Legnagyobb sajnálatomra Tóth Krisztinát nagyon későn fedeztem fel magamnak, jóval azután, hogy első kötetei megjelentek. Pedig novellái nagyon is az én világom. Talán, mert az én korosztályom gyerekkora idéződik meg, vagy talán némi mazochizmussal igazából a szomorkásabb, borongósabb művek vannak rám nagy hatással? Nem is tudom pontosan, de kell ezt tudni?! Azt hiszem, nem.
Az első novelláskötetét, a Vonalkódot 15 nyelvre fordították le, ami bizonyítja, hogy nemcsak az én generációmnak szól, nemcsak az "itt és most"-ban érvényes. Miért ne élhetne át hasonló szorongást egy francia kislány az iskolában, vagy a megcsalt nő (és férfi) is mindenhol és mindenkor ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot és tragédiát éli meg. A történetek rövidek, sűrűek, már-már a balladai homállyal jellemezhetőek, mégis viszonylag egyszerűen felfejthetőek.
Az első általam olvasott könyv a Pixel volt. Már akkor csodálattal töltött el, hogy az egyes novellák, bár különálló történetek, mind felfűzhetők egy szálra, és a sok-sok apró képből, végül egy teljes egész rajzolódik ki. Az ötlet annyira zseniális, hogy szinte fáj, hogy nem nekem jutott eszembe.
Nincs ez másként a Vonalkódnál sem, a novellák alcímei mind egy-egy vonalra utalnak (szívvonal, útvonal, vérvonal stb.), ami nemcsak többletjelentést ad az írásokhoz, de ami össze is fűzi őket. Ki hitte volna, hogy ennyifajta vonal van, és ezek mind utalhatnak életünk egy-egy történetére?
Amikor azt írom, hogy életünk történetére, nem véletlen a többes szám első személy használata, mert valahogy úgy érzem, hogy minden egyes novellának, minden egyes történetnek ott vagyok a belsejében. Nem tudok kívül maradni, a novellák szinte magukba szippantanak. Együtt lélegzem a szereplőkkel még akkor is, ha teljesen mások, mint én. Talán ez a valódi irodalom, ez a valódi művészet!
A kötetből a kedvenceim azok a történetek, ahol egy kislány a főszereplő. Ilyen A tolltartó, a Langyos tej vagy épp A kastély. Ezek a novellák szinte magam elé varázsolják a saját gyerekkoromat, pedig soha nem voltam úttörőtáborban, nem volt nálam amerikai cserediák sem. Mégis, annyira hús-vér, élő történetek ezek, hogy például A tolltartót olvasva magam is leizzadok, és görcsbe szorul a gyomrom a tolltartó keresésekor. A szívfacsaró történeteknél a szívem sajdul meg, a vidámabbaknál mosolygok (bár igazi vidám történet nem jellemző a kötetre), és együtt vagyok lelkes, elkeseredett vagy éppen irigy és féltékeny a szereplőkkel.
Tóth Krisztina nyelvezete szép, kerek, még akkor is, amikor néha szókimondó. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem szeretem, amikor nemi szervek megnevezései röpködnek, vagy éppen szexuális tartalmak kerülnek elő(igen, tudom, túl prűd vagyok, bocs), de neki még ezt is megbocsátom. Sőt! Annyira helyénvalónak érzem, hogy fel sem tűnik valójában.
Számomra Tóth Krisztina varázsló, aki kiszakít ebből a világból, és teljesen elvarázsol. Nemcsak tanárként, de olvasóként is mindenkinek tényleg szívből ajánlom a könyveit. (Gondolkodom rajta, hogy valamelyik novelláskötetét berakom érettségi tételnek, szerintem, tetszene a diákoknak.)
