Grecsó Krisztián: Apám üzent

 

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak." József Attila

Először is hadd kezdjem azzal, hogy az osztályomtól kaptam a könyvet, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok nekik. Nem azért, mert megvették, mert én is megvettem volna mindenképp, hanem azért, mert tudták, hogy mire vágyom! :)

Az ugyanis tagadhatatlan, hogy az év leginkább várt könyve számomra Grecsó Krisztián: Apám üzent című regénye. Alig vártam, hogy elolvassam! Igen, bevallottan imádom a munkáit (és egy-két tanítványomat sikeresen megfertőztem már ezzel a rajongással), de elfogultság nélkül állíthatom, hogy érdemes volt várni rá, fantasztikus írás, feltette a koronát az évemre. 

Aki olvasott Grecsótól vagy hallotta őt a fellépésein, író-olvasó találkozókon, biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy műveinek egyik alapkérdése a családjával, múltjával való szembenézés. Többször el is mondta, hogy az apai emlékeket is írásba akarja foglalni, és ez végre, hosszú évek munkája után, megtörtént. Ahogy a cím is utal rá, az elhunyt apa "üzeneteit" keresi az itt maradt fiú, aki szeretné megérteni nemcsak a múltját, hanem a múltján keresztül a jelenét és jövőjét is. "Nem hagyta nyugodni a múlt, de nem hagyta élni sem."

A regény egyfajta identitáskeresés, de akár lehet családregényként is olvasni. Szerkezete töredezett, mintha egy-egy emlék törne fel, és elevenedne meg a lapokon. Aki olvasta a Mellettem elférsz című könyvet, annak ismerős lesz egy-két történet, szereplő. Itt van velünk, olvasókkal újra Juszti mama, Domos tata, Márton és Márta mama is. De a főszereplők Erik, a fiú és Ignác, az apa lesznek. Ahogy megyünk előre az időben, egyre felkavaróbb eseményeknek leszünk tanúi, hiszen a pokol legmélyebb bugyrába, az alkoholizmus részletes és naturalista megjelenítésébe érkezünk a regény végére. Ignácból, a lázadó, hosszú hajú, verselőből, aki mérhetetlen módon vágyott a sikerre,  a sikertelenséget, a falusi környezetből szabadulást megélni nem tudó emberi roncs lett minden értelemben. Ugyanakkor benne él fiában, aki vastapsot kap minden színpadi szereplése után. Ahogy benne él a többi rokon is, nemcsak a tulajdonságaik, hanem az emlékeik, melyek nem ugyanazok, még ha ugyanarról az eseményről szólnak is, és benne élnek az elfeledett, eltemetett vágyak is. Ilyen az imádott Juszti mamától átöröklőt írástudás is. 

  Persze az olvasót is magával ragadja ez a belső utazás, nem kérdés. Együtt gondolkodunk Erikkel, hogy vajon mit üzen az apja, üzen-e egyáltalán, és ha igen, eljut-e a fiúhoz. Vajon megbocsáthatók-e az apák, ősök vétkei? Minket, olvasókat is önreflexióra késztet a regény, hiszen nincs olyan, akinek ne lenne olyasmi a múltjában, mellyel szembe kell néznie, meg kell értenie, fel kell vállalnia. 

Az Apám üzent Grecsó egyik legérzékenebb műve, feltárulkozó, titkokat fellebbentő. De még a legkeményebb, legbrutálisabb történetek mélyén is érezzük az elfogadást, vagy legalábbis annak keresését. 

A könyv nagyon mély problémákat vesz elő, sokszor érzékeltetve, hogy az események megélése, de a leírása, megörökítése is fájdalmas élmény. Időt kell rá szánni. Ahogy az olvasására is. (Én persze nem tettem, mert le sem tudtam tenni, de ígérem, nem utoljára vettem kezembe.)

10/10