Budapest Nagyregény

" Egy várost nem a téglák, hanem a benne lakók történetei építenek fel. "

1873. november 17-e fontos dátum, lakóhelyem, Budapest születésnapja. A születésnapost pedig illik ajándékkal köszönteni. Talán ez járhatott az alkotók fejében is, akik létrehozták ezt a hihetetlenül izgalmas és egyedi alkotást, a Budapest Nagyregényt. 

A főváros 23 kerületét 23 remek kortárs író vette kezébe, és írt egy-egy novellát róla. Nem szeretnék senkit kihagyni, így lássuk a teljes névsort: Bartók Imre, Cserna-Szabó András, Dragomán György, Dunajcsik Mátyás, Fehér Renátó, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István, Kemény Zsófi, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Mán-Várhegyi Réka, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Simon Márton, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Tóth Krisztina, Vámos Miklós és Závada Péter. 

A cím becsapós, mert egyáltalán nem regényt kapunk a kezünkbe, hanem novellákat. Egy-egy mű esetében észrevehető a törekvés arra, hogy visszaköszönjenek szereplők bennük, apró, elejtett utalások egy másik műre,  de összességében inkább különálló alkotásokról beszélhetünk. 

Az ötlet, szerintem, szuper. Aki szeret a városban bóklászni, szeret elgondolkodni egy-egy épület történetén, szeret elmerengeni azon, hogy vajon kik lakják, kik élhettek előtte ott, vajon miken mehettek keresztül, azoknak biztosan izgalmas lesz a könyv. Sajnálatos módon fotókkal nem illusztrálták a helyszíneket, pedig az sokkal izgalmasabbá tette volna  a "kalandozást".

Érdekességképpen elárulom, hogy én "vakon" olvastam a könyvet, vagyis nem néztem meg, hogy melyik fejezetet ki írta (ez nem volt nehéz, mivel ez csak a tartalomjegyzékből derül ki), mégis azok a novellák lettek a kedvenceim, akiknek az íróit eddig is szerettem, kedveltem az írásaikat. Úgyhogy nagy meglepetés nem érhet bennünket, olvasókat, a novellák szerzői hozzák a rájuk jellemző szavakat, szerkesztést, történetet. 

Nem mindegyik írásmű nyerte el maximálisan a tetszésemet, de összességében élveztem az olvasását. Nagyon szerettem például azokat a novellákat, ahol a múlt és a jelen egyszerre jelenik meg, illetve egymás mellett, ezzel is megelevenítve Budapest történelmét és mindennapjait. Persze ne várjunk tőle történelmi regényt, inkább "csak" azt, hogy a történelem egy-egy általában kisemberét látjuk éltre kelni a lapokon. A hétköznapok történelme ez, a miénk. És ez talán sokkal fontosabb és érdekesebb, mint a nagy történelmi események, a nagy hősök élete. 

Könyvekről vagy jót vagy semmit! (Ha valami nem igazán tetszett, nem írok ide róla.) Ez alkalomból viszont le kell, hogy írjam, hogy a kivitelezés csapnivaló. Ez az első olyan könyvem, amit még egyszer sem olvastam végig, és már szétesett. Katasztrófa! Állítólag nem lehet már kapni az első kiadást. Merem remélni, hogy a kötésen javítanak éppen, és a belbecs érdekében a külcsínen is javítanak!

Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából

"Ahogy megöleled a gyermekeidet, gyönyörködsz a lányaid eleven szépségében, a fiaid belső tüzében, ahogy átcsillogják az egész életedet. Belefeledkezel a csodába, ami a szemed előtt zajlik nap mint nap, és megkérdezed magadtól: Mivel érdemeltem ki ezt az elviselhetetlen örömet?"

 Téli alkat vagyok. Nem születésileg, hanem lelkileg. A téli, bekuckózós, kávézós, olvasós esték az igazi terepem. Ebben a helyzetben érzem igazán jól magam. Ehhez persze kellenek a jó, "téli" könyvek. Nekem a " téli könyv" egy különleges kategória. Nem lehet sekélyes a történet, felszínesek a szereplők. Ne legyen könnyed, inkább elmélyülést igénylő. Inkább sírós, mint nevetős. Nekem Kiss Edina: Szólamok a szívkamrából című könyve erre pont tökéletes. 

A 9 novella mindegyik története a lelkem mélyéig, vagy ha úgy tetszik a szívkamrámig hatol. Legyen szó egy majdnem elfeledett tanárról, aki azért mégiscsak ott él tanítványa legbelsőbb énjében, és életének egyik mozgatórugója; vagy éppen egy kislányról, aki táncolni szeretne, bár úgy tűnik, ez nem lehet az ő útja. Történetek nőkről, akik életének egy-egy fontos szakasza segít, hogy ne csak az ő sorsukba pillanthassunk bele, hanem a saját lelkünkbe is. 

Terápiás novellákként definiálta a kötet ajánljója, dr. Béres Judit, irodalomterapeuta a történeteket, vagyis olyan írásoknak, melyek segítségével közelebb juthatunk magunkhoz, az éppen bennünket foglalkoztató dolgokhoz. Ezért is lehet érdekes, hogy melyik novella a kedvencünk. Nekem az Annabella és az Üveghangok. Ezeket újra kell olvasnom, azt hiszem. 🙂

A címben szereplő szólamok a kötet zeneiségére utal. A legtöbb novella előtt egy zenei mottó található hazai és nemzetközi előadóktól. Azonban nemcsak itt köti össze az irodalmat és a zenét az írónő, hanem a történetekben található dallamokkal, dalokkal, hangszerekkel. Az ember szinte hallja is a zenét olvasás közben. És persze ne feledkezzünk meg Kisteleki Dóra csodálatos illusztációiról se, amik tökéletessé teszik az élményt!

A Szólamok a szívkamrából igazi téli, sőt adventi olvasmány, hiszen lelkünket megnyugtató, szívmelengető történetek! 

Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem

"Eszes, furfangos, családcentrikus jószágok, egyre jobban kedvelem őket...

Ismerek egy hindu legendát is, ami így szól: egy hindu guru húsz éven keresztül meditált egy fa alatt földi halálát várva, miközben következő életére készült. Élete utolsó pillanatában azonban meglátott egy gyönyörű szarvast, belefeledkezett a látványba, azon nyomban meghalt, és szarvasként született újjá.

Ha hinnék ebben a csodás legendában, leginkább varjúként szeretnék újjászületni. Úgyhogy ha megláttok egy varjút, ne öljétek meg.

Hátha én vagyok."

„Mondtak már rám mindent, az újrealistától az újszentimentalistáig. A kategóriák sosem fontosak. A lényeg, hogy az olvasókban volt valami éhség a magánélet, a magánember témái iránt, ami engem a leginkább érdekelt. (…) Nem a közösségi életre vonatkozó lózungoktól jó a világ, hanem a személyestől. Az egyéni jóságtól, erkölcsösségtől, tisztességtől. A közösségi ember felelőtlen, a magánember viszont felelősséggel viseltetik az iránt, amit csinál. Ez ilyen egyszerű” – vallja Ljudmila Ulickaja.

Bár nem igazán ismerem, bevallom, a kortárs orosz irodalmat, meg merem kockáztatni, hogy az egyik legjelentősebb, de hazánkban mindenképpen az egyik legismertebb orosz írónő, Ulickaja. A fenti idézetet több helyen is olvastam, remek önvallomás. Ulickaja írásai valóban a köztünk lévő emberekről, rólunk szólnak. 

Az igazi nevem az írónő 80. születésnapjára jelent meg, és Ulickaja emlékei kerülnek előtérbe. Ahogyan mindannyiunknak, neki is darabokból, apró darabkákból, kis mozaikokból áll össze élete története. Ezt az eklektikusságot hangsúlyozza a forma is, hiszen a szabadverstől a prózán át a napló- és levélrészletig mindenféle található benne. Engem a szabad írás módszerére emlékeztet, amikor is mindenféle korlát és szabály nélkül vetjük papírra a gondolatainkat. Ez a töredékesség azonban mit sem von le értékéből. Sőt, engem ez a rész fogott meg leginkább. Mintha a nagymamámat hallottam volna mesélni a gyerekkoráról, a felnövéséről, fiatal önmagáról vagy bármilyen emlékről, ami egy-egy tárgyról vagy emlékképről eszébe jut. Nekem külön élmény a kommunista Oroszország (bocsánat, Szovjetunió) társadalmának és mindennapjainak felidézése. 

A kötet második része két novellaciklusból áll. Az Angyalmesék szereplői, nem meglepő módon, az emberekre vigyázó angyalok, a Hatszor hét pedig ugyanennyi apró történetecskét ír le egy-egy témához kapcsolódva. Ezek közt is volt, ami nagyon tetszett, de ha választani kell, mindenképpen a személyes első rész lenne a kedvencem. 

Ulickaja írásai bár könnyűnek tűnnek, valójában nagyon is mélyek, igy inkább ajánlom őszi-téli, igazi elmerülésre alkalmas estékre. Egy jó tea vagy kávé mellett biztosan szárnyra kelnek a mi gondolataink is Ulickaja segítségével. 

Amit könnyűnek véltem,
Nehéznek bizonyult.
Amit nehéznek véltem,
kiderült -lehetetlen.
Ami lehetetlen volt,
Nézd – a kezemben van!

Kiss Judit Ágnes: Kórház az osztályteremben

A múlt titok. És csak az fejtheti meg, aki meg is tudja őrizni.

– Tudjuk, hogy veszíteni fognak. Minek akkor ez az egész?
– Te csak akkor akarsz harcolni, ha biztos vagy a győzelemben?
– Én egyáltalán nem akarok harcolni!
– Mert fogalmad sincs, miről van itt szó! Itt egy kis ország, amit megszállt a világ egyik legnagyobb hatalma. És ez a kis ország eldönti, hogy nem lehet vele bármit megcsinálni, és el akarja zavarni a megszállókat. Ez csodálatos és felszabadító. Hogy mindenki ugyanazt akarja… mellettünk áll az egész ország! Ilyen a mi korunkban nincs! A kosárcsapatban sem, az osztályban sem! Sehol! Én ebben benne akarok lenni!

 Kiss Judit Ágnes nevével talán akkor találkoztam először, amikor a Szó című versével hasonlítottuk össze a gyerekekkel a Szózatot. De lehet, hogy a novellák jöttek először szembe? Már nem is tudom, de azt igen, hogy minden írását élvezettel olvastam. 

Igy, amikor kollégám azt javasolta, hogy idén a kilencedikesek a Kórház az osztályteremben című Kiss Judit Ágnes-regényt olvassák el közösen, nagyon megörültem, mert biztos voltam benne, hogy élvezetes, klassz könyvet kapnak a gyerekek a kezükbe. 

A regény az Abszolút Töri sorozat egyik darabja, melynek kerettörténete, hogy kamaszok időutazás segítségével jutnak el a történelem egy-egy meghatározó korszakába, ahol saját maguk tapasztalhatják meg, milyen is volt akkor élni, hogyan zajlottak azok az események, melyek a törikönyvek lapjairól ismeretek.  Az ötlet zseniális, hiszen kinek nem jutott még eszébe, milyen jó is lenne visszarepülni a múltba, és találkozni azokkal az emberekkel, akik történelmünket formálták, alakították, és milyen más élmény lenne meg is tapasztalni mindent akkor és ott. Talán ez a vágy hívta életre a sorozatot, meg persze az a törekvés, hogy minőségi irodalmat kapjanak a kamaszok is. 

A Kórház az osztályteremben az 1956-os eseményeket állítja középpontba, a négy kamasz szereplővel együtt az olvasó is ott lehet a forradalom sűrűjében. Nemcsak a harcok, a véres küzdelmek, győzelmek és könnyes veszteségek élednek újjá, de találkozhatunk az egykori hősökkel is, akik a Corvin közben vívták csatájukat a szabadságért. 

Lóri, Réka, Hanna és Sanyi időutazása során megtapasztalja, hogy mi az a forradalom, mi az küzdeni közösen egy célért, de azt is, hogy milyen az igazi veszteség, a halál, vagy választani a szabadság és a család között. Nem könnyű tapasztalások, főleg nem kamaszkorban, de szereplőinknek mégis szembe kell nézniük velük. Teszik mindezt úgy, hogy tudják, nem győzhetnek a szabadságharcosok. Mégis a huszonegyedik századi szereplőket is magukkal sodorja a forradalmi láz, és hiába minden észérv, maguk is lelkesen részt vesznek a harcokban.

Szeretek ifjúsági irodalmat olvasni, pedig mintha kicsit lenézett válfaja lenne az irodalomnak. A magam részéről azt gondolom, hogy a magyar ifjúsági irodalom nagyon színvonalas. Ezt bizonyítja ez a könyv is. Nem leereszkedő, nem didaktikus, nem akar mindenáron információkat megtanítani az olvasóknak, hanem szórakoztató, ugyanakkor nagyon is komoly. Kiss Judit Ágnes rengeteg munkát fektetett abba, hogy történelmileg hű legyen, még akkor is, ha a regény nyilván egy fikció. Utánanézett a szereplőknek, a történéseknek, és nemcsak a hivatalos történelmi események izgatták, hanem a kisemberek apró történetei, mindennapjai. Olvastam, hogy rengeteg fényképet nézett meg alaposan, amik azokon a napokon készültek. Hiszen október 23-a és az azt követő események nemcsak fontos dátumok, nemcsak számok és adatok, hanem emberek ezreinek hangulata, érzése, könnye, mosolya is. Ezt a hangulatot sikerült a könyv lapjain élővé varázsolnia az írónőnek.  

Nos, nemcsak annak ajánlom ezt a könyvet, aki többet szeretne megtudni az 56-os eseményekről, hanem annak is, aki szeretne egy olykor humoros, kedves, olykor szívfacsaró történetet olvasni. Egy jó könyvet. Mert ez az. 

 

Grecsó Krisztián: Lányos apa

 "Lányos apa vagyok, akárhol, akármikor hülyét tudok csinálni magamból. Különösen, ha azzal nyerek egy nyugodt fél órát."

„ Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede, még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek”

Nagyon szeretem Grecsó Krisztián írásait, lehet ezért sem tudtam egyetlen idézettel megelégedni, de írhattam volna többet is akár, mert a Lányos apa telis-tele van olyan mondatokkal, amit többször érdemes elolvasni, hosszasan ízlelgetni.  

A közösségi média korában élünk, és mi, régebb óta fiatalok, nehezen tanultuk meg, hogy amit kiposztolunk sz internetre, az ott is marad, de ami rosszabb, bárki visszaélhet a fotóinkkal, a megosztott információkkal. Emlékszem, hogy anno az ismerőseimmel együtt mennyi képet töltöttünk fel a családjainkról, elsősorban a gyerekeinkről, mert büszkék voltunk, mert meg akartuk mutatni, mennyire szépek, mennyire okosak, milyen izgalmas, érdekes vagy éppen vicces dolgot csináltak a porontyaink. Ennek az időnek azonban vége, ma már én is csak olyan képet rakok fel a gyerekeimről, amire ők is áldásukat adják (jobbára igy semmilyet). 

Ugyanilyen érzés lehet, amikor egy szülő író, és az írásaiban jeleníti meg lányait-fiait. Volt szerencsém részt venni a könyv egyik bemutató rendezvényén, ahol Grecsó el is mondta, mekkora dilemma számára, hogy mit és mennyit adhat ki a lánya életéből, hiszen előbb vagy utóbb Hanna is el fogja olvasni ezeket a történeteket, és akkor vállalnia kell minden felelőséget. Ezért aztán ezek a tárcanovellák, inkább szólnak a "lányos apáról", mint magáról Hannáról. Valamint apákról, nagyapákról és gyermekekről.

Bevallom, hogy először félve vettem kezembe ezt a kötetet, mert attól tartottam, nagy gyerekekkel bíró anyukaként (ráadásul fiús anyukaként), nem mond majd nekem sokat ez az írás. Tévedtem. Kifejezetten élvezettel olvastam a sorokat. Bár az is igaz, hogy sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lett volna (jó) pár évvel korábban olvasni, amikor az enyémek is Hanna-korúak voltak. Ugyanis a novellák fő témája a szülővé válás, annak minden örömével, bánatával, gondjával és szorongásaival együtt. Talán, nagy segítség lett volna akkor, hogy érezzem, más is szerencsétlenkedik, más is keresi a megoldást, mással is előfordul. Ennek ellenére tudtam azonosulni  a szövegek nagy részével. A Lányos apa-ciklus novelláin kívül nagy kedvenceim voltam az Anyám álma és a Tudta? című írások, ez utóbbiból idéztem is. 

És hogy kiknek ajánlom? Szülőknek, legyenek apák vagy anyák, és felnőtt gyermekeknek, akiknek az apaság a másik oldalt jelenti, a saját apjukat. Egyszóval mindenkinek, aki ebben a rohanó, sokszor érzelemmentes világban egy picit szeretne megállni, és valami kedveset, szeretettelit olvasni. Még az sem baj, ha nem egy szuszra. Épp az a jó ebben a kötetben, hogy a novellák egymástól függetlenek, és bármilyen rövid idő alatt elolvashatóak. 

Julie Otsuka: Buddha a padláson

"A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú. fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok gyermekei voltunk, és egész életünket a közelében töltöttük."

 Rengeteg elmaradásom van, szerencsére mostanában sikerült sokat olvasni, sok jót, sok olyasmit, amit szívesen ajánlok másoknak is, csak éppen ebben a hőségben nagyon nehezen ülök le a gép elé. Viszont van egy könyv, ami nem tűr halaszást. Egyszerűen beleszerettem! Tegnap egy hosszú autóút alatt el is olvastam, és még mindig bennem van az az eufória, amit olvasás közben éreztem. 

Életem első japán könyve. Na jó, a szerző kaliforniai, csak japán származású, de a könyv témája japán (még ha az USA is a helyszín). Szóval, Julie Otsuka: Buddha  a padláson című kisregényéről beszélek, ami szerintem kötelező mindenkinek! Jó, tudom, ízlések és pofonok, de engedjétek meg, hogy lelkesedjek, annyira tetszett! 

A szerzőnőről annyit érdemes tudni, hogy Kaliforniában látta meg a napvilágot, egy ideig festőművészként tevékenykedett, de az igazi sikereket a könyvírás hozta meg számára. Nemrég jelent meg a harmadik regénye (az USA-ban), nálunk, ha jól tudom, a Buddha a padláson az egyetlen megjelent műve. Ja, és olyan életet él, amire jelen pillanatban igen erősen vágyom: New Yorkban egy kávéházban írja a műveit délutánonként. Kell ennél több? Ez persze (félig) csak vicc, de az nem az, hogy ez a regénye rengeteg díjat besöpört: többek közt a PEN-díjat, a Prix Femina-díjat, de vezette a a New York Times, a San Francisco Chronicle és a Los Angeles Times bestseller listáját is. Higgyétek el, nem véletlenül. 

A könyv olyan japán nők sorsát mutatja be egészen rendkívüli módon, akiket fényképek alapján "rendeltek meg" leendő, már az USA-ba kivándorolt japán férjeik. Látjuk az utazást, az első éjszakát a megérkezés után,  a letelepedést, a csalódásokat, a gyerekszülést, a második generációt, és a 2. világháború alatt közellenségnek kikiáltott japán közösség táborokba kényszerítését, az ott maradó amerikaiak érzéseit. Annyira élénken tudja ezt Otsuka elénk varázsolni, hogy végig az járt a fejemben, hogy ezt színpadon is meg kellene valósitani, és íme, meg is tették. A színpadi változat itt tekinthető meg francia nyelven:  https://vimeo.com/288610101/28549f350a

És hogy miben különleges ez a könyv? Nos, a narrációja T/1, mintha egy görög dráma kórusát hallanánk, egy-egy kiemelkedő szólammal. Először a japán nőket halljuk, aztán az amerikaiak kórusát. Őszintén, én még ilyet nem olvastam kortárs szerzőtől (igaz, sok mindent nem olvastam). Ez a közös hang felerősiti a mondanivalót, a személyesség helyett a kollektív élményekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha sokszor egyes emberek saját történetét meséli el. Kitágítja, monumentálissá és egyben általános érvényűvé teszi a kivándorlók életét, azt az erőt, amivel a hazájukból, a biztonságos létből elszakadt emberek kénytelenek megkapaszkodni, és az etnikai megkülönböztetés bűne is mindannyiunké, az egész emberiségé. Ezt az érzést erősiti meg a sokszor alkalmazott ismétlés. Varázslatosnak tartom, egy csodának, ahogy egyszerű mondatok sorjáznak a lapokon, ismételve önmagukat, és mégis olyan erővel hatnak, hogy beszippantják a gyanútlan olvasót. Elismerésem Morcsányi Júliának, aki fordította ezt a remekművet!

Kevés ennyire lírai, mégis ennyire erőteljes művet olvastam eddig. Az idei TOP 10-be biztosan bekerül nálam! 

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

 "A tanár most éppen ezt tette, kifelé bámult, és a színtelen utcák rácsszerkezetét tanulmányozta elmerülten. A háta mögött egyre bátrabban sugdolóztak a gyerekek, egészen pontosan lehetett hallani, melyik padsorban, melyik padban forgolódik előre-hátra valaki, hol lapozgatnak egy óvatosan előhúzott tankönyvben, és merre dörzsöli egy kéz vadul a papírt, mert rájött, hogy valamelyik kérdésre teljesen rossz választ irt. Hagyta, hadd élvezzék még néhány percig a szabályszegés titokzatos izét. Végső soron, gondolta, ennek a tapasztalatnak is lehet némi köze az irodalomhoz."

Meglepődve látom, hogy az első Krusovszky-regényről egy sort sem írtam, pedig az is nagyon tetszett, és ami tetszik, arról írok, hátha más is elolvassa. De ha nem is írtam róla, az biztos volt, hogy a második regényt el fogom olvasni. A Levelek nélkül az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ahová sikerült kijutnom, és bezsebeltem egy aláírást és egy ígéretet is Krusolvszky Dénestől, hogy jövőre ellátogat az iskolánkba. Úgy legyen! 

A Levelek nélkül főszereplője egy kisvárosi gimnáziumban magyartanár (naná, hogy kellett nekem ez a könyv), aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tavasz ellenére a fákról eltűntek a levelek. Ez a természeti katasztrófa felforgatja a városka lakóit, ki igy, ki úgy reagál a történtekre. Azt azért elárulom, hogy a regény se nem klasszikus nyomozós sztori, se nem klímakatasztrófáról szóló regény, sőt talán nem is ez a legfontosabb kérdés, amire az olvasó keresi a választ. Ugyanis Koroknai tanár úrnak a múltjával, a családi emlékekkel is meg kell küzdenie. A jelene sem fényes, diáktüntetésen vesz részt, amiért megbüntetik az iskolában, édesanyja betegen fekszik egy idősek otthonában, bátyjával megromlott a viszonya. Olvasás közben megismerkedünk tanárokkal (kedvenc szereplőm a félszemű földrajztanár), diákokkal, családtagokkal, és persze magával Koroknaival. A kisvárosi élet bemutatása is izgalmas lehet egy nagyvárosi olvasónak, mint például nekem. 

A regény legemlékezetesebb része a második fejezet, mely egy pár órát mesél el, de eközben megelevenedik egy tipikus magyar család tipikus nyaralása valamikor a 20. század második feléből. Látszólag semmi izgalmas nem történik, de enélkül a fejezet nélkül nem tudtam volna olyan válaszokat adni a kérdéseimre, mint amiket adtam. 

Érdekessége a regénynek, hogy a Covid-járvány alatt született, de maga a betegség még említés szintjén sincs jelen. Ezzel szemben vannak olyan elemek, amiket szinte látnoki képességekkel megáldva képzelt el Krusovszky, és amik. úgy tűnik, valóra is váltak, gondolok itt a diáktüntetésekre, vagy éppen akkumulátorgyárra. 

Számomra van még egy nagyon személyes kapcsolódási pont: a regénybeli tanár anyukájának ugyanaz a kedvenc könyve, mint az enyémnek. 

Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány, ami nem adja magát könnyen, kicsit megdolgoztatja az olvasót. Egyszóval olyan jófajta könyv, amit szívből ajánlok akár egy nyári olvasmánynak is.