Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért

 Nem titok, hogy azóta figyeltem fel Steigervald Krisztián munkájára, mióta Friderikusz Sándor podcastját végighallgattam. A majdnem kétórás műsor odaszögezett a számitógéphez. Annyira érdekfeszitő volt, hogy amint lehetett megvettem a könyvet, és azt is "befaltam" talán két nap alatt.

Ahogy a cím is mutatja a könyv a generációkról szól. És hogy ez miért érdekes? Pusztán azért, mert jelenleg számos (sokkal több, mint bármikor máskor a történelem folyamán) generáció él együtt a maga értékítéletével, szokásaival, hagyományaival. Soha nem volt olyan fontos, hogy ezek a generációk megismerjék és elfogadják egymást, mint most. Ez különösképpen fontos, nekünk, pedagógusnak, hiszen az iskolapadokban a Z és az Alfa generáció is ott ül, akik teljesen más világképpel, elvárással, viselkedésmintával rendelkeznek, mint mi. A mindennapi tapasztalat, hogy mások, nagyon mások. Nem köszönnek, ami a mi generációnk számára égbekiáltó bűn, nem ismernek olyan (számunkra, és ezt nagyon fontos odetenni) alapvető fogalmakat, szavakat, közmondásokat, embereket; a telefon állandóan ott van a kezükben, mintha az lenne a hajtóerő, ami működtetné őket. Mindezek mellett pedig kedvesek, fiatalok, szerethetőek, tele vannak önbizalommal. Egyszóval mások. 

Steigervald Krisztián könyvének is az a kiindulópontja, hogy a generációk mások, de nem jobbak vagy rosszabbak. Egyszerűen mások. Mégis meg kell tanulnunk együtt élni egymással, és tisztelni, elfogadni a másikat, hiszen valószínűleg sok-sok évig élünk egymás mellett (egymással) ezen a földön, és nemsokára csatlakozik hozzánk egy újabb generáció, hiszen a kutatók szerint a generációváltás ideje lerövidült, és egyre gyorsabban kell megismerkednünk teljesen új generációkkal. 

A könyv legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy az írója megmutatja, hogyan lehet ezt az elfogadást, egymáshoz való közelítést elkezdeni, megvalósítani. Nyilván nem úgy, ahogy gyakran én is teszem, hogy pufogok, hogy micsoda szemtelenség és neveletlenség, hogy jön velem szemben a diák, és még csak annyit sem mond, hogy fapapucs. Nevelni, tanítani kell őket, szeretve, tisztelve, és megértve, hogy ez miért nem természetes a másik generáció tagjainak. Hidat építeni az emberek között, talán ez lehetne  a mottója is a könyvnek. Hidat, melyen találkozhatunk, és mely nem szétválaszt, hanem összeköt bennünket. 

"Egy okostelefon-használó huszonnégy óra alatt átlagosan kétezer-hatszáztizenhét alkalommal nyúl a telefonjához. Azaz óránként százkilencszer. Ami azt jelenti, hogy percenként majdnem kétszer. Minden percben." A legmegrázóbb része a könyvnek az volt, hogy a legfiatalabb generáció legelső és egyben legalapvetőbb élménye, hogy a telefon a minden. Fontosabb, mint ők maguk, hiszen számos gyerek kezdi úgy földi életét, hogy az édesanyja szoptatás közben nem vele, hanem a telefonjával veszi fel a szemkontaktust. Akkor hogy is várhatjuk el tőle, hogy elszakadjon ettől a fontos eszköztől, ami ráadásul csillog-villog, színes, izgalmas?! Pedagógus  (vagy szülő, nagyszülő) legyen a talpán, ha ezzel fel tudja venni a versenyt. Mindeközben pedig a tudósok arra figyelmeztetnek, hogy már nemcsak lelki, hanem szellemi és testi tünetei is vannak a telefonfüggőségnek. Borzasztó rágondolni, hogy az ember figyelmi szintje kevesebb, mint egy aranyhalé. De álljon itt egy újabb idézet a könyvből, ami talán figyelmeztetés lehet nekünk, szülőknek is: "A gyerekek fáradtan, de a tanulást letudva lelkesen futnak ki a kapun, a Covid óta kint várakozó szülők szemét keresve. Ehelyett sokuk csak lehajtott fejekkel találkozik: azt látják, hogy az ősük elmélyülten olvasgatja vagy nyomkodja a mobilját. Így végül odaballagnak hozzá, s ki türelmesen, ki otrombábban jelzi, hogy megérkezett, mehetnek haza."

Számomra, mint a könyvek nagy szerelmese, természetesen a könyvekkel, olvasással foglakozó rész volt  a leglélekmelengetőbb. A szerzővel egyetértve hiszem és vallom, hogy az olvasás az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy értő, gondolkodó emberek maradjunk. "A biológiai memóriánk élő, a számítógépes memória nem. Az internet nem az emlékezést szolgálja, hanem a feledékenységet támogatja. A jövőkutatók állítják: a jövő elitje az, akinek lesz könyvespolc a nappalijában. Persze nem a polc a lényeg, hanem az olvasás."

Természetesen nem kapunk megoldást mindenre, de egy remek útmutatót igen. Figyelnünk kell egymásra! "Mert ami a figyelemre épül, az az elfogadásra épül, az pedig a szeretetre épül."

Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága. Regény az anyák megmentőjéről

 Semmelweis neve egykor nagyon sokat fordult meg a fejemben pontosan 20 évvel ezelőtt, amikor  a róla elnevezett kórházban hoztam világra a nagyobbik gyermekem. Akkor hálát adtam neki is, amiért a gyermekágyi láztól legalább nem kell rettegnem (úgyis volt elég más). Aztán elfeledkeztem róla. Egészen 2023-ig, amikor is megjelent Koltai Lajos filmje, a Semmelweis. Moziban voltam és ez volt az egyik filmbeharangozó. Már akkor tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell! Nem is csalódtam, gyönyörű film. Hatalmas színészi munka, rendezés, elragadó jelmezek, díszletek, figyelemreméltó, izgalmas történet. Egyszóval magával ragadott, és azóta Semmelweis-lázban égek. 

Aki ismer, tudja, hogy ha történelmi ihletésű mű kerül elém, legyen az könyv vagy film, egyből utánajárok, kutatok a neten, mindent elolvasok a témában. (Na jó, csak azt, amire van időm, de elég jól hangzott, nem?) Nem szaporítom a szót, Gárdos Péter regénye volt az első, amit  a témában elolvastam, és mivel ugyanolyan nagy  hatással volt rám, mint maga a film, így itt a helye a blogban!

A gyönyörű hangú Gárdos Péter (hallgassátok meg egyszer, elképesztő orgánuma van) regénye 2022-es, úgyhogy ideje volt a kezembe venni. Az biztos, hogy a 2023-as év utoljára olvasott könyve, de a top 5-ben is benne van. Nemcsak olvasmányos, hanem számos ponton hiteles is, amit Gárdos  a regényírást megelőző kutatásának köszönhetünk. Ez az a könyv, amit nem lehet letenni, pedig Semmelweis életének főbb pontjait talán mindenki ismeri. Ez az igazi írói varázslat, elmesélni egy olyan történetet izgalmasan, az olvasó figyelmét végig lebilincselve úgy, hogy a végkifejlet mindenki számára ismert. 

A regény Semmelweis gyerekkorától kezdve kíséri el az anyák megmentőjének életét egészen a haláláig. Ebben különbözik a filmtől, ahol csak az 1847-es évet láthatjuk. Ugyanakkor a könyv is szinte filmszerűen sodró lendületű, egyáltalán nem lassú vagy unalmas. Nekem folyton az járt az eszemben, hogy mennyire ismétli magát a történelem, mennyire nem változott a világ. Az emberi irigység, az ego még mindig próbálja visszahúzni  a nagyszerű embereket, a zsenik élete még mindig nem könnyű, még mindig furcsán nézünk azokra az emberekre, akik körmükszakadtáig küzdenek az igazukért, és bizony nehezen ismerjük be, hogy nem mi vagyunk a győztes oldalon. Semmelweis igazi, hivatásának élő ember volt. Ember minden tekintetben, hiszen azt sem a könyv, sem a film nem titkolja el, hogy nem volt könnyű, simulékony személyiség. A célért mindent feláldozott, és nem kímélte a körülötte levőket sem.  

Természetesen azért vannak a könyvben fiktív szereplők, elemek is, de ez nem elvesz, hanem hozzátesz a történethez. Nagyon jó olvasni ezt a történetet, még akkor is, ha a befejezés tragikus. Gárdos tényleg emberként tudta megjeleníteni Semmelweist, akivel minden gyarlósága ellenére együtt tudunk érezni. Ennek ellenére senki ne várja, hogy hőst csinál belőle, mintahogy tette sokáig  a közvélemény, hiszen nem lehet hős az, aki elmegyógyintézetben hal meg, nem hősi, ha valakinek nem működik a házassága. Könnyen ráfogjuk a körülményekre, hogy a felfedezése azért nem lett korában világhírű, mert a gonosz bécsi, és még gonoszabb magyar orvosok nem akarták elismerni, féltékenyek, irigyek voltak. Biztos ebben is van valami, de ma már tegyük hozzá azt is, hogy ő maga nem publikálta eredményeit 15 éven keresztül. Hogy miért? Ma már nem tudni, egyesek szerint (erre utal a könyv és a film is) diszgráfiával küzdött. Igen, az anyák megmentőjének van egy másik, kevésbé mutogatni való oldala is, de nekem ezzel együtt hiteles, érvényes a történet. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, annál is inkább, mert Semmelweis történetét mindenkinek ismernie kell, magyaroknak és nem magyaroknak egyaránt. Az UNESCO 2013-ban a világemlékezet részévé nyilvánította Semmelweis gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését. Hiszek benne, hogy az ő életéből rengeteget lehet tanulni a fertőtlenítő kézmosáson kívül is! 

Kordos Szabolcs: Egy város újabb titkai

 Nem kétséges, imádom a várostörténeti könyveket. Szeretek gondolatban visszarepülni  a múltba, érdekelnek az épületek, de főleg az ott egykor lakó emberek. Kordos Szabolcs könyve ezúttal is segít ebben. Az első kötet is fantasztikus volt, és ez is az. 

Imádtam minden történetét. Nagyon hamar, pár óra alatt ledaráltam az egészet, mert nem tudtam abbahagyni. A fotókkal gazdagon illusztrált kötet nemcsak szemet gyönyörködtető, hanem rendkívül olvasmányos és izgalmas. Megtudtam például, hogy ahol egyetemi éveim alatt gyakran megfordultam, ott valójában Örkény István is, mivel családjuk patikája ott volt. De ezen kívül még 31 másik érdekes budapesti történettel is megismerkedhet az olvasó. Igazi csemege a város rajongónak, ebben biztos vagyok. 

Csak kedvcsinálónak néhány érdekesség a könyvből: Ki volt Mágnás Elza, és mi köze a Kiscelli Múzeumhoz? Ki az a milliárdos amerikai nő, aki egy Széchenyivel kötött házasságot? Hol volt Csontváry műterme, és hogyan maradtak meg a festményei ?(már most elárulom, hajszálon múlott)

De van benne titkos kert, titkos szoba, mely életet mentett, kávéház, mulató, villa és kastély is. Van miből válogatni. Nagyon tetszik, hogy Kordos nemcsak olyan látnivalókat mutat be, melyek a turisták nagy kedvencei, hanem olyan épületekről is mesél, amelyek mellett elmegyünk nap mint nap, pedig igazán izgalmas titkokat, történeteket rejtenek. 

Nekem nagy kedvencem ez a könyv az első részével együtt. Ajánlom minden budapesti és nem budapesti olvasónak!

Budapest Nagyregény

" Egy várost nem a téglák, hanem a benne lakók történetei építenek fel. "

1873. november 17-e fontos dátum, lakóhelyem, Budapest születésnapja. A születésnapost pedig illik ajándékkal köszönteni. Talán ez járhatott az alkotók fejében is, akik létrehozták ezt a hihetetlenül izgalmas és egyedi alkotást, a Budapest Nagyregényt. 

A főváros 23 kerületét 23 remek kortárs író vette kezébe, és írt egy-egy novellát róla. Nem szeretnék senkit kihagyni, így lássuk a teljes névsort: Bartók Imre, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Dunajcsik Mátyás, Fehér Renátó, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegyi Réka, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Vámos Miklós és Závada Péter. 

A cím becsapós, mert egyáltalán nem regényt kapunk a kezünkbe, hanem novellákat. Egy-egy mű esetében észrevehető a törekvés arra, hogy visszaköszönjenek szereplők bennük, apró, elejtett utalások egy másik műre,  de összességében inkább különálló alkotásokról beszélhetünk. 

Az ötlet, szerintem, szuper. Aki szeret a városban bóklászni, szeret elgondolkodni egy-egy épület történetén, szeret elmerengeni azon, hogy vajon kik lakják, kik élhettek előtte ott, vajon miken mehettek keresztül, azoknak biztosan izgalmas lesz a könyv. Sajnálatos módon fotókkal nem illusztrálták a helyszíneket, pedig az sokkal izgalmasabbá tette volna  a "kalandozást".

Érdekességképpen elárulom, hogy én "vakon" olvastam a könyvet, vagyis nem néztem meg, hogy melyik fejezetet ki írta (ez nem volt nehéz, mivel ez csak a tartalomjegyzékből derül ki), mégis azok a novellák lettek a kedvenceim, akiknek az íróit eddig is szerettem, kedveltem az írásaikat. Úgyhogy nagy meglepetés nem érhet bennünket, olvasókat, a novellák szerzői hozzák a rájuk jellemző szavakat, szerkesztést, történetet. 

Nem mindegyik írásmű nyerte el maximálisan a tetszésemet, de összességében élveztem az olvasását. Nagyon szerettem például azokat a novellákat, ahol a múlt és a jelen egyszerre jelenik meg, illetve egymás mellett, ezzel is megelevenítve Budapest történelmét és mindennapjait. Persze ne várjunk tőle történelmi regényt, inkább "csak" azt, hogy a történelem egy-egy általában kisemberét látjuk éltre kelni a lapokon. A hétköznapok történelme ez, a miénk. És ez talán sokkal fontosabb és érdekesebb, mint a nagy történelmi események, a nagy hősök élete. 

Könyvekről vagy jót vagy semmit! (Ha valami nem igazán tetszett, nem írok ide róla.) Ez alkalomból viszont le kell, hogy írjam, hogy a kivitelezés csapnivaló. Ez az első olyan könyvem, amit még egyszer sem olvastam végig, és már szétesett. Katasztrófa! Állítólag nem lehet már kapni az első kiadást. Merem remélni, hogy a kötésen javítanak éppen, és a belbecs érdekében a külcsínen is javítanak!

Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából

"Ahogy megöleled a gyermekeidet, gyönyörködsz a lányaid eleven szépségében, a fiaid belső tüzében, ahogy átcsillogják az egész életedet. Belefeledkezel a csodába, ami a szemed előtt zajlik nap mint nap, és megkérdezed magadtól: Mivel érdemeltem ki ezt az elviselhetetlen örömet?"

 Téli alkat vagyok. Nem születésileg, hanem lelkileg. A téli, bekuckózós, kávézós, olvasós esték az igazi terepem. Ebben a helyzetben érzem igazán jól magam. Ehhez persze kellenek a jó, "téli" könyvek. Nekem a " téli könyv" egy különleges kategória. Nem lehet sekélyes a történet, felszínesek a szereplők. Ne legyen könnyed, inkább elmélyülést igénylő. Inkább sírós, mint nevetős. Nekem Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából című könyve erre pont tökéletes. 

A 9 novella mindegyik története a lelkem mélyéig, vagy ha úgy tetszik a szívkamrámig hatol. Legyen szó egy majdnem elfeledett tanárról, aki azért mégiscsak ott él tanítványa legbelsőbb énjében, és életének egyik mozgatórugója; vagy éppen egy kislányról, aki táncolni szeretne, bár úgy tűnik, ez nem lehet az ő útja. Történetek nőkről, akik életének egy-egy fontos szakasza segít, hogy ne csak az ő sorsukba pillanthassunk bele, hanem a saját lelkünkbe is. 

Terápiás novellákként definiálta a kötet ajánljója, dr. Béres Judit, irodalomterapeuta a történeteket, vagyis olyan írásoknak, melyek segítségével közelebb juthatunk magunkhoz, az éppen bennünket foglalkoztató dolgokhoz. Ezért is lehet érdekes, hogy melyik novella a kedvencünk. Nekem az Annabella és az Üveghangok. Ezeket újra kell olvasnom, azt hiszem. 🙂

A címben szereplő szólamok a kötet zeneiségére utal. A legtöbb novella előtt egy zenei mottó található hazai és nemzetközi előadóktól. Azonban nemcsak itt köti össze az irodalmat és a zenét az írónő, hanem a történetekben található dallamokkal, dalokkal, hangszerekkel. Az ember szinte hallja is a zenét olvasás közben. És persze ne feledkezzünk meg Kisteleki Dóra csodálatos illusztációiról se, amik tökéletessé teszik az élményt!

A Szólamok a szívkamrából igazi téli, sőt adventi olvasmány, hiszen lelkünket megnyugtató, szívmelengető történetek! 

Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem

"Eszes, furfangos, családcentrikus jószágok, egyre jobban kedvelem őket...

Ismerek egy hindu legendát is, ami így szól: egy hindu guru húsz éven keresztül meditált egy fa alatt földi halálát várva, miközben következő életére készült. Élete utolsó pillanatában azonban meglátott egy gyönyörű szarvast, belefeledkezett a látványba, azon nyomban meghalt, és szarvasként született újjá.

Ha hinnék ebben a csodás legendában, leginkább varjúként szeretnék újjászületni. Úgyhogy ha megláttok egy varjút, ne öljétek meg.

Hátha én vagyok."

„Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. (…) Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű” – vallja Ljudmila Ulickaja.

Bár nem igazán ismerem, bevallom, a kortárs orosz irodalmat, meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjelentősebb, de hazánkban mindenképpen az egyik legismertebb orosz írónő, Ulickaja. A fenti idézetet több helyen is olvastam, remek önvallomás. Ulickaja írásai valóban a köztünk lévő emberekről, rólunk szólnak. 

Az igazi nevem az írónő 80. születésnapjára jelent meg, és Ulickaja emlékei kerülnek előtérbe. Ahogyan mindannyiunknak, neki is darabokból, apró darabkákból, kis mozaikokból áll össze élete története. Ezt az eklektikusságot hangsúlyozza a forma is, hiszen a szabadverstől a prózán át a napló- és levélrészletig mindenféle található benne. Engem a szabad írás módszerére emlékeztet, amikor is mindenféle korlát és szabály nélkül vetjük papírra a gondolatainkat. Ez a töredékesség azonban mit sem von le értékéből. Sőt, engem ez a rész fogott meg leginkább. Mintha a nagymamámat hallottam volna mesélni a gyerekkoráról, a felnövéséről, fiatal önmagáról vagy bármilyen emlékről, ami egy-egy tárgyról vagy emlékképről eszébe jut. Nekem külön élmény a kommunista Oroszország (bocsánat, Szovjetunió) társadalmának és mindennapjainak felidézése. 

A kötet második része két novellaciklusból áll. Az Angyalmesék szereplői, nem meglepő módon, az emberekre vigyázó angyalok, a Hatszor hét pedig ugyanennyi apró történetecskét ír le egy-egy témához kapcsolódva. Ezek közt is volt, ami nagyon tetszett, de ha választani kell, mindenképpen a személyes első rész lenne a kedvencem. 

Ulickaja írásai bár könnyűnek tűnnek, valójában nagyon is mélyek, igy inkább ajánlom őszi-téli, igazi elmerülésre alkalmas estékre. Egy jó tea vagy kávé mellett biztosan szárnyra kelnek a mi gondolataink is Ulickaja segítségével. 

Amit könnyűnek véltem,
Nehéznek bizonyult.
Amit nehéznek véltem,
kiderült -lehetetlen.
Ami lehetetlen volt,
Nézd – a kezemben van!

Kiss Judit Ágnes: Kórház az osztályteremben

A múlt titok. És csak az fejtheti meg, aki meg is tudja őrizni.

– Tudjuk, hogy veszíteni fognak. Minek akkor ez az egész?
– Te csak akkor akarsz harcolni, ha biztos vagy a győzelemben?
– Én egyáltalán nem akarok harcolni!
– Mert fogalmad sincs, miről van itt szó! Itt egy kis ország, amit megszállt a világ egyik legnagyobb hatalma. És ez a kis ország eldönti, hogy nem lehet vele bármit megcsinálni, és el akarja zavarni a megszállókat. Ez csodálatos és felszabadító. Hogy mindenki ugyanazt akarja… mellettünk áll az egész ország! Ilyen a mi korunkban nincs! A kosárcsapatban sem, az osztályban sem! Sehol! Én ebben benne akarok lenni!

 Kiss Judit Ágnes nevével talán akkor találkoztam először, amikor a Szó című versével hasonlítottuk össze a gyerekekkel a Szózatot. De lehet, hogy a novellák jöttek először szembe? Már nem is tudom, de azt igen, hogy minden írását élvezettel olvastam. 

Igy, amikor kollégám azt javasolta, hogy idén a kilencedikesek a Kórház az osztályteremben című Kiss Judit Ágnes-regényt olvassák el közösen, nagyon megörültem, mert biztos voltam benne, hogy élvezetes, klassz könyvet kapnak a gyerekek a kezükbe. 

A regény az Abszolút Töri sorozat egyik darabja, melynek kerettörténete, hogy kamaszok időutazás segítségével jutnak el a történelem egy-egy meghatározó korszakába, ahol saját maguk tapasztalhatják meg, milyen is volt akkor élni, hogyan zajlottak azok az események, melyek a törikönyvek lapjairól ismeretek.  Az ötlet zseniális, hiszen kinek nem jutott még eszébe, milyen jó is lenne visszarepülni a múltba, és találkozni azokkal az emberekkel, akik történelmünket formálták, alakították, és milyen más élmény lenne meg is tapasztalni mindent akkor és ott. Talán ez a vágy hívta életre a sorozatot, meg persze az a törekvés, hogy minőségi irodalmat kapjanak a kamaszok is. 

A Kórház az osztályteremben az 1956-os eseményeket állítja középpontba, a négy kamasz szereplővel együtt az olvasó is ott lehet a forradalom sűrűjében. Nemcsak a harcok, a véres küzdelmek, győzelmek és könnyes veszteségek élednek újjá, de találkozhatunk az egykori hősökkel is, akik a Corvin közben vívták csatájukat a szabadságért. 

Lóri, Réka, Hanna és Sanyi időutazása során megtapasztalja, hogy mi az a forradalom, mi az küzdeni közösen egy célért, de azt is, hogy milyen az igazi veszteség, a halál, vagy választani a szabadság és a család között. Nem könnyű tapasztalások, főleg nem kamaszkorban, de szereplőinknek mégis szembe kell nézniük velük. Teszik mindezt úgy, hogy tudják, nem győzhetnek a szabadságharcosok. Mégis a huszonegyedik századi szereplőket is magukkal sodorja a forradalmi láz, és hiába minden észérv, maguk is lelkesen részt vesznek a harcokban.

Szeretek ifjúsági irodalmat olvasni, pedig mintha kicsit lenézett válfaja lenne az irodalomnak. A magam részéről azt gondolom, hogy a magyar ifjúsági irodalom nagyon színvonalas. Ezt bizonyítja ez a könyv is. Nem leereszkedő, nem didaktikus, nem akar mindenáron információkat megtanítani az olvasóknak, hanem szórakoztató, ugyanakkor nagyon is komoly. Kiss Judit Ágnes rengeteg munkát fektetett abba, hogy történelmileg hű legyen, még akkor is, ha a regény nyilván egy fikció. Utánanézett a szereplőknek, a történéseknek, és nemcsak a hivatalos történelmi események izgatták, hanem a kisemberek apró történetei, mindennapjai. Olvastam, hogy rengeteg fényképet nézett meg alaposan, amik azokon a napokon készültek. Hiszen október 23-a és az azt követő események nemcsak fontos dátumok, nemcsak számok és adatok, hanem emberek ezreinek hangulata, érzése, könnye, mosolya is. Ezt a hangulatot sikerült a könyv lapjain élővé varázsolnia az írónőnek.  

Nos, nemcsak annak ajánlom ezt a könyvet, aki többet szeretne megtudni az 56-os eseményekről, hanem annak is, aki szeretne egy olykor humoros, kedves, olykor szívfacsaró történetet olvasni. Egy jó könyvet. Mert ez az.