"Ha meg akarod menteni a lelked, olvassál. Miért akarnám megmenteni?... Mert senki nem menti meg helyetted."
"És van egy olyan teória, folytatja Gyula ismét halkabbra fogva a hangját, hogy az ember próbára akarta tenni istent, a végsőkig elment, tűzbe vetette az ártatlanokat, égő emberáldozatot mutatott be, de istent nem lehet próbára tenni. Ugyanis egyetlen dolgot ajándékozott nekünk, kedves Matild, és megfogta Tilda mindkét kezét, azt, hogy minden körülmények között, de minden körülmények között választhatunk a jó és a rossz között."
Egy újabb csodálatos Tompa Andrea-könyvet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Igaz, nem könnyű, nem rövid, és nem veszettül szórakoztató, de aki megküzd vele, az biztosan csak jól járhat. Bizonyítja ezt az is, hogy az ajánlómat mindig egy idézettel szoktam kezdeni, de most alig tudtam kiválasztani kettőt. Szinte minden oldalon találtam volna olyan sort, mondatot, amit szívem szerint megosztottam volna veletek, olyan mély, olyan elgondolkodtató.
A könyv eleje, mely személy szerint nekem a legkedvesebb, egy igazi kalandregénybe illene, ha nem tudnánk, hogy bizony a véresen komoly és valóságos 20. századi történelem elevenedik meg előttünk az oldalakon. Matyi, a csöppnyi kis csecsemő, Erzsihez kerül megőrzésre, mivel a zsidó szülőkre deportálás vár. Megismerhetjük az új szülőket, akik meleg szeretettel saját lányukként fogadják magukhoz a kislányt, bepillanthatunk a 2. világháború mindennapjaiba, együtt izgulhatunk Erzsivel, nehogy sírjon az apró gyermek, hiszen azzal hatalmas bajba sodorhatna mindenkit.
Matyi, aki később Matild és Tilda lesz, előttünk cseperedik kamaszlánnyá, majd felnőtt nővé, aki a színészi pályán találja meg a boldogságát. Tompa Andrea remekül ábrázolja a szülőket, a nagymamát, a kislányt, a lázadó, pimasz, néha irritáló kamaszt is. De ott van nekünk a kötet második felében Titi is, a rendező, aki szintén zsidó múlttal rendelkezik, de mégis egész más utat jár be, mint Tilda. Az ő segítségével válunk több színházi rendezés, előadás, próbafolyamat részéve is, mely szintén nagy jelentőséggel bír a regényben.
Végigkísérjük Tildát abban az identitáskeresésben, melyet neki rendelt a sors, hiszen hiába volt része szerető és gondos nevelésben, nem tudja honnan származik, nem ismeri valódi, vér szerinti szüleit, testvérét. Újra kell építeni magát életének azokból az apró darabjaiból, melyeket valóban magáénak tudhat. Ilyen például a tehetsége, mely a versmondásban, színészi játékban nyilvánul meg. A maszk alatt lehet egyszerre minden és senki, színészként belebújhat bárki bőrébe, és nem kell azon gondolkodnia, hogy ki is ő valójában. Vagy éppen ellenkezőleg, ezek a színházi jelenetek segítenek neki közelebb kerülni saját magához.
Nem szeretnék spoilerezni, így a történetről csak ennyit mondanék el. A könyv úgyis magával ragadja az olvasót, és nem ereszti el egyhamar. Nemcsak a cselekmény, hanem (és talán még inkább) a csodásan kidolgozott szereplők, a nyelvezet, mely ezernyi módon csillogtatja meg Tompa Andrea zsenijét. Öröm olvasni!
A Sokszor nem halunk meg egyedülálló a maga nemében, mert nem lehet egyetlen műfaji kategóriába se besorolni. Egy kicsit identitásregény, egy kicsit családregény, de van benne történelmi regény, holokausztregény is. De ez a kevercs nem árt neki, inkább használ. Erdély, a román-magyar-zsidó együttélés nehézségei, a 20. század második felének gyötrő, néha azonban vidám mindennapjai, a színházi élet, egy előadás megteremtése, az örökbefogadás, az anyaság és munka, a maradás vagy menekülés a jobb élet felé: ezek mind-mind olyan témák, melyek Tompa Andrea regényében ott vannak, és melyek miatt úgy érezhetjük, hogy egy a 21. század egyik kiemelkedő alkotását tartjuk a kezünkben.
