"A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú. fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok gyermekei voltunk, és egész életünket a közelében töltöttük."
Rengeteg elmaradásom van, szerencsére mostanában sikerült sokat olvasni, sok jót, sok olyasmit, amit szívesen ajánlok másoknak is, csak éppen ebben a hőségben nagyon nehezen ülök le a gép elé. Viszont van egy könyv, ami nem tűr halaszást. Egyszerűen beleszerettem! Tegnap egy hosszú autóút alatt el is olvastam, és még mindig bennem van az az eufória, amit olvasás közben éreztem.
Életem első japán könyve. Na jó, a szerző kaliforniai, csak japán származású, de a könyv témája japán (még ha az USA is a helyszín). Szóval, Julie Otsuka: Buddha a padláson című kisregényéről beszélek, ami szerintem kötelező mindenkinek! Jó, tudom, ízlések és pofonok, de engedjétek meg, hogy lelkesedjek, annyira tetszett!
A szerzőnőről annyit érdemes tudni, hogy Kaliforniában látta meg a napvilágot, egy ideig festőművészként tevékenykedett, de az igazi sikereket a könyvírás hozta meg számára. Nemrég jelent meg a harmadik regénye (az USA-ban), nálunk, ha jól tudom, a Buddha a padláson az egyetlen megjelent műve. Ja, és olyan életet él, amire jelen pillanatban igen erősen vágyom: New Yorkban egy kávéházban írja a műveit délutánonként. Kell ennél több? Ez persze (félig) csak vicc, de az nem az, hogy ez a regénye rengeteg díjat besöpört: többek közt a PEN-díjat, a Prix Femina-díjat, de vezette a a New York Times, a San Francisco Chronicle és a Los Angeles Times bestseller listáját is. Higgyétek el, nem véletlenül.
A könyv olyan japán nők sorsát mutatja be egészen rendkívüli módon, akiket fényképek alapján "rendeltek meg" leendő, már az USA-ba kivándorolt japán férjeik. Látjuk az utazást, az első éjszakát a megérkezés után, a letelepedést, a csalódásokat, a gyerekszülést, a második generációt, és a 2. világháború alatt közellenségnek kikiáltott japán közösség táborokba kényszerítését, az ott maradó amerikaiak érzéseit. Annyira élénken tudja ezt Otsuka elénk varázsolni, hogy végig az járt a fejemben, hogy ezt színpadon is meg kellene valósitani, és íme, meg is tették. A színpadi változat itt tekinthető meg francia nyelven: https://vimeo.com/288610101/28549f350a
És hogy miben különleges ez a könyv? Nos, a narrációja T/1, mintha egy görög dráma kórusát hallanánk, egy-egy kiemelkedő szólammal. Először a japán nőket halljuk, aztán az amerikaiak kórusát. Őszintén, én még ilyet nem olvastam kortárs szerzőtől (igaz, sok mindent nem olvastam). Ez a közös hang felerősiti a mondanivalót, a személyesség helyett a kollektív élményekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha sokszor egyes emberek saját történetét meséli el. Kitágítja, monumentálissá és egyben általános érvényűvé teszi a kivándorlók életét, azt az erőt, amivel a hazájukból, a biztonságos létből elszakadt emberek kénytelenek megkapaszkodni, és az etnikai megkülönböztetés bűne is mindannyiunké, az egész emberiségé. Ezt az érzést erősiti meg a sokszor alkalmazott ismétlés. Varázslatosnak tartom, egy csodának, ahogy egyszerű mondatok sorjáznak a lapokon, ismételve önmagukat, és mégis olyan erővel hatnak, hogy beszippantják a gyanútlan olvasót. Elismerésem Morcsányi Júliának, aki fordította ezt a remekművet!
Kevés ennyire lírai, mégis ennyire erőteljes művet olvastam eddig. Az idei TOP 10-be biztosan bekerül nálam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése