Nem titok, hogy azóta figyeltem fel Steigervald Krisztián munkájára, mióta Friderikusz Sándor podcastját végighallgattam. A majdnem kétórás műsor odaszögezett a számitógéphez. Annyira érdekfeszitő volt, hogy amint lehetett megvettem a könyvet, és azt is "befaltam" talán két nap alatt.
Ahogy a cím is mutatja a könyv a generációkról szól. És hogy ez miért érdekes? Pusztán azért, mert jelenleg számos (sokkal több, mint bármikor máskor a történelem folyamán) generáció él együtt a maga értékítéletével, szokásaival, hagyományaival. Soha nem volt olyan fontos, hogy ezek a generációk megismerjék és elfogadják egymást, mint most. Ez különösképpen fontos, nekünk, pedagógusnak, hiszen az iskolapadokban a Z és az Alfa generáció is ott ül, akik teljesen más világképpel, elvárással, viselkedésmintával rendelkeznek, mint mi. A mindennapi tapasztalat, hogy mások, nagyon mások. Nem köszönnek, ami a mi generációnk számára égbekiáltó bűn, nem ismernek olyan (számunkra, és ezt nagyon fontos odetenni) alapvető fogalmakat, szavakat, közmondásokat, embereket; a telefon állandóan ott van a kezükben, mintha az lenne a hajtóerő, ami működtetné őket. Mindezek mellett pedig kedvesek, fiatalok, szerethetőek, tele vannak önbizalommal. Egyszóval mások.
Steigervald Krisztián könyvének is az a kiindulópontja, hogy a generációk mások, de nem jobbak vagy rosszabbak. Egyszerűen mások. Mégis meg kell tanulnunk együtt élni egymással, és tisztelni, elfogadni a másikat, hiszen valószínűleg sok-sok évig élünk egymás mellett (egymással) ezen a földön, és nemsokára csatlakozik hozzánk egy újabb generáció, hiszen a kutatók szerint a generációváltás ideje lerövidült, és egyre gyorsabban kell megismerkednünk teljesen új generációkkal.
A könyv legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy az írója megmutatja, hogyan lehet ezt az elfogadást, egymáshoz való közelítést elkezdeni, megvalósítani. Nyilván nem úgy, ahogy gyakran én is teszem, hogy pufogok, hogy micsoda szemtelenség és neveletlenség, hogy jön velem szemben a diák, és még csak annyit sem mond, hogy fapapucs. Nevelni, tanítani kell őket, szeretve, tisztelve, és megértve, hogy ez miért nem természetes a másik generáció tagjainak. Hidat építeni az emberek között, talán ez lehetne a mottója is a könyvnek. Hidat, melyen találkozhatunk, és mely nem szétválaszt, hanem összeköt bennünket.
"Egy okostelefon-használó huszonnégy óra alatt átlagosan kétezer-hatszáztizenhét alkalommal nyúl a telefonjához. Azaz óránként százkilencszer. Ami azt jelenti, hogy percenként majdnem kétszer. Minden percben." A legmegrázóbb része a könyvnek az volt, hogy a legfiatalabb generáció legelső és egyben legalapvetőbb élménye, hogy a telefon a minden. Fontosabb, mint ők maguk, hiszen számos gyerek kezdi úgy földi életét, hogy az édesanyja szoptatás közben nem vele, hanem a telefonjával veszi fel a szemkontaktust. Akkor hogy is várhatjuk el tőle, hogy elszakadjon ettől a fontos eszköztől, ami ráadásul csillog-villog, színes, izgalmas?! Pedagógus (vagy szülő, nagyszülő) legyen a talpán, ha ezzel fel tudja venni a versenyt. Mindeközben pedig a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy már nemcsak lelki, hanem szellemi és testi tünetei is vannak a telefonfüggőségnek. Borzasztó rágondolni, hogy az ember figyelmi szintje kevesebb, mint egy aranyhalé. De álljon itt egy újabb idézet a könyvből, ami talán figyelmeztetés lehet nekünk, szülőknek is: "A gyerekek fáradtan, de a tanulást letudva lelkesen futnak ki a kapun, a Covid óta kint várakozó szülők szemét keresve. Ehelyett sokuk csak lehajtott fejekkel találkozik: azt látják, hogy az ősük elmélyülten olvasgatja vagy nyomkodja a mobilját. Így végül odaballagnak hozzá, s ki türelmesen, ki otrombábban jelzi, hogy megérkezett, mehetnek haza."
Számomra, mint a könyvek nagy szerelmese, természetesen a könyvekkel, olvasással foglakozó rész volt a leglélekmelengetőbb. A szerzővel egyetértve hiszem és vallom, hogy az olvasás az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy értő, gondolkodó emberek maradjunk. "A biológiai memóriánk élő, a számítógépes memória nem. Az internet nem az emlékezést szolgálja, hanem a feledékenységet támogatja. A jövőkutatók állítják: a jövő elitje az, akinek lesz könyvespolc a nappalijában. Persze nem a polc a lényeg, hanem az olvasás."
Természetesen nem kapunk megoldást mindenre, de egy remek útmutatót igen. Figyelnünk kell egymásra! "Mert ami a figyelemre épül, az az elfogadásra épül, az pedig a szeretetre épül."
