Berényi Anna: Horthy kiugrása

"Egyszer tengerészkadét korában majdnem megfulladt. Több évtized távlatából élénken tört fel benne újra ugyanaz az érzés. Megfullad. Amint sikerült levegőhöz jutnia, felkiáltott. -Holnap. Holnap átállunk!"

Hatalmas örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Berényi Anna új könyvét. Egyrészt azért, mert szeretem a könyveit olvasni, másrészt, mert amikor nálunk járt az iskolában, megsúgta, hogy készül az új könyve, és azt is, miről fog szólni. Így aztán elmondhatom magamról büszkén, hogy az olvasók nagy részénél hamarabb tudtam, hogy kiről is ír Anna.

Ahogy Berényi Annától megszoktuk, ez a könyv is történelmi tényeken alapul, némi fikcióval keverve. A hitelességet mi magunk is ellenőrizhetjük a honlapján, ahol minden fejezethez kigyűjtötte az írónő a valóságos eseményeket. A források megtekintése után nem tagadhatjuk, hogy fantasztikus kutatómunkát végzett. A fikció pedig azt az irodalmi csodát adja hozzá, hogy az egykor élt történelmi figurák élőkké válnak a könyv lapjain. 

Nem árulok el zsákbamacskát azzal, hogy a regény Horthyt állítja középpontba 1944-ben, mikor az ország sorsa megpecsételődött, és sokan,  így Horthy is a háborúból való kiugrásban látta a megoldást. Bár a konkrét történelmi események inkább csak megemlítve vannak (így is több, mint 600 oldalas a könyv), a főszereplők vívódásai, küzdelme, önmagukkal és az ellenséggel, tűpontosan megidézik ezt a vészterhes időszakot. 

 "Nem lesz két olvasó, akiknek egyforma Horthy-képe lesz a regény elolvasása után, de nagy valószínűséggel mindenkinek változik majd az elképzelése ahhoz képest, amit a kormányzóról gondolt a könyv elolvasása előtt."  

A regény lapjain megjelenített Horthy Miklós alakja számomra az egyenes gerinc, a megtörhetetlenség, az ország szolgálatára mindent feltevő politikus alakja. Talán a legközelebb hozzám Ily került, Horthy idősebb fiának az özvegye, aki a maga fiatalságával, naivságával és lelkesedésével még ennyi év után is le tudja venni az embert a lábáról. 

A regény mind a 600 oldala izgalmas, de talán az utolsó 100 oldal volt az, amikor már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, tudnom kellett, hogy mi történik az utolsó napokban (pedig tudtam, az iskolában tanultuk). Sőt talán ez a háttértudás tette még izgalmasabbá az olvasást, hogy tudtam, milyen sorsra jut az ország, a kormányzó és családja, a többi szereplő, de az, hogy ők ott és akkor hogyan élhették meg, eddig nem merült fel bennem. Berényi Anna sorai azonban odavarázsoltak a helyszínre, és szinte együtt lélegeztem a szereplőkkel. 

És hogy kinek ajánlom? Nos, mindenkinek, de elsősorban azoknak, akiket érdekel a 20. századi történelem, és akik nem riadnak vissza attól, hogy a könyv bizony vaskos. 

Benkő László: Balassi Bálint

Balassi nem tartozik a kedvelt költők közé, ha a középiskolásokat kérdezzük. Szó mi szó, nem most élt, nehéz ma már verseit megérteni. Ennek ellenére avval mindenki egyet tud érteni, hogy irodalmunk kiemelkedő alakja, akit nem szabad elfelejteni. 

Balassiról az iskolában ( legalábbis az én időmben) egy idealizált képet kaptunk. Felnőttként már árnyaltabb a kép, és Benkő László regénye még elevenebbé teszi. Mivel évek óta tanítom életét (regénybe illő, tényleg), a könyv nem fedett fel új titkokat. Mást tett: élővé varázsolta a szereplőket, a helyszíneket, a történelem elevenedik meg a lapokon. 

Bár számomra Balassi ebben a könyvben is túl idealizáltnak tűnik (túl lovagias, romantikus, a nőkkel előzékeny, az ellenséggel tisztelettel beszélő, a haza védelmét mindennél fontosabbnak tartó úriember), a regény izgalmas és olvasmányos. A három részre szakadt Magyarország, a csak saját érdeküket néző főurak ármánykodásai, Balassi családja, szerelmei, küzdelmei egyaránt élő, eleven képei a könyvnek. Balassi Bálint, Losonczy Anna vagy Dobó Krisztina hús-vér emberek lesznek a regény lapjain, nemcsak az irodalom tankönyv megtanulandó életrajzi adatai. 

Benkő történelmi regénye Balassi születésétől egészen haláláig követi a költőt. Aki nem ismeri,  ebben a könyvben bepillantást nyerhet folytonos pereskedésben élő költőnk  mindennapjaiba. 

Krausz Attila: Tipli( színházi előadás)

„Elmegyek valami tengerpartra rákhalásznak, milliomos leszek,
aztán csak nyírom a füvet, mint a Forrest Gump, elhiszed?”

 Kivételesen nem könyvről, hanem egy meghatározó színházi élményről hoztam ma beszámolót. Vagy ajánlót. Mert valójában az: szívből ajánlom minde kamasznak és kamasz lelkű felnőttnek a megtekintését. 

"Egy lakótelepen tengődő srác, Peti elhatározza, hogy külföldön próbál szerencsét, megmutatja a többieknek, hogy neki sikerülni fog, kezd valamit az életével. De hamar kiderül, hogy nem ilyen egyszerű az egész: az induláshoz pénz kell, ráadásul nem is kevés. Akár mindenáron. " Így szól a színház honlapján az ismertető. Krausz Attila: Tipli című darabjának tartalma nagyvonalakban ez. Ugyanakkor sokkal több. Útkeresés, felnövéstörténet, tükör társadalmunkról.

Az előadás fatasztikus, a színészek zseniálisak, az előadást követő interaktív foglalkozás pedig segít olyan kérdések megválaszolásában, melyek a tinédzserek életében gyakran felmerülnek. Vajon mikor és mitől válunk felnőtté? Rajtunk múlik vagy a körülményeken? Ki tudunk törni abból a világból, ami körülvesz minket? Külföldön jobb az élet? A pénz a legfontosabb az életben? 

Említésre méltó az is, hogy a legegyszerűbb tárgy is hogy válik a színészek kezében valami mássá. A cipők a szexuális együttlét bemutatására szolgál, a szalag hol pénz, hol fű és egyéb kábítószer, hol kordon. 

Egy-egy színész több karaktert is megformál, ami rendkívül izgalmassá és különlegessé teszi a jeleneteket. A darabban többször is rappelnek, méghozzá nem is akárhogyan! A mondanivaló megformálására nem is lehetett volna jobb és illőbb eszközt találni. 

Összességében nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, aki fogékony a lakótelepi srácok világára, érzéseire, jövőképére. 

Adaobi Tricia Nwaubani: A baobab árnyékában

 Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy nem olvastam még afrikai író művét soha. Adaobi Tricia Nwaubani-ról sem hallottam még eddig, pedig A baobab árnyékában nem is az első regénye, és nem mellesleg a nigériai hölgy számos írói díj tulajdonosa is! Nwaubani már 13 évesen íróversenyt nyert hazájában, újságíróként Pulitzer-díjat kapott, majd íróként is bezsebelt pár díjat Nigériában és  nemzetközi porondon is. Az USA-ban pedig a fent említett könyvét a legjobb ifjúsági regények közé választották. 

A baobab árnyékában című regényt, aminek az angol címe sokkal kifejezőbb :Buried Beneath the Baobab Tree, egy 2014-es esemény ihlette, mely anno megrázta az egész világot. A kicsivel régebb óta fiatalok biztosan emlékeznek még arra, amikor a Boko Haram névű terrorszervezet egy nigériai iskolából 276 középiskolás kislányt rabolt el (sajnos közülük sokan azóta sem térhettek vissza családjukhoz). 

A könyv főszereplője Ya Ta, a nem átlagos képességekkel megáldott falusi kislány, akit állami ösztöndíjjal felvesznek (falujából egyetlenként és elsőként) egy bentlakásos, városi iskolába. Egyébiránt éli a nigériai nők mindennapi életét: reggeli előtt kitakarít, reggelit készít, ellátja a kistestvérét, és csak azután indul iskolába. Kivéve, ha menstruál, mert akkor otthon marad, hiszen nincs intim betét, amit használhatna, a rongyok pedig hamar átáznak. Tanulni csak éjjel tud, amikor a fiútestvérei és szülei lefeküdtek, hiszen először őket kell kiszolgálnia és mindenféle házimunkával elkészülnie, és csak akkor állhat neki a leckének. Ennek ellenére Ya Ta nem rest egy lavór hideg vízbe áztatni a lábát, hogy ébren tudjon maradni és tudjon tanulni. Nem véletlen, hiszen a tanulás az egyetlen kitörési út a szegénységből, az elmaradottságból. Persze emellett Ya Ta igazi tinilány, aki szerelmes, aki csodás cipőkről álmodozik, esküvőről, szép ruhákról, és persze a nagyvárosi egyetemről. A kedves, szorgalmas, igazán szeretnivaló lány élete azonban egy csapásra megváltozik, mikor a Boko Haram betör a falujukba, a férfiakat lemészárolják, a nőket, lányokat pedig elrabolják. A kislányok és a nők a maguk módján próbálnak túlélni, és valahogy boldogulni az új helyzetben. 

Az egyes szám első személyben elmesélt történet rendkívül könnyen olvasható, nem véletlenül szánják  a fiatalabb olvasóknak, naplószerű, pár mondatos, pici szövegrészletek követik egymást. Az embertelen brutalitás, a szörnyűségek érintőlegesen vannak leírva, nem részletezve, csak utalva rá.  Persze a történet így is megrendítő, és nem rózsaszín lányregény. A szépirodalmi szöveget egy utószó zárja le, melyet egy olasz újságírónővel együtt írt a szerző, és amely a könyv valódi háttértörténet tárja fel. 

A regény egyrészt bepillantást enged a nigériai nők és férfiak életébe, másrészt pedig megmutatja, hogy hogyan küzdenek az elrabolt lányok az életükért,boldogságukért, hogyan próbálnak túlélni, és azt is, hogy vajon fel lehet-e állni ilyen tragédia után. 

Mindenkinek szívből ajánlom! Olvassatok, mert az olvasás lelket ment!

Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj. A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján

 "Gyurkovics mama az a szereplő, aki a regény színdarabváltozatában azon sápítozik, hogy hajdan könnyű volt, akkor még „minden lánynak jutott férj”. „Az nagyon régen lehetett” – kontrázik a legidősebb lánya, Katinka szemtelenül."

"A nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogosítatnának a férfiakkal.” Dr. Hugonnai Vilma egyik életrajza szerint ezzel magyarázta Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter azt, hogy megtagadja tőle a Svájcban szerzett diplomája honosítását, amikor ez ügyben audienciát kért tőle." Nos, Trefortnak teljesen igaza volt, a nők felforgatták az államot és a világot, amint tehették. De soha nagyobb baj ne történjen, minthogy a nők is hasonló jogokkal rendelkezzenek, hasonló lehetőségekkel bírjanak, mint a férfiak!

Imádom a történelmet, ezt már sokszor leírtam, azon belül is a hétköznapi élet az, ami leginkább érdeklődést tarthat a figyelmemre. Nőként a nőtörténet pedig első számú helyen van. Így nem volt kérdés, hogy amikor Szécsi Noémi legújabb könyve megjelent, azonnal célba vettem a könyvesboltot, és beszereztem! Bár több, mint 500 oldallal kellett megküzdeni, ez nem vette el a kedvem, sőt, még folytattam volna az olvasást, ha lehetett volna. 

A rendkívül precíz és alapos munka (lásd az oldalakon keresztül felsorolt szakirodalom) egyáltalán nem száraz és nem unalmas. Ellenkezőleg, számomra az egyik kedvenc olvasmányommá vált. Szécsi Noémi ezúttal a dualizmus korában élt nőket veszi górcső alá, kiemelve egy-két izgalmas nőalakot, mint például Hugonnai Vilmát (az első magyar nő, aki orvossá vált), Márkus Emíliát (a maga korának egyik sztár színésznője), vagy éppen Tarnovszky Ilonát (dohánygyári munkásnő). Ez utóbbi kuriózum, hiszen míg az úrinők, hírességek esetében viszonylag sok írott emlék maradt fenn, addig a munkásnők életéről vajmi keveset tudunk. Nem valószínű, hogy 10-12 óra munka után naplót vezettek volna, az meg még kevésbé, hogy ezeket valaki megőrizze az utókornak. Nagy szerencse, hogy Szécsi Noémi ráakadt, a véletlennek köszönhetően, Tarnovszky munkakönyvére, ami támpontokat adott az egykori gyárban dolgozó nők életének egy-egy momentumához. 

A könyv hatalmas körkép az akkori nők életéről. Megismerhetjük az akkor születési körülményeket, a névadás szokásait. Betekinthetünk mind az apácaiskolák, mind a világi iskolák életébe. Megtudhatjuk, mit és miképpen tanítottak az akkori kislányoknak. Milyen lehetőségek nyíltak egyáltalán nekik. Végigkövethetjük az úrinők napjait, de a fizetett ellenségekét, a cselédekét is, vagy épp a gyárakban dolgozó munkásnőkét. Ott lehetünk képzeletben a bálokon, az esküvőkön, de megismerhetjük a házimunka akkori terheit, elsősorban a mosásét, mely egy-két napot elvett a hétből. Sokat foglalkozik az írónő a bérdajkasággal, a lelencházakkal és árvaházakkal is. (Ti például tudjátok, mi a különbség a kettő között? Én, bevallom, most tudtam meg.) A gyereknevelés nehézségei erőt adhatnak a mai szülőknek, akik sokszor paraanyaként(apaként) sertepertélnek a gyermekeik mellett, megadva nekik minden szépet és jót. Nos, ha a dualizmus korában túlélték a ridegtartást a gyerekek, akkor nincs sok aggódnivalónk! A könyv végére megérkezünk a nők utolsó napjaihoz, az özvegyek, az esetleg elmegyógyintézetbe kerültek akkoriban egyáltalán nem kirívó eseteivel együtt. 

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről! Egyszerre szórakoztató, élvezetes és informatív. Rendkívül érdekes, hogy a világ mit és hogyan várt el a nőktől, a férfiak hogyan értékelték a nőket, hogyan tekintettek például a tanitónői diplomákra, hogy viselték, ha egy nő tehetséges volt valamiben. Talán az is kiviláglik a műből, hogy hogyan tették le nagy nehezen elődeink azokat a köveket, amik a sikeres, boldog női élethez vezetnek. 

Hogy kinek ajánlom? Nos, bár tudom a terjedelem elrettenti diákjaim többségét, ennek ellenére mindenkinek, akit érdekelnek a múlt hétköznapjai, aki kíváncsi ősinek életére. Aki tudni akarja, hogy melyik "gyermekkertbe" járt Petőfi kisfia, vagy azt a tényt, hogy az első óvónők férfiak voltak, vagy azt is szeretné megérteni, hogy miben fáradtak el az egykori úrinők, ha egyszer nem kellett dolgozniuk. 

A kötet rendkívül mutatós és szépen illusztrált. Egyetlen javaslatom lenne csak a kiadó felé: legközelebb sötétebb feketével nyomtassák a betűket, mert néha nehezen olvassa az ember szemüvegre szoruló lánya. 

10/10

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

"Nem értem, amiket gondolok, csak úgy gondolom, folyamban, néha ki is mondom, mellettem bárki elfér. Vagy bármi. Egy kövér, kocka alakú embert képzelek el, ahogy kitölti a saját kockáját, nincs mellette hely, minden az övé. A pillanat, a tér, a lehetőség. (…) Nem csak a múltnak kéne elférnie mellettem, ez jutott eszembe.”

Nagy elvárásokkal lenni valami iránt nem túl szerencsés, igencsak ott lebegteti a csalódás veszélyét. Bevallom, nekem bizony nagy elvárásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, egyrészt a Vera miatt, ami felkerült az abszolút kedvenceim listájára, másrészt kolléganőm, T. miatt, akivel hasonló az ízlésünk, már ami a könyveket illeti, és aki határozottan állította, hogy az egyik legjobb Grecsó-regényt fogom elolvasni, ami neki nagy kedvence. 

Nos, kevés olyan olvasmányélményem van, amikor ilyen elvárások után elégedetten teszem le a könyvet, de ez a regény a kevés kivétel közé tartozik. Újabb kedvencet avattam! Alig tudtam letenni (még szerencse, hogy éppen szünet van az iskolában , és jut időm olyan léhaságokra, mint félnapokat olvasni)!

A Mellettem elférsz egy időutazás a múltba, konkrétan a főszereplő családi múltjába. Narrátorunk, egy fiatalember, egy szerelmi csalódást követően megjelentet egy írást egy lapban családja egyik tagjáról, akiről kiderül, hogy nem is az, akinek a családi legendárium tartotta. Elkezd tudatosan kutatni a múltban, elsősorban Juszti mama feljegyzései alapján. Megismerhetjük az apai nagyszülőket, Juszti mamát és Márton papát, a nagynéniket, nagybácsikat, az anyai nagyszülőket, mindenekelőtt Domos papát. 

A könyv lapjain a történelem is megelevenedik, de semmiképpen nem történelmi regényről van szó, és az egyes emberek hétköznapi történetei, amik szinte minden családban fellelhetőek, sokkal érdekesebbek is. Természetesen a főszereplő, miközben ismerkedik a családja történeteivel, saját magát is egyre inkább megismeri, észreveszi a hasonlóságokat a saját élete és ősei élete között. Nagy kérdés a regényben (és mindannyiunk életében is), hogy  a szemünk színén, a mozdulatainkon, a génjeinken kívül vajon a sorsukat is örökölhetjük-e. Vajon megismétlődhetnek olyan történetek, események, tragédiák életünkben, amelyeken már ők is keresztülmentek? Talán erre is választ kapunk a könyvben, de távol álljon tőlem, hogy bárkit is befolyásoljak az olvasás előtt. 

Nekem személy szerint Juszti mama, Márton papa és Domos papa voltak a nagy kedvenceim, de jó volt olvasni a többiekről is. Egy kicsit kibillentett a könyv középső része, a mesélő vulgáris, obszcén szavakkal illusztrált történetei a prostituálttal, de ez már az én személyes megélésem, és inkább rólam szól, mint a regényről, hiszen maga a történet abszolút indokolttá teszi azt  a trágárságot, amit ott olvashatunk. Ettől eltekintve Grecsó nekem a nagy nyelvmágus, aki az egyszerű mondataival is olyan csudát tud varázsolni, amitől  azt érzem, valóban nekem szól. 

A családi és egyéni szál folyamatosan egymásba gabalyodik, egy kis olvasási tapasztalat nem árt ahhoz, hogy az eseményeket, gondolatokat, mondatokat szétszálazzuk. De ez nálam inkább erény, mint hátrány. 

A családunkat nem választhatjuk meg, beleszületünk, a múltat sem változtathatjuk meg, de azt egyikünknek sem szabad elfelejteni, hogy a múlt befolyásolja a jelenünket, és talán a jövőnket is. A 2011-ben megjelent, és AEGON Művészeti Díjjal kitüntetett regény, szerintem, még mindig nagyot szól. Mellettem legalábbis elfér. 

Tari Annamária: Hol a boldogság mostanában? AI/deepfake/TikTok/valóság

 "Nem lehet az érintőképernyő felett lehajtott fejjel megélni az életet. Fel kellene nézni, mert a belső erőforrások, a motiváció, a kitartás, az énerő és a valódi önbizalom csak úgy fejlődik, ha a személyes téren éljük a tapasztalataink nagy részét."

Tari Annamária könyvét egyik előadása után szereztem be, mely, mint mindig, most is remek volt. A pszichológusnő úgy tud előadni és beszélni véresen komoly témákról, hogy egyszerre sírok és nevetek, és a 60 perc szinte 20-nak sem tűnik. 

A könyv sem kisebb és elhanyagolhatóbb témát vesz górcső alá, mint az okoseszközök és a mesterséges intelligencia hatása az életünkre. Jómagam, aki életem sok-sok évét éltem okostelefon és internet nélkül, nehezen teszem le esténként a telefonom, nagyon nehezen állom meg, hogy ne vegyem elő, ha unatkozom (pedig az unalom létszükséglet és jó, bármilyen ellentmondásosan is hangzik). A Z és az Alfa-generáció pedig egyenesen függ ezektől az eszközöktől. Már az elnevezés is sántít, hiszen hol vagyunk már attól a világtól, hogy eszközként használjuk a mobilunkat vagy a laptopunkat?! Már nemcsak keresünk rajta, csekkoljuk a másnapi időjárást, megnézzük, hogy mikor jön a következő busz, hanem az életünk szerves, elválaszthatatlan része lett. Beköltözött a szobánkba, a táskánkba, az ágyunkba, mindehová. Szabadulni nem is nagyon tudunk, de valljuk be, sokszor nem is nagyon akarunk tőle. Pedig amennyi áldást hoztak az életünkbe, annyi veszélyt is jelentenek. És most itt, nemcsak a bullyingra gondolok, mely már 0-24-es, a világ összes tájáról érhet bennünket, és egyszerre gúnyolhat ki több millió ember, hanem azokra a veszélyekre, mely aljas módon, sunyin mérgezi meg az életünk. 

Tari Annamária könyve ezekről a veszélyekről ír. Arról, hogyan válik a világ egyre nárcisztikusabbá, ez milyen veszélyt jelent mindannyiunkra, de főleg a tinédzserekre, akiknek a személyisége még igencsak formálódóban van. De olvashatunk arról is, ami nekem személyes tapasztalat, hogy a Tik/Tok -videók gyorsasága hogyan rabolja el a  fiatalok figyelmi képességét, hogy nem tudnak már hosszabb ideig koncentrálni például egy könyvre vagy akár egy filmre sem. Nem is beszélve az iskoláról, ahol a  tanár bukfencet is hányhat órán, nem tudja felvenni a versenyt a gyorsan pörgő, ingergazdag videókkal. De említhetnénk az empatikus képességüket is, ami szintén nem olyan, mint az előző generációé volt. De miért is lenne, ha az offline kapcsolatok elhanyagolhatóak az online kapcsolatokkal szemben. És ha mindez nem lenne elég nemcsak a környezet, de a függő gyerekek, tinik, fiatalok is szenvednek tőle. Tele vannak a pszichiátriai rendelők z generációs fiatalokkal, akik éppen most a legszebbek, legegészségesebbek, most kellene a legvidámabb, leszerelmesebb életüket élniük. Egyszóval annyi, de annyi fontos és érdekes témát boncolgat a szerző, hogy letenni is alig lehet a könyvet. 

Végezetül álljon itt az az 5 dolog, melyet Tari Annamária javasol az ifjúság számára a telefon helyett: olvasás, komolyzene, társasjáték, személyes kapcsolatok és sport. Ezeket nem szabadna elhanyagolnia egy gyereknek sem. Figyeljünk rájuk szülők és tanárok, mert akárhogy is, de övék a jövő!