"Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson, mind beteg."
Nádas Péter Rémtörténetek című munkája talán az év egyik csúcsolvasmánya volt, ha lehet igy fogalmazni. Nem azért, mert nagyon vártam a megjelenését, és még csak nem is azért, mert kedvencemmé vált volna ez a kötet. Sokkal inkább azért, mert ez a könyv valóban megdolgoztatta az én elmémet is. Ha valaki rendszeresen olvassa az ajánlóimat, az tudja, hogy olyan könyvekről írok általában, amiket jó szívvel ajánlok a tanítványaimnak is. Na, elérkeztünk egy olyanhoz, amit (még) nem biztos, hogy felkínálnék nekik. Szerintem ez a regény haladóknak való olvasmány. Én aztán tényleg sokat és sokfélét olvasok, de ez a könyv még nekem sem volt egyszerű. Ha valamit viszont ajánlanék, akkor az a Berlini szürke című válogatás, melyet idén az író 80. születésnapja alkalmából jelentetett meg a Jelenkor, és amit a Libri könyvesboltokban ingyen, diákigazolvánnyal lehetett átvenni diákoknak (és olyan szerencséseknek, akiknek a diákjai gondolnak a tanáraikra).
Persze ez senkit ne riasszon el egy életre Nádastól, mert egyébként zseniális alkotás. Nem véletlen, hogy novemberben a SWR irodalmi listáján első helyre került, sőt még most is tartja az előkelő hetedik helyet. "Nádas Péter Rémtörténetek című új regényével újfent bizonyította, hogy talán ő korunk legnagyobb magyar írója."-írta róla Balogh Ernő.
Szóval a regény a maga bonyolultságában is lenyűgöző. Az első, ami azonnal feltűnik az olvasónak az a nyelv, aminek Nádas a mestere. Hihetetlen mennyi regiszterben képes megszólalni akárcsak egy oldalon belül is. Az alpári káromkodásoktól kezdve, az úriasszonyok választékos nyelvi kifejezésein át, az egyszerű falusi ember megszólalásáig.
Azonban nemcsak a nyelvvel bűvészkedik az író, hanem a narrátorral is. Nekem, aki pedig elég pallérozottnak vallom magam olvasás terén, sem volt egyszerű felfognom és megértenem, hogy éppen ki beszél, vagy éppen kik, mert valamikor egy személy, valamikor több, valamikor monológokat olvasunk, valamikor pedig rejtett párbeszédeket. Sajnos valódi kommunikáció nem igazán tud kialakulni szereplők között.
A cselekmény is nehezen adja magát, néha pörög (persze nem a jól bevált, lineáris úton), néha egész lelassul. Sokszor hoz be az író újabb és újabb szereplőket, azok történeteit, majd lép vissza az időben az eredeti szereplőhöz. Az első 100 oldalon két nő kapál. Ennyi a cselekmény, de közben szinte mindent megtudunk erről a két nőről, a hozzájuk kapcsolódó emberekről, a múltjukról, az életükről.
A történet valóban rémtörténet, nincs mit szépíteni. Nemcsak a tragikus halálesetek miatt, hanem a szereplők élettörténetei miatt is. Egy kis szigetfaluban játszódik a mű, ahová aztán az író bezsúfolja nekünk a társadalom összes számkivetettjét (talán nem véletlen a sziget mint helyszín): leányanyák, megerőszakolt nők, erőszaktevők, lecsúszott arisztokraták, testi-lelki sérültek, szellemileg visszamaradottak. Mások, akik a perifériára kerültek, akiket megvetnek, elutasítanak. Ugyanakkor a főszereplőket sem igazán tudjuk a szívünkbe fogadni, mert sokszor züllöttek, gonoszak, durvák, visszataszítóak maguk is. Az egyetlen fény az alagútban talán a gyógypedagógusnak készülő diáklány lehetne, akiért két fiú (az egyik ráadásul kiskorú) is rajong, de mindkettő torzult: lelkileg vagy testileg. A dolog pikantériája, hogy az előszőr szimpatikusnak tűnő Mírák Piroskáról is kiderül, valódi szeretetre ő sem képes. És ha már a szereplőknél tartunk, ne feledkezzünk meg a kisértetekről és magáról az ördögről sem, akik szintén megjelennek a faluban.
Maga Nádas igy fogalmaz a regénnyel kapcsolatban: "A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés." Nos, ha kíváncsi valaki erre az időskori tréfára, van elég energiája, hogy tényleg odafigyelve olvasson, akkor ez az ő könyve lesz.
