Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet)

Legnagyobb sajnálatomra Tóth Krisztinát nagyon későn fedeztem fel magamnak, jóval azután, hogy első kötetei megjelentek. Pedig novellái nagyon is az én világom. Talán, mert az én korosztályom gyerekkora idéződik meg, vagy talán némi mazochizmussal igazából a szomorkásabb, borongósabb művek vannak rám nagy hatással? Nem is tudom pontosan, de kell ezt tudni?! Azt hiszem, nem. 

Az első novelláskötetét, a Vonalkódot 15 nyelvre fordították le, ami bizonyítja, hogy nemcsak az én generációmnak szól, nemcsak az "itt és most"-ban érvényes. Miért ne élhetne át hasonló szorongást egy francia kislány az iskolában, vagy a megcsalt nő (és férfi) is mindenhol és mindenkor ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot és tragédiát éli meg. A történetek rövidek, sűrűek, már-már a balladai homállyal jellemezhetőek, mégis viszonylag egyszerűen felfejthetőek. 

Az első általam olvasott könyv a Pixel volt. Már akkor csodálattal töltött el, hogy az egyes novellák, bár különálló történetek, mind felfűzhetők egy szálra, és a sok-sok apró képből, végül egy teljes egész rajzolódik ki. Az ötlet annyira zseniális, hogy szinte fáj, hogy nem nekem jutott eszembe. 

Nincs ez másként a Vonalkódnál sem, a novellák alcímei mind egy-egy vonalra utalnak (szívvonal, útvonal, vérvonal stb.), ami nemcsak többletjelentést ad az írásokhoz, de ami össze is fűzi őket. Ki hitte volna, hogy ennyifajta vonal van, és ezek mind utalhatnak életünk egy-egy történetére? 

Amikor azt írom, hogy életünk történetére, nem véletlen a többes szám első személy használata, mert valahogy úgy érzem, hogy minden egyes novellának, minden egyes történetnek ott vagyok a belsejében. Nem tudok kívül maradni, a novellák szinte magukba szippantanak. Együtt lélegzem a szereplőkkel még akkor is, ha teljesen mások, mint én. Talán ez a valódi irodalom, ez a valódi művészet!

A kötetből a kedvenceim azok a történetek, ahol egy kislány a főszereplő. Ilyen A tolltartó, a Langyos tej vagy épp A kastély. Ezek a novellák szinte magam elé varázsolják a saját gyerekkoromat, pedig soha nem voltam úttörőtáborban, nem volt nálam amerikai cserediák sem. Mégis, annyira hús-vér, élő történetek ezek, hogy például A tolltartót olvasva magam is leizzadok, és görcsbe szorul a gyomrom a tolltartó keresésekor. A szívfacsaró történeteknél a szívem sajdul meg, a vidámabbaknál mosolygok (bár igazi vidám történet nem jellemző a kötetre), és együtt vagyok lelkes, elkeseredett vagy éppen irigy és féltékeny a szereplőkkel. 

Tóth Krisztina nyelvezete szép, kerek, még akkor is, amikor néha szókimondó. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem szeretem, amikor nemi szervek megnevezései röpködnek, vagy éppen szexuális tartalmak kerülnek elő(igen, tudom, túl prűd vagyok, bocs), de neki még ezt is megbocsátom. Sőt! Annyira helyénvalónak érzem, hogy fel sem tűnik valójában. 

Számomra Tóth Krisztina varázsló, aki kiszakít ebből a világból, és teljesen elvarázsol. Nemcsak tanárként, de olvasóként is mindenkinek tényleg szívből ajánlom a könyveit. (Gondolkodom rajta, hogy valamelyik novelláskötetét berakom érettségi tételnek, szerintem, tetszene a diákoknak.)

Kovács Ákos: Ezt nem lehet megúszni

Elöljáróban annyit, hogy kicsit elfogult vagyok Ákossal, mert nagy-nagy kedvencem. Ezért, bár nagyon hamar lecsaptam a könyvre, egy kicsit ódzkodtam a kötet elolvasásától, félve a csalódástól. Nem kellett volna. Ahogy a dalszövegei, vagy az általam korábban olvasott Ákos 50 című könyv, ez is örömolvasássá vált. Igényes, irodalmi, érdekfeszítő. 

A kötet 3 fejezetre bontva tartalmaz novellákat és elbeszéléseket. A Hiába minden szabály részből nekem az Egyenesszög tetszett leginkább, mert mind tanárként, mind egykori és néha jelenlegi diákként (éljen a lifelong learning) át tudtam érezni minden sorát. A második fejezetből Magunk maradtunk fogott meg leginkább. De a valódi kedvencem a harmadik rész volt, ahol a korábban már Ákos által megosztott Tenger vagy a címadó novella, az Ezt nem lehet megúszni is szerepel. 

Alkatomnál fogva számomra a szomorkásabb, sírósabb novellák azok, melyek közelebb állnak hozzám, így nem véletlen, hogy A mesemondó már nem fél darabjai voltak rám nagy hatással. Szerintem ezek a novellák teszik fel a koronát a kötetre. Negyven felett különösképpen érezve az élet múlandóságát, ezek a szerzemények mélyen belemarnak az ember lelkébe. 

Az elbeszélések és novellák szereplői általunk is jól ismert alakok: taxisok, tanárok, apák, fiúk, szeretők. Férfiak, akik mellett ott vannak a nőalakok is, igaz kevesebb szerephez jutva, ám annál nagyobb befolyással bírva. Nagyon személyes, már-már lírai alkotások ezek, melyekben a sokszor egyes szám első személyű elbeszélő hatalmas energiával, lankadatlanul mesél és mesél. Nekem a szerkesztés miatt is sokszor hömpölygő folyóra emlékeztetett, hiszen a bekezdések jóval nagyobbak, mint általában. A taxis című mű éppen ilyen áradó, sodró lendületű beszédfolyam, mely nem véletlenül alkalmas a megfilmesítésre. 

Annak ellenére, hogy a történetek általában hétköznapiak, a jelentésük, kérdésfeltevésük azonban nagyívű és a szó mindkét értelmében nagyszerű. Jelen van az élet és halál, a mi végre vagyunk ebben a világban, a halál torkában való számvetés, a töprengés, hogy vajon úgy csináltunk-e mindent, ahogy kellett, vagy éppen mit rontottunk el. Csupa olyan kérdés, mellyel előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie, vagyis ezt nem lehet megúszni. 

Jó volt Kovács Ákost olvasni, remélem, lesz még folytatás! 

Lois Lowry: Az emlékek őre

"– De azért tetszett az emlék. Értem, hogy miért ez a kedvenced. Csak sajnos nem tudom a szót az egész érzésre, ami olyan erős volt ott a szobában.

– Szeretet – mondta az örökítő.

– Szeretet – ismételte Jonas. Ahogy az érzés, úgy maga a szó is új volt számára."

Valamikor régebben elhatároztam, hogy egy kortárs után egy régebbi művet fogok elolvasni. Most gondban vagyok. Az emlékek őre vajon hová tartozik? Hiszen lassan 30 éves lesz, lassan klasszikus! Ennek ellenére ma is sokan olvassuk-nézzük újra és újra. 

Nálam sincs ez másként. Olvastam eredeti angol szöveggel, megnéztem filmen, és olvastam magyarul is. Lassan írhatnék egy összehasonlító elemzést is. :) Most éppen azért került elő, mert a kilencedikes fiamnak kötelező olvasmány, ami szerintem zseniális választás a tanárnőjüktől! Éljen! 

Mégis mit tud ez a viszonylag rövid ifjúsági regény? Először is, azt, hogy olyan, mint egy krimi, lassan válunk a tudás birtokosává, ami izgalmassá teszi. Tudja azt is, hogy könnyű a főszereplővel azonosulni, még ha nekem vannak is fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy egy 12 éves kamasz, hogyan lehet ennyire érett, ennyire bölcs. (Bár ezt sok más ifjúsági regénynél érzem.) Félelmet és bizalmat kelt, egyszerű és mégis elgondolkodtató. 

Felnőttként is vágyunk egy tökéletes élet iránt, de vajon tudjuk-e, milyen titkok rejlenek a tökéletesség mögött? Szeretnénk megszabadulni a betegségektől, fájdalomtól, szenvedéstől, de ha ez azzal járna, hogy a jó dolgokat is elveszítjük vele, a szeretetet, a szerelmet, a valódi családot, vajon vállalnánk-e? Vajon tényleg csak az érdemes az életre, aki fiatal, életrevaló, munkaképes, és tökéletesen alkalmazkodik az elvárásokhoz? Ezernyi kérdés, ami felmerül a könyv kapcsán. Ezernyi kérdés, ami foglalkoztat bennünket, olvasókat is, és talán ez a nagy titka ennek a könyvnek. 

Hogy adnám-e kiskamaszok kezébe? Mindenképp! Vannak benne borzasztó, elrettentő, rémisztő részek. Igen. Mégis ajánlanám nekik is. Hiszen a mi világunk is ilyen, és igenis látniuk-hallaniuk kell arról, hogy mivé válhat egy társadalom, egy tökéletesnek szánt világ.