Fenyő D. György: Útikalauz a vershez

 Azt kell, hogy mondjam, hogy ezt a könyvet minden diák kezébe lehetne nyomni, amikor elkezdi a középiskolát. (Vagy egy picit előbb.)

Az irodalom tananyag nagy része ugyanis vers. Legtöbbször ezzel találkozik a diák az órán. Ennek ellenére még mindig ott tartunk, hogy azt ismételgetik, hogy mi közük ahhoz, hogy mire gondolt a költő... Valóban, jó lenne tudni, mire gondolt, de erre szerintem már maga a vers szerzője sem tudna válaszolni évekkel a vers megírása után. És tényleg, van közünk hozzá? Szerintem nincs. Meg talán nem is érdekes. 

Ami viszont érdekes, hogy nekem személy szerint mit mond, és miről szól az olvasott mű. Milyen asszociációkat idéz meg, mitől leszek libabőrös, ha olvasom, mivel hat rám. Ehhez ad segítséget ez a könyv. Fenyő D. György, aki maga is irodalomtanár, értő kezekkel nyúl a versekhez, és gyakorlottan vezeti az olvasót végig 25 versen keresztül a könyvön. Támpontokat ad, lehetőségeket villant fel, mindezt úgy, hogy nem túl szájbarágós, nem tudálékos, pedig cseppenként azért beleszövi a szövegbe azokat a szakkifejezéseket, azokat az irodalmi elemzéshez szükséges szempontokat, amik hasznunkra válhatnak, ha versekről, költészetről szeretnénk hozzáértően gondolkodni és beszélni.  

Nagyon tetszett a versválasztás, mert nemcsak klasszikus szerzők, hanem kortárs költők művei is helyet kaptak a könyvben. Nekem a szerkesztési elv is ínyemre volt, vagyis az, hogy az egyszavas, picinyke verstől jutunk el a hosszabb lélegzetű alkotásokig. Olyan, mint egy jó tankönyv, a viszonylag egyszerűtől jutunk el a bonyolultabbig (vagy legalábbis ezt a látszatot kelti, hiszen miért ne lehetne akár egy pársoros vers is olyan gazdag és mély, hogy akár órákig tudjunk róla beszélgetni). 

Gráf Dórának köszönhetjük az illusztrációkat, amik fiatalosak, lendületesek, vagy ahogy ezt mostanában mondják "bejövősek". Személy szerint nekem a választott sárga szín is tetszett, bár a versek melletti aprócska számokat alig lehet látni. A mérete is éppen kézbe illő, így nem gond még belerakni a táskába, és elővenni néha-néha. 

Tanárként nem szívesen ejtem ki azt a szót, hogy kötelező, mert mindenkinek borsódzik tőle  a háta, de valójában azt gondolom, hogy nagyon szerencsés lenne, ha minden középiskolás polcán ott csücsülne, vagy legalább az iskolák könyvtárában. 

Rendhagyó irodalomóra

 Bár ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a magam örömére leírjam az olvasmányaimmal kapcsolatos élményeimet, egy picit persze azt is szeretném, ha egy-egy ismertető felkeltené mások kíváncsiságát, és maguk is elolvasnák akár az ajánlott könyvet, akár másikat. 

Ez a poszt viszont másoknak szól elsősorban, ugyanis egy olyan lehetőségről szeretnék beszámolni, ami nemcsak ingyenes (igen, sajnos iskolai körökben ez lényeges szempont), hanem színvonalas is, ráadásul csodálatos helyszínen. 

Juhász Anna a New York Kávéházban (vagy akár az adott iskolában tart) rendhagyó irodalomórákat. Egy-egy alkalom egy órás körülbelül, amiben benne van a kávéház megtekintése, versolvasás, a kávéházi kultúra és élet megismertetése, és még rendkívül sok minden. Az előadás nemcsak sokszínű, és érdekes, hanem sok olyan ismeretet is ad a tanulóknak, amik felkelik az érdeklődésüket, és amik rendkívül hasznosak majd az érettségi felkészülésnél (ha már a praktikus oldalát nézzük.)

Bár még sosem jártam a New Yorkban, amely a világ legszebb kávéházaként van számon tartva, sok mindent hallottam-olvastam róla. Felemelő és csodálatos érzés volt egy olyan épületben eltölteni egy kis időt, ahol Kosztolányi, Karinthy, Móricz szellemisége leng körül mindent. Biztos vagyok benne, hogy tanítványaimnak is előjönnek majd ezek az élmények (látvány, illat, hang), amit itt szívtak magukba, ha ezekkel az írókkal, költőkkel találkoznak az órán, vagy akár otthon olvasgatva. 

Szívből ajánlom minden magyaros (vagy nem magyaros) kollégámnak, hogy vigye el ide a tanítványait, mert ez egy pótolhatatlan élmény lesz. 

Szaszkó Gabriella: Engedj el!

 

"Nem ismertem. Hibát követtem el. Olyan hibát, amit emberek ezrei elkövetnek nap mint nap, mégis gond nélkül, sebesülések nélkül szabadultak fel.
Velem nem így történt. Én a lehető legnagyobb árat fizettem azért az éjszakáért. Tizenkilenc évesen fogalmam sem volt, hogy életekkel játszottam."

Az úgy kezdődött, hogy nyertem egy könyvet. Szaszkó Gabriella : Engedj el című regényét. (Amit ezúttal is köszönök az írónőnek és a Maxim Kiadónak is!)

A legtöbbször szépirodalmat olvasok a szakmámból kifolyólag, ezért néha jó egy kicsit könnyedebb vizekre evezni. Gondoltam én! Csakhogy mindent kaptam, csak könnyedséget nem! A borítókép ne tévesszen meg senkit!

Bevallom, ha tudom, hogy olyan súlyos problémákkal találkozom, mint a gyerekbántalmazás, erőszak, lehet nem is olvasom el. Anyaként ez a téma tud a leginkább megviselni, rémálmokat okozva. Kiabálni, ordítani lett volna kedvem szinte minden pillanatban. Nem is tudom megmondani, hogy a düh vagy az elkeseredettség volt bennem erősebb, talán mindegy is.  Ezen a könyvön sírni kell, vagy legalábbis dühöngeni.  

Nagyon nehéz írni egy olyan könyvről, mely ennyire felkorbácsolja az érzelmeket. Nem akarom elmesélni a történetet, a végét pláne nem. Inkább csak annyit írok le, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjait kísérhetjük végig. A témaválasztás sajnos rendkívül aktuális. Ez az a dolog, ami mellett tilos bármelyikünknek elmenni, de ami még mindig sokszor a felszín alatt lappang, és inkább félrefordítjuk a fejünket, minthogy beleavatkozzunk bármibe is. Úgyhogy igenis szükség van ilyen könyvekre! 

Az írónő remekül ábrázolja azt, hogyan tudnak egyes emberek másokat manipulálni, hogyan tudják a jó szülő látszatát kelteni és hogyan válhatunk áldozattá egyik pillanatról a másikra. De azt is bemutatja, hogyan lesz áldozatból bántalmazó, hogyan öröklődnek a családi minták, és esetleg hogyan szakítható meg ez a láncolat. 

A múlt és jelen fejezetenként változik a könyvben, amit én nagyon kedvelek. Sokkal izgalmasabbnak találok egy regényt, ha egyszerre több idősíkban mutatja meg a történetet, vagy esetleg több nézőpontból. A mű olvastatja magát annak ellenére, hogy nagy lelki terhet rak az olvasóra. Mindazonáltal alig várom a folytatást!

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

 Egy nagyon kedves kolléganőmtől kaptam a könyvet, aki szerint tetszeni fog nekem ez a regény. Jól ismer, tényleg tetszett. Nem ismertem Tompa Andreát ezidáig, de biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó műve, amit el fogok olvasni tőle, mert fantasztikusan ír. 

Az alapötlet, hogy két fiatal orvos szemszögéből ismerhessük meg a történetet, már felcsigázta az érdeklődésemet.  Egy férfi és egy nő szemszögéből. Ez mindig izgalmas, bár lássuk be, hogy a történet végét nem nehéz megjósolni. Még akkor sem, ha ez a két ember ennyire különbözik egymástól. (Nagyon találó a cím is, bár több értelmezésre ad lehetőséget az írónő.)

A regény egyik nagy csavarja, hogy a két ember története csak a regény legvégén szövődik egybe, így lehetőséget adva arra, hogy ne elcsépelt, unalomig ismételt szerelmi történetként olvassuk a művet, hanem két hús-vér, önálló ember történeteként. 

Azonban ez a könyv nemcsak egy regény, hanem kultúrtörténeti, történelmi, társadalmi kincsesbánya. Az 1910-es és 20-as évek Erdélye úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha időutazók lennénk. Nem tudom, mennyi idő alatt készülhetett el a mű, de hogy alapos, nagyívű munka előzte meg, az biztos. Soha ennyit nem hallottam még a sebészet, az orvoslás akkori állapotáról, a kolozsvári életről, egyáltalán a kisebbség akkori helyzetéről. 

A könyv nyelvezete is briliáns. Egy szempillantás alatt visszarepít az időben bennünket, olvasókat száz évvel ezelőttre, és ez akkor is lenyűgöző, ha nem adja könnyen magát. Mert nem adja. Ismeretlen szavak, furcsa mondatszerkezetek közt kapkodjuk a fejünk, és bizony megküzdünk a megértéssel rendesen. 

Tompa Andrea regénye rávilágított arra, hogy mennyire felvettem már azt a rohanó tempót, ami a mai világot jellemzi, és amit nem győzök szidni, de amitől, úgy tűnik, már magam sem tudok elszakadni. Ugyanis a több száz oldalas regény tempója lassú, és ez néhol próbára tette a türelmemet. Bevallom, némely hosszasabb elmélkedést untam, és alig vártam, hogy végre történjék valami. 

Ha viszont lelassul az ember és felveszi a boldog békeidők tempóját, egy olyan regénybe csöppenhet, melynek helye a legnagyobbak közt van. 

Igazi bekuckózos könyv. Idő és türelem kell hozzá, de megéri. Ígérem. 

Tóth Krisztina: Vonalkód (Tizenöt történet)

Legnagyobb sajnálatomra Tóth Krisztinát nagyon későn fedeztem fel magamnak, jóval azután, hogy első kötetei megjelentek. Pedig novellái nagyon is az én világom. Talán, mert az én korosztályom gyerekkora idéződik meg, vagy talán némi mazochizmussal igazából a szomorkásabb, borongósabb művek vannak rám nagy hatással? Nem is tudom pontosan, de kell ezt tudni?! Azt hiszem, nem. 

Az első novelláskötetét, a Vonalkódot 15 nyelvre fordították le, ami bizonyítja, hogy nemcsak az én generációmnak szól, nemcsak az "itt és most"-ban érvényes. Miért ne élhetne át hasonló szorongást egy francia kislány az iskolában, vagy a megcsalt nő (és férfi) is mindenhol és mindenkor ugyanazt a csalódást, elhagyatottságot és tragédiát éli meg. A történetek rövidek, sűrűek, már-már a balladai homállyal jellemezhetőek, mégis viszonylag egyszerűen felfejthetőek. 

Az első általam olvasott könyv a Pixel volt. Már akkor csodálattal töltött el, hogy az egyes novellák, bár különálló történetek, mind felfűzhetők egy szálra, és a sok-sok apró képből, végül egy teljes egész rajzolódik ki. Az ötlet annyira zseniális, hogy szinte fáj, hogy nem nekem jutott eszembe. 

Nincs ez másként a Vonalkódnál sem, a novellák alcímei mind egy-egy vonalra utalnak (szívvonal, útvonal, vérvonal stb.), ami nemcsak többletjelentést ad az írásokhoz, de ami össze is fűzi őket. Ki hitte volna, hogy ennyifajta vonal van, és ezek mind utalhatnak életünk egy-egy történetére? 

Amikor azt írom, hogy életünk történetére, nem véletlen a többes szám első személy használata, mert valahogy úgy érzem, hogy minden egyes novellának, minden egyes történetnek ott vagyok a belsejében. Nem tudok kívül maradni, a novellák szinte magukba szippantanak. Együtt lélegzem a szereplőkkel még akkor is, ha teljesen mások, mint én. Talán ez a valódi irodalom, ez a valódi művészet!

A kötetből a kedvenceim azok a történetek, ahol egy kislány a főszereplő. Ilyen A tolltartó, a Langyos tej vagy épp A kastély. Ezek a novellák szinte magam elé varázsolják a saját gyerekkoromat, pedig soha nem voltam úttörőtáborban, nem volt nálam amerikai cserediák sem. Mégis, annyira hús-vér, élő történetek ezek, hogy például A tolltartót olvasva magam is leizzadok, és görcsbe szorul a gyomrom a tolltartó keresésekor. A szívfacsaró történeteknél a szívem sajdul meg, a vidámabbaknál mosolygok (bár igazi vidám történet nem jellemző a kötetre), és együtt vagyok lelkes, elkeseredett vagy éppen irigy és féltékeny a szereplőkkel. 

Tóth Krisztina nyelvezete szép, kerek, még akkor is, amikor néha szókimondó. Lehet, hogy elfogult vagyok, de nem szeretem, amikor nemi szervek megnevezései röpködnek, vagy éppen szexuális tartalmak kerülnek elő(igen, tudom, túl prűd vagyok, bocs), de neki még ezt is megbocsátom. Sőt! Annyira helyénvalónak érzem, hogy fel sem tűnik valójában. 

Számomra Tóth Krisztina varázsló, aki kiszakít ebből a világból, és teljesen elvarázsol. Nemcsak tanárként, de olvasóként is mindenkinek tényleg szívből ajánlom a könyveit. (Gondolkodom rajta, hogy valamelyik novelláskötetét berakom érettségi tételnek, szerintem, tetszene a diákoknak.)

Lois Lowry: Az emlékek őre

"– De azért tetszett az emlék. Értem, hogy miért ez a kedvenced. Csak sajnos nem tudom a szót az egész érzésre, ami olyan erős volt ott a szobában.

– Szeretet – mondta az örökítő.

– Szeretet – ismételte Jonas. Ahogy az érzés, úgy maga a szó is új volt számára."

Valamikor régebben elhatároztam, hogy egy kortárs után egy régebbi művet fogok elolvasni. Most gondban vagyok. Az emlékek őre vajon hová tartozik? Hiszen lassan 30 éves lesz, lassan klasszikus! Ennek ellenére ma is sokan olvassuk-nézzük újra és újra. 

Nálam sincs ez másként. Olvastam eredeti angol szöveggel, megnéztem filmen, és olvastam magyarul is. Lassan írhatnék egy összehasonlító elemzést is. :) Most éppen azért került elő, mert a kilencedikes fiamnak kötelező olvasmány, ami szerintem zseniális választás a tanárnőjüktől! Éljen! 

Mégis mit tud ez a viszonylag rövid ifjúsági regény? Először is, azt, hogy olyan, mint egy krimi, lassan válunk a tudás birtokosává, ami izgalmassá teszi. Tudja azt is, hogy könnyű a főszereplővel azonosulni, még ha nekem vannak is fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy egy 12 éves kamasz, hogyan lehet ennyire érett, ennyire bölcs. (Bár ezt sok más ifjúsági regénynél érzem.) Félelmet és bizalmat kelt, egyszerű és mégis elgondolkodtató. 

Felnőttként is vágyunk egy tökéletes élet iránt, de vajon tudjuk-e, milyen titkok rejlenek a tökéletesség mögött? Szeretnénk megszabadulni a betegségektől, fájdalomtól, szenvedéstől, de ha ez azzal járna, hogy a jó dolgokat is elveszítjük vele, a szeretetet, a szerelmet, a valódi családot, vajon vállalnánk-e? Vajon tényleg csak az érdemes az életre, aki fiatal, életrevaló, munkaképes, és tökéletesen alkalmazkodik az elvárásokhoz? Ezernyi kérdés, ami felmerül a könyv kapcsán. Ezernyi kérdés, ami foglalkoztat bennünket, olvasókat is, és talán ez a nagy titka ennek a könyvnek. 

Hogy adnám-e kiskamaszok kezébe? Mindenképp! Vannak benne borzasztó, elrettentő, rémisztő részek. Igen. Mégis ajánlanám nekik is. Hiszen a mi világunk is ilyen, és igenis látniuk-hallaniuk kell arról, hogy mivé válhat egy társadalom, egy tökéletesnek szánt világ. 

Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső, A tölgyek alatt (Arany János életregénye 1-2.)

 Bevallom őszintén, Arany János mindig is a kedvenceim közé tartozott, de ahogy idősebb leszek, egyre inkább közel kerül hozzám. Talán nem véletlen, hogy az Arany-életregény kötetei közül a második áll hozzám közelebb. 

Idén először tanítom Aranyt, és ilyenkor szeretem nemcsak a kötelező olvasmányokat, a műveket újraolvasni, hanem élvezettel bújom az internetet is, hogy a szerzőről, művekről milyen háttér-információkkal szolgál. Így találtam rá Cselenyák Imre művére. Kezdetben csak úgy olvastam, hogy majd a diákjaimnak ajánlhassam, hiszen mi újat tud nekem valaki mondani Aranyról?! De egyszer csak beszippantott a regény. Nem az újdonságai miatt, hanem az elevensége ragadott el, az, hogy Arany mellett, Petőfi, Jókai, Arany László és Juliska is életre keltek a lapokon. Nemcsak Arany életébe pillanthatunk be, hanem a 19. század maga jelenik meg előttünk színesen-szagosan, mint egy filmben. 

A puszta véletlennek köszönhető, hogy éppen ősszel olvastam, amikor már nem olyan ragyogó  a napsütés, már nem olyan tikkasztó a meleg, de egy illatos teával még olyan jó kiülni a kertbe és nézni az ősz színeit és illatozni a gyümölcseit. Szerintem Arany évszaka az ősz volt, a maga nyugodtságával, kiegyensúlyozottságával, derűjével. Már fiatalként sem volt olyan "lánglelkű", mint legjobb barátja és költőtársa, Petőfi, inkább bölcsen, némileg koraéretten szemlélte a világot. Alakja már-már túl tökéletes volt, ezért is érezem remeknek, hogy Cselenyák leráncigálta a költőt a piedesztálról, és legalább egy-két gondolatban elkövetett csibészséget papírra vetett. 

A kétkötetes regény Arany születésétől dolgozza fel a költő életét, egészen a haláláig. (Megjegyzem, egy kis kitekintést olvastam volna még, például, a temetéséről vagy arról, hogy mi lett Szél Piroska sorsa, de így is kerek a történet.) A könyv minden során érződik, hogy az író utánajárt, utánaolvasott mindennek, így számomra abszolút hiteles az életrajt és a korrajz. Nagyon örültem, hogy versek, idézetek is feltűnnek a kötetben (szerintem lehetne több is, de belátom, hogy az ifjú olvasóknak ennyi bőven elég lehet), és sorban megidéződnek Arany művei. 

Tanárként mindenképpen ajánlom a könyvek olvasását, hiszen amellett, hogy hiteles, igaz történetet kapunk a kezünkbe, olvasmányos, eleven, hamar beszippantja az olvasót.