"Ferkó anyukája egy ideje már sejtette, hogy a fia különleges képességekkel rendelkezik, ezért, ha ismerőssel találkoztak, mindig odafordult a legidősebb és egyben legkisebb királyfihoz:
- Köszönj szépen, Ferkó!...
Ferkó, akit tízéves kora ellenére is babakocsiban kellett tolni, halvány mosollyal nyugtázta a kérést, és már repült is a Világpuszi.
A földgolyó különféle pontjain egymást érő csodák és a Ferkó királyfi közötti összefüggést csak kevesen tudják...Ferkó pedig hallgat, figyel, mosolyog, mint a kortalan bölcsek, vagy mint az igazi, született királyok, akikről korona nélkül is sejti mindenki, hogy sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól."
Tudod, mi az a Világpuszi? Vagy azt, hogy mi az igazi neved? És a bulangó? És arról van tudomásod, hogy az éjjeli kutyaugatás a kutyamennyországból jön? Ha nem, akkor neked is ideje elolvasnod Tóth Krisztina legújabb könyvét!
Van egy kolléganőm, akivel sok közös olvasmányélményünk van, és aki elhozta nekem ezt a könyvet, mert biztos volt benne, hogy nekem (is) tetszene. Valamit tudhatsz, drága Éva, mert nagyon-nagyon tetszett! :)
Egy biztos, Tóth Krisztinát a kortárs magyar irodalom egyik állócsillagának tartom, így aztán nem csoda, hogy mindent azonnal "befalok", amit ő ír. A Világpuszit persze nem volt nehéz, mert gyerekeknek szóló, rövid mesék vannak benne. Mit is mondok?! Gyerekeknek?! Igen! Is! Meg felnőtteknek! Nem véletlenül az az alcímé, hogy Mesék embereknek. Merthogy ez az a könyv, ami teljesen kortalan olvasótáborra számíthat. Ne legyünk álszentek, nekünk felnőtteknek is kellenek a mesék, kell a feloldozás a mindennapi problémáink alól.
A Világpuszi egy segítő, vagy ahogy manapság mondják, érzékenyítő könyv. Olyan traumákról, tragédiákról vagy egyszerűen csak nehezebben elfogadható állapotokról ír az írónő, mint egy szeretett kisállat elvesztése, Down-szindrómával, kerekesszékkel, végtaghiánnyal vagy éppen az ágybavizelés problémájával küzdő gyerekek életéről. Teszi ezt Tóth Krisztina úgy, hogy közben nem didaktikus, nem akar kioktatni, megnevelni, megmondani a tuti. A mesék, a csodák megnyugtató, varázslatos világában egyszerűen csak természetessé, mindennapivá, élhetővé és szerethetővé teszi ezeket a sorstól kapott kihívásokat. Úgy válnak ezek a vak, cigány, testi, lelki nehézséggel küzdő emberkék hőssé, hogy nincs kétségünk afelől, hogy ezek a dolgok ugyanolyan leküzdhető akadályok, mint a sárkányok, boszorkányok, és szörnyek, és igenis a legkisebb királyfi, vagy királylány elnyeri méltó jutalmát.
A magam részéről egyhuzamban olvastam el a könyvet, egyszerűen magához láncolt. Sírtam és nevettem, együtt éltem a szereplőkkel, és annyi, de annyi emléket, nehézséget, vagy épp boldog pillanatot idézett meg bennem, hogy az felért egy pszichoterápiával. Imádtam a Világpuszi Ferkóját, hálás voltam a Bulangó Zoli bácsijának, és arra vágytam, bárcsak mindenkinek lenne egy olyan édesanyja, mint amilyen Hannának van a A legfinomabb répatorta című mesében!
Igy karácsony közeledtével azt kívánom mindenkinek, hogy lássa meg ő is a hajléktalan, szakállas bácsiban a Mikulást, és tanuljon meg mindenki Világpuszit küldeni (és fogadni), mert az egy olyan különleges dolog, aminek nyomában csupa boldogság és szeretet jár!
