Fenyő D. György: Útikalauz a vershez

 Azt kell, hogy mondjam, hogy ezt a könyvet minden diák kezébe lehetne nyomni, amikor elkezdi a középiskolát. (Vagy egy picit előbb.)

Az irodalom tananyag nagy része ugyanis vers. Legtöbbször ezzel találkozik a diák az órán. Ennek ellenére még mindig ott tartunk, hogy azt ismételgetik, hogy mi közük ahhoz, hogy mire gondolt a költő... Valóban, jó lenne tudni, mire gondolt, de erre szerintem már maga a vers szerzője sem tudna válaszolni évekkel a vers megírása után. És tényleg, van közünk hozzá? Szerintem nincs. Meg talán nem is érdekes. 

Ami viszont érdekes, hogy nekem személy szerint mit mond, és miről szól az olvasott mű. Milyen asszociációkat idéz meg, mitől leszek libabőrös, ha olvasom, mivel hat rám. Ehhez ad segítséget ez a könyv. Fenyő D. György, aki maga is irodalomtanár, értő kezekkel nyúl a versekhez, és gyakorlottan vezeti az olvasót végig 25 versen keresztül a könyvön. Támpontokat ad, lehetőségeket villant fel, mindezt úgy, hogy nem túl szájbarágós, nem tudálékos, pedig cseppenként azért beleszövi a szövegbe azokat a szakkifejezéseket, azokat az irodalmi elemzéshez szükséges szempontokat, amik hasznunkra válhatnak, ha versekről, költészetről szeretnénk hozzáértően gondolkodni és beszélni.  

Nagyon tetszett a versválasztás, mert nemcsak klasszikus szerzők, hanem kortárs költők művei is helyet kaptak a könyvben. Nekem a szerkesztési elv is ínyemre volt, vagyis az, hogy az egyszavas, picinyke verstől jutunk el a hosszabb lélegzetű alkotásokig. Olyan, mint egy jó tankönyv, a viszonylag egyszerűtől jutunk el a bonyolultabbig (vagy legalábbis ezt a látszatot kelti, hiszen miért ne lehetne akár egy pársoros vers is olyan gazdag és mély, hogy akár órákig tudjunk róla beszélgetni). 

Gráf Dórának köszönhetjük az illusztrációkat, amik fiatalosak, lendületesek, vagy ahogy ezt mostanában mondják "bejövősek". Személy szerint nekem a választott sárga szín is tetszett, bár a versek melletti aprócska számokat alig lehet látni. A mérete is éppen kézbe illő, így nem gond még belerakni a táskába, és elővenni néha-néha. 

Tanárként nem szívesen ejtem ki azt a szót, hogy kötelező, mert mindenkinek borsódzik tőle  a háta, de valójában azt gondolom, hogy nagyon szerencsés lenne, ha minden középiskolás polcán ott csücsülne, vagy legalább az iskolák könyvtárában.