Krasznahorkai László: Az utolsó farkas

 Krasznahorkairól megmondom őszintén, eddig csak annyit tudtam, hogy többször jelölték Nobel-díjra, és hogy legendásan hosszú, hömpölygő mondatai vannak. Amikor viszont tényleg megkapta a Nobel-díjat, úgy voltam vele, hogy na jó, akkor én is beállok a sorba, és elolvasok tőle valamit.

Épp egy nagyon kedves ismerősömmel kávéztam akkor, mikor a jó hír érkezett, hogy megkapta az elismerést. Ismerősöm nálam jóval jártasabb Krasznahorkai-olvasó, így az ő tanácsára választottam ki Az utolsó farkas című elbeszélést. Rövid mű, nagyjából 40–50 oldalas, de mégis elképesztően sűrű.

Krasznahorkaihoz híven az egész mindössze egyetlen óriási mondat. A történet Berlinben indul, egy külvárosi kiskocsmában, egy olyan környéken, ahol – az elbeszélő szerint – a bevándorlók köpéseitől mocskos az utca. Itt ül egy filozófus, aki saját bevallása szerint már abba is hagyta a gondolkodást, és ő meséli el az utolsó farkas történetét az unatkozó magyar pincérnek, aki a sztorit sem túl nagy lelkesedéssel hallgatja.

A történet különös módon többször is újrakezdődik, és mindig kicsit másként ér véget. Az utolsó farkas hol tényleg az utolsó, hol mégsem, hol meghal, hol talán mégsem. Ezt Krasznahorkai elegánsan az olvasóra bízza. De a mű nyilvánvalóan nem pusztán a farkasokról szól, sőt még csak nem is a két karakter beszélgetéséről. Sokkal inkább a civilizáció és a természet kapcsolatáról: arról, hogyan pusztítja el az ember azt a világot, amelyből egykor maga kinőtt.

Bevallom, előre féltem attól, hogy hogyan fogom majd követni a cselekményt, ha az egész egyetlen mondatból áll. De meglepetésemre egyszer sem éreztem, hogy elvesznék. Krasznahorkai stílusa magába húz, visz előre, és könnyebbé teszi az olvasást, mint vártam.

Élmény volt. Még úgy is, hogy tartottam tőle, vagy talán pont azért. 

   #azirodalomnemtantárgy

Kárpát-medencei kvízkötet

 "A Poket zsebkönyvek célja kezdetektől a közösségi élménymegteremtése az olvasás által, és ehhez elválaszthatatlanul tartozik   a kvíz. A kvíz - játék, ami során közös gondolkodásra, kérdésfeltevésre hívunk Benneteket, és keressük az utunkat....Az irodalom egész életünkben védőháló, minden elolvasott mű örök épülésünkre szolgál - és közösséggé kovácsolja az olvasókat, határok nélkül." Juhász Anna

Ha elmegyek egy Poket-automata mellett, sosem jövök el üres kézzel.

Sajnos a lakhelyem környékén egy sincs, így viszonylag ritkán adódik alkalom, hogy éljek a lehetőséggel – jóval ritkábban, mint ahogy szeretném.

A legutóbbi szerzeményem életem első kvízkötete volt. Játszani mindig jó, irodalmi kérdésekkel meg pláne! Legalább ott van némi esélyem a győzelemre. (Gondoltam én! Persze kiderült, hogy jó pár kérdésre nem tudtam a helyes választ.

A Poket-sorozatot szívből ajánlottam és ajánlom most is mindenkinek.

Minőségi irodalmat adnak ki, erre garancia többek között Vecsei H. Miklós, Grecsó Krisztián vagy Juhász Anna, utóbbi ennek a kötetnek az összeállítója is.

A kvízkötet szerkesztési elve a Kárpát-medence nagy tájegységeihez kapcsolódik: Magyarország mellett Erdély, Ausztria, Vajdaság, Felvidék és Horvátország is helyet kapott benne. Külön fejezet szól az idei évfordulós írókról és költőkről – Jókairól, Petőfiről, Arany Jánosról, József Attiláról és Nagy Lászlóról.

A konkrét kérdéseket mindig egy rövidebb bevezető szöveg vezeti fel, amelybe a szerzők ügyesen beágyazták a témát. Így nemcsak maga a válasz ad lehetőséget a tanulásra, hanem már az olvasás is élményt jelent.

A kötetet illusztráló régi fotókat különösen imádtam – ezekkel a képekkel vált igazán teljessé az a képzeletbeli utazás, amelyen a könyv segítségével részt vehettem.

És hogy kiknek ajánlom?

Minden játékos lelkű embernek, aki az életet – és benne a tanulást – is élvezni szeretné.

Annak is, akit érdekel irodalmunk nagyjainak élete, vagy aki egyszerűen csak szívesen teszi próbára maga vagy mások tudását.

(Kollégáimnak üzenem, hogy a költészet napján kvízezünk!)

Szinetár Miklós: Szinetár önéletrajz-szerűség és egyebek

"Mielőtt otthagytam az Operát, még egy nosztalgiasétát tettem a harmadik emeleten, […] Nagyon szomorú voltam, bevallom, sírás szorongatta a torkomat, de azután röhögnöm kellett, mert valaki a harmadik emeleti bandából nehezen lemosható festékkel felírta a falra :

ˇVizolda Trisztán tartandó, falra Puccini tilos."

Szinetár Dórával együtt nőttem fel. Na nem egymás mellett, nem ismerjük egymást, egyszerűen csak egy korosztály vagyunk. Talán éppen emiatt közel áll hozzám az, amit csinál, követem őt különböző oldalakon, és színházban is szívesen nézem azokat az előadásokat, amelyekben játszik. A gondolatvilága, a nyitottsága a világra, nagyon könnyen befogadható számomra, ezért, amikor édesapja kiadott egy könyvet, és az szembenézett velem a könyvtár polcain, tudtam, hogy el fogom olvasni. Nos, mint kiderült, ez egy többrészes sorozat első kötete, de ettől függetlenül elolvastam.

A könyvben Szinetár Miklós mesél magáról, a munkáiról. Magánéletéről visszafogottabban, de azért egy-egy apró részletbe beavat minket. A színházi rendezéseiről, utazásairól annál többet ír. Bevallom, ezek egy része nem volt annyira izgalmas, mint a kor, amit bemutat. A könyv Szinetár születésétől egészen az 56–57-es évekig követi az eseményeket, és az egy rendkívül izgalmas korszak. Szerencsére nem éltem ekkor, nem is szeretnék hasonló történelmi korba csöppenni, de éppen ezért izgalmas felfedezni az akkori mindennapokat, szokásokat, az emberek életét, gondolkodásmódját.

A kötet szervezőeleme a fent és lent váltakozása. A rendező életének boldog és kevésbé boldog, sikeres és kudarcra ítélt pillanatai követik egymást. Szinetár Miklós, ahogyan tudatosan eldöntötte, miről ír, és miről nem, olyan tudatos és megfontolt a fogalmazásban is. Nem hevítik soha annyira az érzelmek, hogy elragadtassa magát, szépen, kiegyensúlyozottan áll élete nehézségeit bemutató részekhez is. Nem szid senkit, nem áll egyik oldalra sem határozottan, a számára elfogadhatatlan nézeteket is kívülállóként tudja szemlélni.

Szinetár Miklós történetei mögött nemcsak egy ember, hanem egy egész korszak színházi világa elevenedett meg. Jó érzés volt kicsit a kulisszák mögé nézni, és látni, mennyi tudatosság, hit és szeretet kell ahhoz, hogy valaki évtizedeken át megmaradjon a színpad közelében. Várom a folytatást. 

Jeanine Cummins: Amerika földje

 Tavaszi szünet előtt egy nagyon kedves kolléganőm adott kölcsön egy könyvet, azzal az üzenettel, hogy ez egy igazi „szünetes könyv”, biztos élvezni fogom. Kívánom, hogy így legyen a lottón is ötöse, mert valóban nagyon élveztem, és tényleg, nem is jöhetett volna jobbkor.

Miközben szervezem az osztálykirándulást és a ballagást, készülök a vizsgáimra, egyetemi órákat hallgatok, beadandót írok, és a gyerekkel készülök az érettségire, tényleg nem akartam semmi mást már, csak szórakozni. Ez a könyv pedig megadta ezt.

Jeanine Cummins Amerika földje (angolul: American Dirt) című regénye egy modern kori kalandregény, és mint ilyen, izgalmas, fordulatokkal teli. A történet nem is kezdődhetne több feszültséggel: a mexikói kartell egy teljes családot kiirt egy születésnapi partin – gyerekeket, nagyszülőket, válogatás nélkül. Mindössze két embernek sikerül elrejtőznie: egy anyukának és nyolcéves fiának. Lydia és Luca hamar ráébrednek, hogy egyetlen esélyük a túlélésre, ha elhagyják az országot. Feltűnés nélkül pedig ezt csak egy módon tehetik meg: illegálisan, a többi mexikói migránssal együtt, a La Bestia nevű halálvonaton.

Ezzel veszi kezdetét az a fordulatokkal teli, izgalmas utazás, amelynek során más migránsokat, sorsokat ismerhetünk meg, miközben lerágjuk a körmünket izgalmunkban, hogy vajon épségben megérkezik-e mindenki az álmok és a szabadság földjére, az USA-ba.

Számomra azért volt különleges a könyv, mert erről a témáról nem nagyon olvastam még, főleg nem a migránsok szemszögéből. Maga a szó is már erősen pejoratív tartalommal teli, a regényben pedig kifejezetten szerethető alakok vannak, akikkel nagyon könnyű azonosulni.

Ráadásul, bár borzasztó ebbe belegondolni, mi is kerülhetünk ilyen vagy hasonló helyzetbe.

Amit nem gondoltam volna: nemcsak sikerregény volt (maga Oprah Winfrey is beválasztotta az általa ajánlott könyvek közé), hanem botránykönyv is egyszerre. Ugyanis a latino írók tiltakoztak az ellen, hogy egy nem latin-amerikai író témája legyen egy teljesen más kultúra megjelenítése. Nem érzik hitelesnek, inkább csak felszínes ábrázolásnak.

Ráadásul azt is nehezményezték, hogy a latin-amerikai írók háttérbe vannak szorítva az észak-amerikai írókkal szemben. Véleményem szerint ez utóbbiban igazuk lehet, de az első kritikát nem igazán értem. A könyv a maga műfajában remek, nem kell tőle többet várni. Miért is kellene egy izgalmas kalandregénynek teljesen, szinte dokumentumszerűen hitelesnek lennie?

Szóval, ha izgalomra vágysz, egy olyan könyvre, amit nehéz letenni, és szinte egy szuszra el lehet olvasni, akkor ez a te könyved!

"Mindig rohantam az uccán" Radnóti Miklós Budapestje

Tavaly volt kerek évfordulója Radnóti Miklós halálának. Ennek emlékére jelent meg egy új Poket-könyv a költőről, egy különleges sétálókönyv, amely lehetőséget ad arra, hogy a költő életét és munkásságát  a helyszíneken keresztül ismerjük meg. Radnóti Miklós élete, személyes történetei egy-egy budapesti utca, épület vagy szobor köré fonódnak, melyek a könyv segítségével a valóságban is bejárhatóak.
A könyvben a költő élete és pályája elevenedik meg, melyet naplóreszletek, személyes visszaemlékezések és archív fotók gazdagítanak. A "Mindig rohantam az uccán"  nem csupán a költő életének színhelyeit mutatja be, hanem annak a szellemi és érzelmi tájnak a részleteit is, amelyeket a költő verseiben megfogalmazott. A versek, fotók és visszaemlékezések rendkívül személyes hangulatot adnak a könyvnek, és a mai olvasó számára is érthetővé teszik Radnóti Miklós világát.
A könyv külön érdekessége, hogy kortársaink is szóhoz jutnak benne, hiszen az Én Radnótim cím alatt saját, személyes kapcsolódásukat tárják fel a költővel és annak műveivel. Többek között Háy János, Fabiny Tamás, evangélikus püspök, vagy éppen Gryllus Dániel írásait olvashatjuk a lapokon.
Ez a könyv nemcsak egy szép és informatív mű, hanem lehetőséget ad arra, hogy a városban barangolva megismerjük Radnóti Miklós örökségét.

Jókai Mór: A jövő század regénye

 Az Országgyűlés a 2025-ös évet Jókai Mór-emlékkévvé nyilvánította (és nem mellesleg Klebersberg Kunó-emlékévvé is), így az idei év egyik fogadalma volt, hogy legalább két Jókai-művet el fogok olvasni. Kamaszkoromban nem volt streamelés, TikTok, nem volt lehetőség mindennap tévét nézni, és hamarabb végeztünk is a suliban. Az olvasás pedig nem kikapcsolódás volt, hanem egy kicsit az élet része. Tehát több idő maradt olvasásra, ami Jókai hatalmas munkásságát nézve nem mellékes szempont. Tizenéves koromban faltam a regényeit, mára azonban ott sorakoznak magányosan a polcon (megjegyezném, hogy a könyvtárakban is, hiszen viszonylag kevesen kölcsönöznek Jókait). Ezért örülök, hogy most sok-sok minden szól a nagy mesemondóról. Könyvek jelennek meg róla, podcastek, videók foglalkoznak vele, rendezvények sora veszi górcső alá életét, munkásságát.

Nos, ahogy szokták mondani, ember tervez, Isten végez. Egyszercsak úgy alakult az életem, hogy hirtelen sok szabadidőm lett, így egyértelmű volt, hogy akkor Jókait (is) fogok olvasni. Régóta szerettem volna már elolvasni A jövő század regénye-t, de sem időm, sem (igazából) kedvem nem volt hozzá. Most viszont kinyitottam, és végigolvastam.

Amikor ezt a blogot indítottam, elsődleges célom az volt, hogy a tanítványaim (volt és jelenlegi) kapjanak egy csokor ajánlást, amiből választhatnak. De igazi jó ajánlót csak olyan könyvekről tudok írni, amik nekem is tetszenek. Ezért van az, hogy sokkal többet olvasok, mint ahány könyvet ajánlok. Most viszont kivételt teszek. A regény ugyanis nem lett a kedvencem, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Nemcsak azért, mert egy régi tervem pipáltam ki, és büszke vagyok magamra, hogy a több mint 700 oldalt legyűrtem. 😊

Jókai elképesztő képzelőerővel írta meg ezt a regényt, amely 1952 és 2000 között játszódik, egy alternatív Monarchiában, ahol a magyarok vezetik a birodalmat. II. Árpád (aki amúgy Habsburg) uralkodik, miközben kitör egy végtelennek tűnő háború Oroszországgal, azaz Nihil országával. (Nem véletlen, hogy sokáig ki sem lehetett adni a könyvet Magyarországon.) A főhős, Tatrangi Dávid, egy székely katona, zsenialitásával és találmányaival (repülőgép, törhetetlen anyag) segíti a győzelmet.

A második rész, Az örök béke, egy utópia, ahol a tudomány, a boldogság és az igazság uralkodik. Egy olyan világ, amely Jókai szerint lehetett volna a jövő.

Nem fogok hazudni: Jókai nem könnyű olvasmány. Az aprólékos leírások, a tudományos részletek miatt időnként elvesztem. Részenként jelentek meg a regényei, így néha olyan fejezetek is bekerültek, amelyek kicsit kilógnak a történetből.

Viszont ha valaki szereti a sci-fi őseit, vagy érdekli, hogy egy 19. században élő író hogyan képzelte el a 20. századot, akkor A jövő század regénye kincsesbánya. Megdöbbentő, hogy mennyi mindent megsejtett Jókai a jövőből. Ráadásul egy apró érdekesség: a Kincső név is ebben a regényben szerepelt először!

Akkor most megérte? Meg. Bár nem lett a kedvenc regényem, mégis örülök, hogy belevágtam. Egy régi tervem pipáltam ki, miközben belekukkanthattam egy zseni előrelátásába.

Ajánlom? Ha szereted a nagy kihívásokat, a jövőről való elmélkedéseket és a régi, klasszikus magyar irodalmat, akkor igen. Ha pedig egyszer még mindig halogatod Jókai műveit, akkor csak egy dolgot mondok: ne ijedj meg a terjedelemtől. Mert lehet, hogy az első pár oldal után te is azon kapod magad, hogy képtelen vagy letenni.

Szécsi Noémi: Jókai és a nők

 Vannak olyan hívószavak, amiknek nem tudok ellenállni. (És nem is akarok.) Ilyen hívószó nekem Szécsi Noémi, akinek már több könyvét ajánlottam, mert fantasztikusak. De nekem Jókai is az, hiszen a nagy mesemondó könyvei kamaszkorom kedvencei voltak. Nem telhetett el úgy nyári szünet, hogy ne drukkoltam volna valamelyik Baradlay fivérnek, vagy ne sírtam volna Mayer Fanny tragikus halálán. Hogy irigyeltem Kőcserepy Vilmát, amiért Kárpáthy Zoltán olyan romantikusan megmenti az árvíz elől! Aztán hosszú évek teltek el, és Jókai valahogy kikerült az érdeklődési körömből. (Most, hogy születésének bicentenáriumát ünnepeljük, elhatároztam, hogy nyáron újra olvasni fogom!)

Szécsi Noémi könyvét a megjelenése utáni napokban meg is vettem, és már el is olvastam, annyira érdekfeszítőnek találtam.  Ahogy a cím is mutatja, nemcsak Jókai magánéletét ismerhetjük meg, hanem a hozzá kapcsolódó nőkét is: édesanyjáét, aki keménykezű kálvinista asszonyként irányította a Jókay család (igen, ez az eredeti írásmód) életét, de aki maga szoptatta minden gyermekét; de itt vannak a nagynénik, az unokahúgok is. És persze a két feleség, akik nagy visszhangot váltottak ki a házasságok kapcsán, egyrészt a korkülönbség miatt (Laborfalvi Róza 8 évvel volt idősebb Jókainál, Nagy Bella pedig több, mint 50 évvel volt fiatalabb az írónál), másrészt azzal is, hogy színésznők voltak, ami a kortársak szerint egyenlő volt a könnyűvérűséggel. Szécsi Noémi azon szerzők egyike, aki igazságot szolgáltat ennyi év után a két nőnek, hiszen hitelesen és elfogulatlanul ábrázolja őket. Laborfalvi Róza egy olyan korban hozta világra törvénytelen gyermekét, amikor az anyák többsége megszabadult ettől a tehertől. Ő viszont egyedül nevelte kislányát Jókaival kötött házassága előtt, vállalva az őt kürülvevő társadalom megvetését. De láthatjuk őt a könyv lapjain ünnepelt és nagyszerű dívaként, háziasszonyként, aki saját maga süt-főz, haszonállatokat tart, ruhákat varr, gyereket nevel, és mindamellet Jókai odaadó felesége. Néha zsémbes, kiállhatatlan, de ott van férje mellett jóban-rosszban.

Érdekes megfigyelni, hogy Jókait egész életében nők vették körül, talán ezért szültek regényeinek hősnői általában fiút. Ezeknek a nőknek a mindennapjai, élete, szeretetük és gyűlöletük jelenik meg a könyvben, rendkívül sok lábjegyzettel, idézettel, szakirodalmi hivatkozással. Szécsi Noémi nagy érdeme, hogy nem ül fel a pletykáknak, mindennek precízen utánajár, és természetesen, amit lehet, azt kikutat. Elképesztő tény volt számomra, hogy a Jókai család, az örökösök milyen vehemenciával semmisítenek meg tényeket, tüntetnek el leveleket, bizonyítékokat,  hogy a nagy regényíró csillaga fényesen ragyogjon, és semmilyen esetlegesen nem túl pozitív adat fennmaradjon. "Váli Mari sok mindent látott és hallott, de valamennyi állítása kritikával szemlélendő, mivel imádattal csüngött nagybátyján, eszményítette saját családját, viszont sistergő gyűlöletet táplált a Rózák iránt."- írja a szerző, utalva az unokahúg rosszindulatú feljegyzéseire, melyekkel Jókai feleségét és annak lányát, majd unokáját illeti. 

Nem járt jobban Nagy Bella sem, akinek már nemcsak fiatal korát, színésznőségét, de zsidó származását is támadások érték Jókai mellett. Nem beszélve az író halála utáni jogi  hercehurcáról, amiben a Jókai-örökösök akár nemtelen eszközöket is felhasználva küzdöttek a vagyonért. Talán nem is alaptalanul féltették azt, hiszen Bella halála után mindössze 20 font maradt (Angliában élt élete végén). 

A kötet maga is rendkívül igényes, tele fotókkal, képekkel. Szakirodalom, családfa, Jókai műveinek jegyzéke és életének eseményei kronologikus sorrendben feltüntetve segítik az elmélyülést a témában. De ami számomra a legkedvesebb volt az az, hogy Jókai az élete számos pillanatát, élményét beleszőtte műveibe, Szécsi Noémi pedig megidézi ezeket. Rengeteg Jókai-idézettel támasztja alá a puszta tényeket.

Nagy Jókai-rajongóknak kötelező olvasmány, de annak is ajánlom, akit csak a korszak érdekel, mert az sem fog csalódni.