi tünetei is vannak a telefonfüggőségnek. Borzasztó rágondolni, hogy az ember figyelmi szintje kevesebb, mint egy aranyhalé. De álljon itt egy újabb idézet a könyvből, ami talán figyelmeztetés lehet nekünk, szülőknek is: "A gyerekek fáradtan, de a tanulást letudva lelkesen futnak ki a kapun, a Covid óta kint várakozó szülők szemét keresve. Ehelyett sokuk csak lehajtott fejekkel találkozik: azt látják, hogy az ősük elmélyülten olvasgatja vagy nyomkodja a mobilját. Így végül odaballagnak hozzá, s ki türelmesen, ki otrombábban jelzi, hogy megérkezett, mehetnek haza."

Számomra, mint a könyvek nagy szerelmese, természetesen a könyvekkel, olvasással foglakozó rész volt  a leglélekmelengetőbb. A szerzővel egyetértve hiszem és vallom, hogy az olvasás az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy értő, gondolkodó emberek maradjunk. "A biológiai memóriánk élő, a számítógépes memória nem. Az internet nem az emlékezést szolgálja, hanem a feledékenységet támogatja. A jövőkutatók állítják: a jövő elitje az, akinek lesz könyvespolc a nappalijában. Persze nem a polc a lényeg, hanem az olvasás."

Természetesen nem kapunk megoldást mindenre, de egy remek útmutatót igen. Figyelnünk kell egymásra! "Mert ami a figyelemre épül, az az elfogadásra épül, az pedig a szeretetre épül."

Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága. Regény az anyák megmentőjéről

 Semmelweis neve egykor nagyon sokat fordult meg a fejemben pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor  a róla elnevezett kórházban hoztam világra a nagyobbik gyermekem. Akkor hálát adtam neki is, amiért a gyermekágyi láztól legalább nem kell rettegnem (úgyis volt elég más). Aztán elfeledkeztem róla. Egészen 2023-ig, amikor is megjelent Koltai Lajos filmje, a Semmelweis. Moziban voltam és ez volt az egyik filmbeharangozó. Már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell! Nem is csalódtam, gyönyörű film. Hatalmas színészi munka, rendezés, elragadó jelmezek, díszletek, figyelemreméltó, izgalmas történet. Egyszóval magával ragadott, és azóta Semmelweis-lázban égek. 

Aki ismer, tudja, hogy ha történelmi ihletésű mű kerül elém, legyen az könyv vagy film, egyből utánajárok, kutatok a neten, mindent elolvasok a témában. (Na jó, csak azt, amire van időm, de elég jól hangzott, nem?) Nem szaporítom a szót, Gárdos Péter regénye volt az első, amit  a témában elolvastam, és mivel ugyanolyan nagy  hatással volt rám, mint maga a film, így itt a helye a blogban!

A gyönyörű hangú Gárdos Péter (hallgassátok meg egyszer, elképesztő orgánuma van) regénye 2022-es, úgyhogy ideje volt a kezembe venni. Az biztos, hogy a 2023-as év utoljára olvasott könyve, de a top 5-ben is benne van. Nemcsak olvasmányos, hanem számos ponton hiteles is, amit Gárdos  a regényírást megelőző kutatásának köszönhetünk. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni, pedig Semmelweis életének főbb pontjait talán mindenki ismeri. Ez az igazi írói varázslat, elmesélni egy olyan történetet izgalmasan, az olvasó figyelmét végig lebilincselve úgy, hogy a végkifejlet mindenki számára ismert. 

A regény Semmelweis gyerekkorától kezdve kíséri el az anyák megmentőjének életét egészen a haláláig. Ebben különbözik a filmtől, ahol csak az 1847-es évet láthatjuk. Ugyanakkor a könyv is szinte filmszerűen sodró lendületű, egyáltalán nem lassú vagy unalmas. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy mennyire ismétli magát a történelem, mennyire nem változott a világ. Az emberi irigység, az ego még mindig próbálja visszahúzni  a nagyszerű embereket, a zsenik élete még mindig nem könnyű, még mindig furcsán nézünk azokra az emberekre, akik körmükszakadtáig küzdenek az igazukért, és bizony nehezen ismerjük be, hogy nem mi vagyunk a győztes oldalon. Semmelweis igazi, hivatásának élő ember volt. Ember minden tekintetben, hiszen azt sem a könyv, sem a film nem titkolja el, hogy nem volt könnyű, simulékony személyiség. A célért mindent feláldozott, és nem kímélte a körülötte levőket sem.  

Természetesen azért vannak a könyvben fiktív szereplők, elemek is, de ez nem elvesz, hanem hozzátesz a történethez. Nagyon jó olvasni ezt a történetet, még akkor is, ha a befejezés tragikus. Gárdos tényleg emberként tudta megjeleníteni Semmelweist, akivel minden gyarlósága ellenére együtt tudunk érezni. Ennek ellenére senki ne várja, hogy hőst csinál belőle, mintahogy tette sokáig  a közvélemény, hiszen nem lehet hős az, aki elmegyógyintézetben hal meg, nem hősi, ha valakinek nem működik a házassága. Könnyen ráfogjuk a körülményekre, hogy a felfedezése azért nem lett korában világhírű, mert a gonosz bécsi, és még gonoszabb magyar orvosok nem akarták elismerni, féltékenyek, irigyek voltak. Biztos ebben is van valami, de ma már tegyük hozzá azt is, hogy ő maga nem publikálta eredményeit 15 éven keresztül. Hogy miért? Ma már nem tudni, egyesek szerint (erre utal a könyv és a film is) diszgráfiával küzdött. Igen, az anyák megmentőjének van egy másik, kevésbé mutogatni való oldala is, de nekem ezzel együtt hiteles, érvényes a történet. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, annál is inkább, mert Semmelweis történetét mindenkinek ismernie kell, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Az UNESCO 2013-ban a világemlékezet részévé nyilvánította Semmelweis gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését. Hiszek benne, hogy az ő életéből rengeteget lehet tanulni a fertőtlenítő kézmosáson kívül is! 

Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai

 Nem kétséges, imádom a várostörténeti könyveket. Szeretek gondolatban visszarepülni  a múltba, érdekelnek az épületek, de főleg az ott egykor lakó emberek. Kordos Szabolcs könyve ezúttal is segít ebben. Az első kötet is fantasztikus volt, és ez is az. 

Imádtam minden történetét. Nagyon hamar, pár óra alatt ledaráltam az egészet, mert nem tudtam abbahagyni. A fotókkal gazdagon illusztrált kötet nemcsak szemet gyönyörködtető, hanem rendkívül olvasmányos és izgalmas. Megtudtam például, hogy ahol egyetemi éveim alatt gyakran megfordultam, ott valójában Örkény István is, mivel családjuk patikája ott volt. De ezen kívül még 31 másik érdekes budapesti történettel is megismerkedhet az olvasó. Igazi csemege a város rajongónak, ebben biztos vagyok. 

Csak kedvcsinálónak néhány érdekesség a könyvből: Ki volt Mágnás Elza, és mi köze a Kiscelli Múzeumhoz? Ki az a milliárdos amerikai nő, aki egy Széchenyivel kötött házasságot? Hol volt Csontváry műterme, és hogyan maradtak meg a festményei ?(már most elárulom, hajszálon múlott)

De van benne titkos kert, titkos szoba, mely életet mentett, kávéház, mulató, villa és kastély is. Van miből válogatni. Nagyon tetszik, hogy Kordos nemcsak olyan látnivalókat mutat be, melyek a turisták nagy kedvencei, hanem olyan épületekről is mesél, amelyek mellett elmegyünk nap mint nap, pedig igazán izgalmas titkokat, történeteket rejtenek. 

Nekem nagy kedvencem ez a könyv az első részével együtt. Ajánlom minden budapesti és nem budapesti olvasónak!

Budapest Nagyregény

" Egy várost nem a téglák, hanem a benne lakók történetei építenek fel. "

1873. november 17-e fontos dátum, lakóhelyem, Budapest születésnapja. A születésnapost pedig illik ajándékkal köszönteni. Talán ez járhatott az alkotók fejében is, akik létrehozták ezt a hihetetlenül izgalmas és egyedi alkotást, a Budapest Nagyregényt. 

A főváros 23 kerületét 23 remek kortárs író vette kezébe, és írt egy-egy novellát róla. Nem szeretnék senkit kihagyni, így lássuk a teljes névsort: Bartók Imre, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Dunajcsik Mátyás, Fehér Renátó, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegyi Réka, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Vámos Miklós és Závada Péter. 

A cím becsapós, mert egyáltalán nem regényt kapunk a kezünkbe, hanem novellákat. Egy-egy mű esetében észrevehető a törekvés arra, hogy visszaköszönjenek szereplők bennük, apró, elejtett utalások egy másik műre,  de összességében inkább különálló alkotásokról beszélhetünk. 

Az ötlet, szerintem, szuper. Aki szeret a városban bóklászni, szeret elgondolkodni egy-egy épület történetén, szeret elmerengeni azon, hogy vajon kik lakják, kik élhettek előtte ott, vajon miken mehettek keresztül, azoknak biztosan izgalmas lesz a könyv. Sajnálatos módon fotókkal nem illusztrálták a helyszíneket, pedig az sokkal izgalmasabbá tette volna  a "kalandozást".

Érdekességképpen elárulom, hogy én "vakon" olvastam a könyvet, vagyis nem néztem meg, hogy melyik fejezetet ki írta (ez nem volt nehéz, mivel ez csak a tartalomjegyzékből derül ki), mégis azok a novellák lettek a kedvenceim, akiknek az íróit eddig is szerettem, kedveltem az írásaikat. Úgyhogy nagy meglepetés nem érhet bennünket, olvasókat, a novellák szerzői hozzák a rájuk jellemző szavakat, szerkesztést, történetet. 

Nem mindegyik írásmű nyerte el maximálisan a tetszésemet, de összességében élveztem az olvasását. Nagyon szerettem például azokat a novellákat, ahol a múlt és a jelen egyszerre jelenik meg, illetve egymás mellett, ezzel is megelevenítve Budapest történelmét és mindennapjait. Persze ne várjunk tőle történelmi regényt, inkább "csak" azt, hogy a történelem egy-egy általában kisemberét látjuk éltre kelni a lapokon. A hétköznapok történelme ez, a miénk. És ez talán sokkal fontosabb és érdekesebb, mint a nagy történelmi események, a nagy hősök élete. 

Könyvekről vagy jót vagy semmit! (Ha valami nem igazán tetszett, nem írok ide róla.) Ez alkalomból viszont le kell, hogy írjam, hogy a kivitelezés csapnivaló. Ez az első olyan könyvem, amit még egyszer sem olvastam végig, és már szétesett. Katasztrófa! Állítólag nem lehet már kapni az első kiadást. Merem remélni, hogy a kötésen javítanak éppen, és a belbecs érdekében a külcsínen is javítanak!

Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából

"Ahogy megöleled a gyermekeidet, gyönyörködsz a lányaid eleven szépségében, a fiaid belső tüzében, ahogy átcsillogják az egész életedet. Belefeledkezel a csodába, ami a szemed előtt zajlik nap mint nap, és megkérdezed magadtól: Mivel érdemeltem ki ezt az elviselhetetlen örömet?"

 Téli alkat vagyok. Nem születésileg, hanem lelkileg. A téli, bekuckózós, kávézós, olvasós esték az igazi terepem. Ebben a helyzetben érzem igazán jól magam. Ehhez persze kellenek a jó, "téli" könyvek. Nekem a " téli könyv" egy különleges kategória. Nem lehet sekélyes a történet, felszínesek a szereplők. Ne legyen könnyed, inkább elmélyülést igénylő. Inkább sírós, mint nevetős. Nekem Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából című könyve erre pont tökéletes. 

A 9 novella mindegyik története a lelkem mélyéig, vagy ha úgy tetszik a szívkamrámig hatol. Legyen szó egy majdnem elfeledett tanárról, aki azért mégiscsak ott él tanítványa legbelsőbb énjében, és életének egyik mozgatórugója; vagy éppen egy kislányról, aki táncolni szeretne, bár úgy tűnik, ez nem lehet az ő útja. Történetek nőkről, akik életének egy-egy fontos szakasza segít, hogy ne csak az ő sorsukba pillanthassunk bele, hanem a saját lelkünkbe is. 

Terápiás novellákként definiálta a kötet ajánljója, dr. Béres Judit, irodalomterapeuta a történeteket, vagyis olyan írásoknak, melyek segítségével közelebb juthatunk magunkhoz, az éppen bennünket foglalkoztató dolgokhoz. Ezért is lehet érdekes, hogy melyik novella a kedvencünk. Nekem az Annabella és az Üveghangok. Ezeket újra kell olvasnom, azt hiszem. 🙂

A címben szereplő szólamok a kötet zeneiségére utal. A legtöbb novella előtt egy zenei mottó található hazai és nemzetközi előadóktól. Azonban nemcsak itt köti össze az irodalmat és a zenét az írónő, hanem a történetekben található dallamokkal, dalokkal, hangszerekkel. Az ember szinte hallja is a zenét olvasás közben. És persze ne feledkezzünk meg Kisteleki Dóra csodálatos illusztációiról se, amik tökéletessé teszik az élményt!

A Szólamok a szívkamrából igazi téli, sőt adventi olvasmány, hiszen lelkünket megnyugtató, szívmelengető történetek!