Grecsó Krisztián: Lányos apa

 "Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt fél órát."

„ Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede, még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek”

Nagyon szeretem Grecsó Krisztián írásait, lehet ezért sem tudtam egyetlen idézettel megelégedni, de írhattam volna többet is akár, mert a Lányos apa telis-tele van olyan mondatokkal, amit többször érdemes elolvasni, hosszasan ízlelgetni.  

A közösségi média korában élünk, és mi, régebb óta fiatalok, nehezen tanultuk meg, hogy amit kiposztolunk sz internetre, az ott is marad, de ami rosszabb, bárki visszaélhet a fotóinkkal, a megosztott információkkal. Emlékszem, hogy anno az ismerőseimmel együtt mennyi képet töltöttünk fel a családjainkról, elsősorban a gyerekeinkről, mert büszkék voltunk, mert meg akartuk mutatni, mennyire szépek, mennyire okosak, milyen izgalmas, érdekes vagy éppen vicces dolgot csináltak a porontyaink. Ennek az időnek azonban vége, ma már én is csak olyan képet rakok fel a gyerekeimről, amire ők is áldásukat adják (jobbára igy semmilyet). 

Ugyanilyen érzés lehet, amikor egy szülő író, és az írásaiban jeleníti meg lányait-fiait. Volt szerencsém részt venni a könyv egyik bemutató rendezvényén, ahol Grecsó el is mondta, mekkora dilemma számára, hogy mit és mennyit adhat ki a lánya életéből, hiszen előbb vagy utóbb Hanna is el fogja olvasni ezeket a történeteket, és akkor vállalnia kell minden felelőséget. Ezért aztán ezek a tárcanovellák, inkább szólnak a "lányos apáról", mint magáról Hannáról. Valamint apákról, nagyapákról és gyermekekről.

Bevallom, hogy először félve vettem kezembe ezt a kötetet, mert attól tartottam, nagy gyerekekkel bíró anyukaként (ráadásul fiús anyukaként), nem mond majd nekem sokat ez az írás. Tévedtem. Kifejezetten élvezettel olvastam a sorokat. Bár az is igaz, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna (jó) pár évvel korábban olvasni, amikor az enyémek is Hanna-korúak voltak. Ugyanis a novellák fő témája a szülővé válás, annak minden örömével, bánatával, gondjával és szorongásaival együtt. Talán, nagy segítség lett volna akkor, hogy érezzem, más is szerencsétlenkedik, más is keresi a megoldást, mással is előfordul. Ennek ellenére tudtam azonosulni  a szövegek nagy részével. A Lányos apa-ciklus novelláin kívül nagy kedvenceim voltam az Anyám álma és a Tudta? című írások, ez utóbbiból idéztem is. 

És hogy kiknek ajánlom? Szülőknek, legyenek apák vagy anyák, és felnőtt gyermekeknek, akiknek az apaság a másik oldalt jelenti, a saját apjukat. Egyszóval mindenkinek, aki ebben a rohanó, sokszor érzelemmentes világban egy picit szeretne megállni, és valami kedveset, szeretettelit olvasni. Még az sem baj, ha nem egy szuszra. Épp az a jó ebben a kötetben, hogy a novellák egymástól függetlenek, és bármilyen rövid idő alatt elolvashatóak. 

Julie Otsuka: Buddha a padláson

"A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú. fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok gyermekei voltunk, és egész életünket a közelében töltöttük."

 Rengeteg elmaradásom van, szerencsére mostanában sikerült sokat olvasni, sok jót, sok olyasmit, amit szívesen ajánlok másoknak is, csak éppen ebben a hőségben nagyon nehezen ülök le a gép elé. Viszont van egy könyv, ami nem tűr halaszást. Egyszerűen beleszerettem! Tegnap egy hosszú autóút alatt el is olvastam, és még mindig bennem van az az eufória, amit olvasás közben éreztem. 

Életem első japán könyve. Na jó, a szerző kaliforniai, csak japán származású, de a könyv témája japán (még ha az USA is a helyszín). Szóval, Julie Otsuka: Buddha  a padláson című kisregényéről beszélek, ami szerintem kötelező mindenkinek! Jó, tudom, ízlések és pofonok, de engedjétek meg, hogy lelkesedjek, annyira tetszett! 

A szerzőnőről annyit érdemes tudni, hogy Kaliforniában látta meg a napvilágot, egy ideig festőművészként tevékenykedett, de az igazi sikereket a könyvírás hozta meg számára. Nemrég jelent meg a harmadik regénye (az USA-ban), nálunk, ha jól tudom, a Buddha a padláson az egyetlen megjelent műve. Ja, és olyan életet él, amire jelen pillanatban igen erősen vágyom: New Yorkban egy kávéházban írja a műveit délutánonként. Kell ennél több? Ez persze (félig) csak vicc, de az nem az, hogy ez a regénye rengeteg díjat besöpört: többek közt a PEN-díjat, a Prix Femina-díjat, de vezette a a New York Times, a San Francisco Chronicle és a Los Angeles Times bestseller listáját is. Higgyétek el, nem véletlenül. 

A könyv olyan japán nők sorsát mutatja be egészen rendkívüli módon, akiket fényképek alapján "rendeltek meg" leendő, már az USA-ba kivándorolt japán férjeik. Látjuk az utazást, az első éjszakát a megérkezés után,  a letelepedést, a csalódásokat, a gyerekszülést, a második generációt, és a 2. világháború alatt közellenségnek kikiáltott japán közösség táborokba kényszerítését, az ott maradó amerikaiak érzéseit. Annyira élénken tudja ezt Otsuka elénk varázsolni, hogy végig az járt a fejemben, hogy ezt színpadon is meg kellene valósitani, és íme, meg is tették. A színpadi változat itt tekinthető meg francia nyelven:  https://vimeo.com/288610101/28549f350a

És hogy miben különleges ez a könyv? Nos, a narrációja T/1, mintha egy görög dráma kórusát hallanánk, egy-egy kiemelkedő szólammal. Először a japán nőket halljuk, aztán az amerikaiak kórusát. Őszintén, én még ilyet nem olvastam kortárs szerzőtől (igaz, sok mindent nem olvastam). Ez a közös hang felerősiti a mondanivalót, a személyesség helyett a kollektív élményekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha sokszor egyes emberek saját történetét meséli el. Kitágítja, monumentálissá és egyben általános érvényűvé teszi a kivándorlók életét, azt az erőt, amivel a hazájukból, a biztonságos létből elszakadt emberek kénytelenek megkapaszkodni, és az etnikai megkülönböztetés bűne is mindannyiunké, az egész emberiségé. Ezt az érzést erősiti meg a sokszor alkalmazott ismétlés. Varázslatosnak tartom, egy csodának, ahogy egyszerű mondatok sorjáznak a lapokon, ismételve önmagukat, és mégis olyan erővel hatnak, hogy beszippantják a gyanútlan olvasót. Elismerésem Morcsányi Júliának, aki fordította ezt a remekművet!

Kevés ennyire lírai, mégis ennyire erőteljes művet olvastam eddig. Az idei TOP 10-be biztosan bekerül nálam! 

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

 "A tanár most éppen ezt tette, kifelé bámult, és a színtelen utcák rácsszerkezetét tanulmányozta elmerülten. A háta mögött egyre bátrabban sugdolóztak a gyerekek, egészen pontosan lehetett hallani, melyik padsorban, melyik padban forgolódik előre-hátra valaki, hol lapozgatnak egy óvatosan előhúzott tankönyvben, és merre dörzsöli egy kéz vadul a papírt, mert rájött, hogy valamelyik kérdésre teljesen rossz választ irt. Hagyta, hadd élvezzék még néhány percig a szabályszegés titokzatos izét. Végső soron, gondolta, ennek a tapasztalatnak is lehet némi köze az irodalomhoz."

Meglepődve látom, hogy az első Krusovszky-regényről egy sort sem írtam, pedig az is nagyon tetszett, és ami tetszik, arról írok, hátha más is elolvassa. De ha nem is írtam róla, az biztos volt, hogy a második regényt el fogom olvasni. A Levelek nélkül az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ahová sikerült kijutnom, és bezsebeltem egy aláírást és egy ígéretet is Krusolvszky Dénestől, hogy jövőre ellátogat az iskolánkba. Úgy legyen! 

A Levelek nélkül főszereplője egy kisvárosi gimnáziumban magyartanár (naná, hogy kellett nekem ez a könyv), aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tavasz ellenére a fákról eltűntek a levelek. Ez a természeti katasztrófa felforgatja a városka lakóit, ki igy, ki úgy reagál a történtekre. Azt azért elárulom, hogy a regény se nem klasszikus nyomozós sztori, se nem klímakatasztrófáról szóló regény, sőt talán nem is ez a legfontosabb kérdés, amire az olvasó keresi a választ. Ugyanis Koroknai tanár úrnak a múltjával, a családi emlékekkel is meg kell küzdenie. A jelene sem fényes, diáktüntetésen vesz részt, amiért megbüntetik az iskolában, édesanyja betegen fekszik egy idősek otthonában, bátyjával megromlott a viszonya. Olvasás közben megismerkedünk tanárokkal (kedvenc szereplőm a félszemű földrajztanár), diákokkal, családtagokkal, és persze magával Koroknaival. A kisvárosi élet bemutatása is izgalmas lehet egy nagyvárosi olvasónak, mint például nekem. 

A regény legemlékezetesebb része a második fejezet, mely egy pár órát mesél el, de eközben megelevenedik egy tipikus magyar család tipikus nyaralása valamikor a 20. század második feléből. Látszólag semmi izgalmas nem történik, de enélkül a fejezet nélkül nem tudtam volna olyan válaszokat adni a kérdéseimre, mint amiket adtam. 

Érdekessége a regénynek, hogy a Covid-járvány alatt született, de maga a betegség még említés szintjén sincs jelen. Ezzel szemben vannak olyan elemek, amiket szinte látnoki képességekkel megáldva képzelt el Krusovszky, és amik. úgy tűnik, valóra is váltak, gondolok itt a diáktüntetésekre, vagy éppen akkumulátorgyárra. 

Számomra van még egy nagyon személyes kapcsolódási pont: a regénybeli tanár anyukájának ugyanaz a kedvenc könyve, mint az enyémnek. 

Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány, ami nem adja magát könnyen, kicsit megdolgoztatja az olvasót. Egyszóval olyan jófajta könyv, amit szívből ajánlok akár egy nyári olvasmánynak is.