Totth Benedek: Holtverseny

 Vannak könyvek, amikről ezidáig nem írtam a blogon. Ennek több oka lehet. Az első ok az időhiány. Elolvasom a könyvet, tetszik is, írnék is róla, de egyszerűen olyan zsúfolt az életem, hogy nem jut rá idő. A másik ok is triviális: nem tetszik a könyv. Persze lehetne olyan poszt is, amiben erről írok, de manapság már megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak azt olvasom el, ami tetszik, és amit nem olvasok, arról nem ildomos írnom. 

Aztán vannak furcsa indokaim is. Ilyen például az, hogy a könyv annyira lesokkol, hogy nem tudok mit írni róla. Így történt például Zoltán Gábor: Orgia című könyve után, ami annyira rémisztő és horrorisztikus élmény volt, hogy megnémultam olvasás után. 

Végül pedig vannak kifejezetten speciális, már-már furcsa okok is: a mai napon egy olyan könyvről írok, amit nem most olvastam, de mivel szeretném a tanítványaimnak is figyelmébe ajánlani, így megvártam, míg (szinte) mindenki betölti a tizennyolcat. Lelki szemeim előtt ugyanis ott lebeg XY kislány, aki sírva rohanna haza, ha ilyen trágár beszéddel találkozna (na jó, némi túlzással). De ott vannak A és B anyukák, akik ezer százalék, hogy megjegyeznék (jó esetben csak nekem), hogy ezt kikérik maguknak, az ő gyermekük semmiféle pornográf irodalommal és trágársággal nem találkozott ezidáig, én viszont ilyen szenny irodalmat ajánlok nekik. Szegényeket nem szoktam felvilágosítani, hogy a "gyermek" olyan szavakat használ az osztályteremben, hogy egy kocsis is megirigyelhetné, és semmivel sem találkozik kevesebb "szennyel", mint az osztálytársai.

(Szintén zárójelben jegyzem meg, hogy maga Totth Benedek sem ifjúsági könyvnek szánta a regényt, sőt maga is rátette volna  a kötetere a 18-as karikát. Mellesleg ráfér, igen. Nekem Bret Easton Ellis stílusára emlékeztet, amit szintén nem adnék fiatalkorúak kezébe.)

Na szóval, Totth Benedek: Holtversenye ha nem is tiltólistára, de várólistára került nálam, nehogy szó érje a ház elejét. Ugyanakkor nem akarom úgy elengedni a rám bízott fiatalságot, hogy nem ajánlom figyelmükbe ezt az amúgy már kultkönyvnek számító alkotást. A könyv borzasztó, igen. Mármint maga a történet az. Viszont, ahogy meg van írva, az zseniális. Nem véletlen, hogy a szerző 2015-ben Margó-díjat zsebelt be érte. 

Van itt minden, amitől egy átlagos, normális vagy talán hétköznapi szülő retteg: szex (érzelemmentesen, fűvel-fával, állandóan), drogok, bulik, bántalmazás,  ittas vezetés, a többiről ne is beszéljünk. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhiggyem ilyenek a mai tinédzserek. Nem ilyenek!!!! Tudom. De van köztük ilyen is. Annál is inkább, hisz maga a szerző is egy valódi, megtörtént bűntényből vett ötleteket. 

De visszatérve a könyvre, a Holtverseny egy olyan világot mutat be, ahol nem szívesen élnénk, legalábbis remélem, hiszen ebben a világban semminek sincs következménye. Az elemi erkölcs is eltűnt, mintha nem is lett volna. A szereplők mindegyike fiatal kora ellenére kiégett, szinte semmiben örömet nem találó, a világból bódítószerekkel menekülő tini. Annyira örömtelen és ingerszegény az életük, hogy a legvégsőkig is elmennek, hogy azt izgalmasabbá tegyék. Az empátia, a szeretet, a szerelem nem létező fogalmak számukra. A lányok tárgyként való kezelését meg egyenesen minden nő nevében kikérem magamnak. (Ajánlom mindenki figyelmébe a Niki c. novellát is, ami éppen ezért született.)

Ha ennyire szörnyű ez a regény, akkor mégis, mi az, ami a szépirodalom kategóriájába emelheti? A trágárság? Igen, az is. Jómagam is úgy gondolom, hogy az irodalom nyelve legyen szép, felemelő. Ennek ellenére a megjelenített ocsmány beszéd (mert az) nélkül ez a könyv hiteltelen lenne, egyszerűen nem tudná azokat a jellemeket ábrázolni, akik így megelevenedhetnek előttünk.

Másik vesszőparipám az, hogy egy jó regénynek olyannak kell legyen, hogy jókat lehessen  róla beszélgetni, vitatkozni. Ez olyan. Nagyon megosztó. Valaki utálja és valaki szereti. Egyet nem lehet, elsiklani fölötte.  Dragomán azt írja  a regényről, hogy "Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz". Igen, pontosan ezt éreztem, mikor olvastam. Egyszerre volt undort keltő, sokkoló, ugyanakkor lebilincselő és izgalmas. 

 Érdekes kérdés, hogy vajon milyen műfajba sorolható ez a regény pontosan. Vajon van-e jellemfejlődés? Ha igen, kinél és mikortól, és milyen mértékben? Lehet-e fejlődésregénynek tartani például? Besorolható-e az ifjúsági regény kategóriába? Ezekről a kérdésekről szívesen elbeszélgetnék egy magyarórán. És persze beszélgetnénk a történetről, az érzelmekről vagy annak hiányáról, a bullyingról, a drogokról, a következmények nélküli világról. Egyszóval csupa olyan dologról, mely a mai tinik életében sajnos olyan módon jelen vannak, amiről mi, szülők még csak nem is sejthetünk. Egyetlen eszközünk van: beszélgetni erről, véleményt cserélni, és megmutatni, hogy mindig van kiút és van választás. 

Nem mondom, hogy mindenkit biztatnék a regény elolvasására, nem is való mindenkinek. De az tény, hogy Totth Benedek: Holtversenye a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó darabja, amit érdemes kezünkbe venni, beszélgetni vagy akár csak gondolkodni róla. 

Babits Mihály: A gólyakalifa

 

"Ki tudja, nem él-e valamennyiünknek, minden földi embernek egy ilyen másodpéldánya, egy sötét árnyképe, álmaiban, tudata alatt, és valahol messze testileg is, igen, testileg, egy messze világban, egy más csillagon?"

Gyerekkorom egyik kedvence volt a Kis Mukk története. És hogy mi köze ennek A gólyakalifához? Hát, csak annyi, hogy mindkét mesét egy német írónak, Wilhlem Hauffnak köszönhetjük. (Az eredeti történet állítólag az Ezeregyéjszaka meséi közt is fellehető, én nem találtam, de lehet, ez az én hibám.) A mesében egy kalifa gólyává változik varázspor segítségével, de visszaváltozni sokáig nem tud, mivel elfelejti a varázsszót. Hauff történetében azonban jól végződik minden, a kalifa megmenekül a gólyaléttől, mert kalandos úton, de megszerzi a varázsszót. 

Ezek ismeretében nem véletlen, hogy Babits is ezt a címet adta regényének, bár azt olvastam, Karinthy nem lelkesedett a címadásért, mert azt gondolta, túl kevesen vannak azok az olvasók, akik ismerik az eredeti történetet, és valami izgalmasabb, vonzóbb címmel nagyobb sikere lehetne. Ha ez így volt, Karinthy ezúttal tévedett, ugyanis az 1916-ban megjelent regény (előtte már  Nyugatban közzétették) azóta számos kiadást megélt, és idén a Libri és Scolar Kiadó közösen jelentette meg karácsonyi díszkiadásban. Erről a sorozatról már egy korábbi posztban írtam, így nem ismétlem meg magam, de azért azt mindenképpen elmondom itt is, hogy külsőleg is csodálatos ez a kiadás. 

(És ha már Karinthy szóba került. Ő írta annak az 1917-es Gólykalifa-filmnek a forgatókönyvét, melyet Korda Sándor rendezett. )

Nehéz úgy értékelni egy könyvet, vagy egyáltalán csak mesélni róla, hogy az ember nem mond el semmit a történetről, vagy nem lövi le a poénokat. Ezúttal ez még nehezebb, sőt talán elkerülhetetlen, hiszen már az alapszituáció is egy "poén". A regény főszereplője Tábory Elemér, valamint egy díjnok. Persze ez így nem hangzik annyira izgalmasan, azonban ha elárulom, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy, már másképpen tekinthetünk rá. Ha alszik az egyik, életre kel a másik és fordítva. Két teljesen különböző életbe csöppenünk be olvasóként, két teljesen külön világba, mely a regény végére kezd összemosódni. Azt persze nem árulom el, hogy mivel zárja Babits ezt a regényt, de azt igen, hogy rendkívül izgalmas, magával ragadó olvasmány. 

A zseniális alapötleten túl érdemes megemlíteni azokat a társadalmi alapproblémákat is, melyekkel megismertet bennünket a szerző. Hogyan jut el egy tinédzser inas odáig, hogy megverjen egy hároméves gyereket? Hogy élhet valaki erkölcsös életet, ha a társadalom teljes megvetését bírja, és a teljes kitaszítottság az élete? Milyen a mélyszegénység? Milyen gazdagnak lenni? Lehet-e úgy erkölcsösnek maradni, ha mindenünk megvan, míg másnak a kenyérre való sincs? Maga a regény nem ezekre a kérdésekre keresi a választ, de olyan elemi erővel jeleníti meg a kétpólusú világunkat, hogy mi magunk önkéntelenül is elgondolkodunk rajta. 

A lélektani folyamatok ábrázolása szintén lehengerlő. A 20. század elejére nagyon nagy hatást gyakorolt Freud, akinek gondolatai itt is nyakon csíphetőek. Ugyanakkor a történet annyira pergő, izgalmas, rejtélyekkel teli, hogy akár egy krimiként, detektívregényként is olvasható (Talán érdemes megemlíteni, hogy Babits fordította Edgar Allan Poe műveit magyarra, és biztos, hogy hatással volt rá.)

Aki kezébe veszi ezt a kötetet, egy varázslatos világba fog betekintést nyerni, melyről sohasem lehet tudni, valódi-e vagy csak álom. Mindez Babits csodálatos nyelvi megformálásában, ami már maga egy élmény. 

Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok (Karácsonyi írások)

 Mivel mindjárt itt a karácsony, egy karácsonyi könyvvel készültem mára. Szabó Magda: Daloljanak itt angyalok című, karácsonyi írásokat összegyűjtő kötetéről írnék pár sort. 🎄🎄🎄

A könyv 2019-ben jelent meg a Libri és a Jaffa Kiadó gondozásában mint Libri karácsonyi díszkötet. Imádom ezeket a kiadványokat, szerintem csodálatosan szépek. Éppen kézbe illőek, nem túl nagyok, nem túl kicsik. Az illusztrációk mindig lenyűgözőék, és a könyv belseje is mesés. (Már nagyon bánom, hogy nem vásároltam meg az összeset....)

Szabó Magda nagyon-nagy kedvencem. Szerintem már említettem, hogy az Abigél olyan nagy hatással volt rám anno, gyerekkoromban, hogy nemcsak olvasóvá váltam, hanem a tanári pályára is akkor kezdtem el készülődni. Ha nem is minden regénye, írása a kedvencem, ő maga mindenképpen az. Csodálatos írónő, akinek minden sora még halála után is erkölcsi útmutató, lélekemelő és elgondolkodtató olvasmány. 

Amikor megjelent ez a válogatáskötet, nem volt kérdés, hogy be kell szereznem, azonban vártam karácsonyig az elolvasásával (na jó, adventig). Tudtam, hogy kell valami, ami megteremti bennem a karácsonyi hangulatot. Így is lett. Igazi, ünnep előtti könyv ez a kötet. 

A Daloljanak itt angyalok vegyes válogatás, értem ez alatt, hogy nemcsak próza került bele, hanem két vers is, amely keretet is ad a novelláknak, elbeszéléseknek, írásoknak. A prózai alkotásokat három részbe sorolta be a  könyv szerkesztője. Az első leginkább Szabó Magda gyerekkori emlékeibe enged bepillantást. (Bevallom, nekem ez a rész a kedvencem, még akkor is, ha az írások nagy részét már ismeretem, hiszen más kötetekben már megjelentek.) A második és a harmadik rész inkább elgondolkodtató írások gyűjteménye. Ezekhez a szövegekhez valóban nehezebb kapcsolódni, azt érzem, hogy az itt jelen lévő írásokhoz valamiféle korral együtt járó bölcsesség, élettapasztalat kell. Ha fiatalabbként olvasom ezt a kötetet, biztos én is hiányérzettel rakom le, de így, középkorúként már sok-sok élmény köt ezekhez az írásokhoz is. 

Hiszem, hogy a karácsony sokféle lehet, és hogy a lényeg nem az ajándékok, a feldíszített fa, vagy a ki nem repedt bejgli, hanem az együttlét, az egymás iránti szeretet megélése, annak a megtapasztalása, hogy nem vagyunk egyedül ezen a földön, van, aki vigyáz ránk, és gyermekeként szeret bennünket. Ehhez persze az kell, hogy az ember képes legyen elengedni a külvilág elvárásait, amit csak mondani könnyű, de megcsinálni őrült nagy munka. Képessé kell válnunk magunkon kívül is figyelni, és a karácsony valódi csodájának utat adni.

 Szabó Magda megélt karácsonyai is ilyenek, látjuk őt gyerekként, aki ajándékot ad a hóembernek, vagy éppen eladja a nem annyira kedvelt nagynéni ajándékát az ékszerésznek, de megismerhetjük azt a karácsonyt is, amit egy szállodai szobában tölt New Yorkban, mert szeretett férje élet és halál közt lebeg a kórházban. De ott lehetünk a terített asztal mellett is, amit csak egy ember ül körül, az írónő, de a lelkében ott van vele a család is. Ez utóbbi történetek nemcsak megríkattak, de azt az érzést is előhívták belőlem, hogy igen, magányosan is lehet, sőt kell ünnepelni. Felnőttként, idős emberként , magányosként, szomorúként is meg kell találni azt, ami ünneppé teszi a hétköznapokat, ami a karácsonyt valódi karácsonnyá teszi. 🎄🎄🎄

Egyik írásában így vall erről Szabó Magda: "Az ünnep, az Ünnep, amit vártam, aminek fogadására készültem, hirtelen belépett az ajtón; havas volt, kipirult, hideg, s hirtelen kézzelfogható, elérhető közelségben állott mellettem, mint valami élőlény... Az élmény, hogy nem vagyok már gyermek, a hogy attól a pillanattól fogva, melyben mások magányához és szomorúságához tudom idomítani életem egy szeletkéjét, az ünnephozó szarvaskák szánkóján hirtelen tovacsilingel a gyermekkorom, szédítő volt, megríkató, felemelő. "

A könyv hátsó borítóján ezt olvashatjuk: A Daloljanak itt angyalok igazi ajándék nemcsak a szellemnek, de a léleknek és a szívnek is." Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, és azt gondolom, hogy ez a kötet is olyan lesz, amit évről-évre elő fogok venni karácsonykor, és meggyőződésem, hogy minden alkalommal más és más írás lesz az, ami megrezegteti a szívem és a lelkem. 

Karinthy Márton: Ördöggörcs- Utazás Karinthyába

 Történt egyszer, hogy részt vettünk az osztályommal egy rendhagyó irodalomórán Juhász Anna vezetésével. 

(Erről bővebben: https://kavekonyvkatedra.blogspot.com/2021/11/rendhagyo-irodalomora.html)

Akkor és ott határoztam el, hogy Karinthyról és Kosztolányiról fogok olvasgatni, mondjuk a téli szünetben, mert annyira lelkesen beszélt egy-két életrajzi könyvről Anna. Az első, amit kezembe ragadtam, az Ördöggörcs volt. 

Ha csak egyvalamit írhatnék róla, az biztos az lenne, hogy furcsa. Furcsa, műfajilag meghatározhatatlan, csapongó, különleges. Van benne önéletírás, naplórészlet, interjú, vers, és még sorolhatnám. Szóval furcsa, de a legeslegfurcsább, hogy a nagy katyvasz ellenére is visz előre a történet. Talán a Karinthy-zseniség az oka, de a könyv szerzője (Márton) olyan ügyesen játszik a kártyákkal, mint egy bűvész, és mi olyan hévvel olvassuk a sorokat, ahogy a csillogó szemű gyerekek a cirkuszban figyelik a bűvésztrükköket. Vagy ahogy pestiesen mondják, megvesz a könyv magának. 

Az író, Karinthy Márton, a Karinthy-klán harmadik generációja, Karinthy Ferenc fia, és Karinthy Frigyes unokája. Kossuth-díjjal kitüntetett rendező, író, színházcsináló, a ma is népszerű Karinthy színház alapítója. 

Az Ördöggörcs a Karinthy-család történetének sajátságos bemutatása. Sok-sok anekdotát, történetet megtudhatunk a családról, ha végigolvassuk ezt a nem könnyű, ámde közel 800 oldalas könyvet. Már ezért is megéri. Ugyanakkor ez a mű több, mint családtörténet, egy író, egy ember (aki történetesen egy nagy múltú család sarja) belső utazása is.

 A központi alak Karinthy Gábor, Gabi, a fájdalomherceg, akitől ördöggörcs fogalma származik ("hogyha az ördög belülről szorongatja az embert, ez az ördöggörcs"). A szerző az ő életén, betegségén keresztül vizsgálja saját sorsát, és keresi azokat a jeleket, melyek Gábort fájdalomherceggé tették, és amelyek, félő, a Karinthy család minden tagjában (talán benne is?) megtalálhatóak. Felmerül a kérdés az olvasóban, vajon a zseni mellett mindig ott az őrült? Akár egy személyen belül?!

 "S lehet, hogy minden ember őrült. Az ember önmagához méri a világot, s nem a világhoz önmagát. Önmagához mérvén a világot, a világot örültnek látja. A világ több tagja pedig őt látja őrültnek."

Ez az őrlődés, ez a kutató szenvedély mozgatja a történetet, mely aprócska, látszólag néha jelentéktelen mozaikképekből áll össze. Hihetetlenül izgalmas dolog Gabi alakját a saját naplója alapján vagy épp a kezelőorvos, vagy a testvér, Cini beszámolói alapján több oldalról látni. A könyv végére az olvasó is jó ismerőse lehet Karinthy Gábornak, de a család többi tagjának is. A szerző bepillantást enged Karinthyába, láttatva annak minden intim pillanatát, az esetleges hibákat, bűnöket nem szépítve. 

Ha eddig kétségünk volt afelől, hogy jó-e híres ember gyerekének lenni, vagy egyáltalán könnyű-e, akkor erre választ kaphatunk a könyvből. A magam részéről örülök, hogy nem születtem bele egy ilyen helyzetbe. 

Az Ördöggörcshöz idő és energia kell, sőt azt is mondhatnám, hogy nagy-nagy nyitottság, de ha ez megvan, bátran merüljünk el benne, mert egy olyan történet fog kibontakozni a szemeink előtt, ami nem mindennapi, hihetetlenül izgalmas szereplőkkel, akiknek a szellemi öröksége ma is meghatározó.