Walter Tevis: Queen's Gambit

 Ha valami nagyon ritkán sikerül mostanság, az az angol nyelvű könyv olvasása. Semmi értelmes kifogásom nem lehet rá, de valamiért az utóbbi egy-két évben alig-alig olvastam el egy teljes könyvet angolul. (Félve vallom be, de inkább sorozatot nézek eredeti nyelven...)

A Vezércsel (angolul Queen's Gambit) nevű sorozat már többször szembejött velem, de nem tudtam magam rávenni, hogy elkezdjem nézni. A sakk még a sportokon belül is rendkívül távol ál tőlem, nem is igazán értem, tudom  a szabályokat, így aztán sem nézni, sem játszani nem jelent élvezetet. 

A sors keze azonban úgy intézte, hogy mégis megismerkedtem a történettel, hiszen kedves kolléganőmnél megláttam az angol kötetet, és lecsaptam rá. Főnyeremény: angol könyv, ráadásul egy olyan, ami már többször is rám kacsintott. :)

A nyelvezete szerintem nem túl bonyolult, úgyhogy B2 szinten értőknek melegen ajánlom, nem fog csalódást okozni. Gyorsan, könnyen olvasható, rövid történet. 

Angolul olvasni amúgy is melegen ajánlott nemcsak angolul tanulóknak, hanem a szinten tartás, a rendkívül gyorsan változó nyelv új szavainak, kifejezéseinek megismerése miatt angolul tudóknak is. A magam részéről angolul is csak élvezetből olvasok. Tanulás céljára meghagyom a nyelvkönyvek rövidebb szövegeit, esetleg az angol nyelvű híreket, rövidebb cikkeket, tanulmányokat. A regény, vers, novella, vagyis a szépirodalom nem arra hivatott, hogy úton-útfélen megálljunk, előkapjuk a szótárt (miket beszélek, a telefonunkat), és keresgéljük egy-egy szó, kifejezés jelentését. A szépirodalom gyönyörködtetni akar, engedjük meg neki. A tanítványaimnak is mindig azt ajánlom, hogy csak azt a szót nézzék meg a szótárban, amire feltétlenül szükségük van a megértéshez, egyébiránt hagyják magukat sodortatni a cselekménnyel, a nyelvvel. 

Persze ehhez az is kell, hogy olyan könyvet válasszunk, ami  a szintünknek többé-kevésbé megfelel (picit lehet a szintünk fölött is). De talán még ennél is fontosabb, hogy érdekeljen bennünket az adott olvasmány. Ha a krimiket szeretjük, érdemes krimit választani, ha a romantikus regényt, akkor azt. Ezzel elejét verhetjük annak, hogy kényszernek, vagy tanulásnak érezzük az olvasást. 

Ami csodálatos az idegen nyelvű szövegek olvasásában (és hallgatásában) az az, hogy nemcsak szavak, hanem teljes mondatszerkezetek, mondatok kúsznak be a az agyunkba észrevétlenül, amit először csak felismerünk, majd egy idő után elő is tudunk venni, beépül a nyelvhasználatunkba. 

Visszatérve a Vezércselre, témája ellenére egy könnyed olvasmány. A regény egy hányatatott sorsú, de ugyanakkor rendkívül tehetséges lány történetét mutatja be, aki a férfiak uralta sakk világában is helyt tud állni kitartásával, ambíciójával, csavaros eszével. A főszereplő hölgy mindannyiunk számára példakép lehet abban, hogy szinte reménytelen helyzetekből is ki lehet keveredni, sőt a célunkat, álmunkat el is lehet érni kitartással, szorgalommal, igaz az élet más területeit egy kicsit háttérbe szorítva. 

A háttértörténet nem mindig rózsaszín és derűs, sőt kifejezetten nyomasztó néha, és úgy érezzük Bethnek tényleg csak a sakkban van szerencséje, a magánéletben nem. Ugyanakkor ezek a magánéleti tragédiák, nehézségek kellenek ahhoz, hogy megtalálja önmagát és  a sikerhez vezető utat. 

A magam részéről hálás vagyok a sorsnak (és a kolléganőmnek), hogy elolvashattam Beth történetét, ami annak ellenére élvezetes olvasmány, hogy az ember nem tud sakkozni. 

Halász Rita: Mély levegő

 Nem kérdés, kell egy mély levegő, ha ezt a könyvet szeretnénk olvasni. Fullasztó, mélybe húzó. Pontosan reflektál erre a borító is, ami számomra meglepő módon, nem fotó, hanem festmény.

Halász Rita első regénye, a Mély levegő már megjelenésekor Margó-díjas lett, a Libri 10-es listájára is felkerült. így kellő izgalommal és elvárással nyúltam a könyvhöz. Nem okozott csalódást, valóban remek alkotásról van szó. 

A regény egy megromlott házasságból bántalmazó férje elől menekülő édesanya története. Néha sokkoló, néha hihetetlen, és bosszantó. El sem hiszi az ember, hogy ez megtörténhet, pedig biztosak lehetünk benne, hogy igen. Vera története is egy lépcső ahhoz, hogy megértsük, mi lehet egy kapcsolaton belül, hogyan épül fel egy abúzussal átitatott házasság, hogy lehet, vagy épp nem nem lehet belőle kilépni. 

Bár Vera erős, karakán nő, akinek sikerül végül a megfelelő döntéseket meghozni azon  a nehéz úton, ami neki kijutott, mégsem vált számomra mindig kedvessé. A drogozásba, és eltúlzott szexualitásba való menekülését nem tudtam elfogadni, de ez is egy út nyilván a megélni nem kívánt valóság elől. A barátnő, Andi alakja viszont kifejezetten tetszett, a maga gyakorlatiasságával, éleslátásával. Számomra a legmegdöbbentőbb a férj alakja, aki kívülről tökéletes társ és apa, de amint becsukódik a közös otthon ajtaja, minden megváltozik. Az viszont mindenképp elmondható, hogy a szereplők hús-vér emberek, a maguk jó, szerethető, és a rossz , esendő vagy éppen bűnös oldalukkal. 

A regény rövid, de annál mélyebb, és sokatmondóbb. Nem könnyű olvasmány, hiszen a le kell merülünk nekünk olvasóknak is az élet rossz oldalára keveredők poklába, hogy együtt találjuk meg velük a kivezető utat. 

A regény szinte megszakítások nélküli folyam, ami nekem tetszett, és magam is szinte egy levegővétellel elolvastam a könyvet. 

Bartis Attila: A séta

"Az angyal könnyen megfeledkezik arról, hogy kicsoda. Főleg, ha emberi mércével méretkezik meg."

 Bartis Attila meghatározó alakja a kortárs magyar irodalomnak. A Jáván és Magyarországon egyaránt otthon lévő író, fotográfus első regénye A séta. Nagy rajongója vagyok Juhász Anna munkásságának, és mivel ő ajánlotta Bartisnak ezt a regényét ( akivel egyébként nagyon jó barátok), így bátran vettem kezembe ezt a nem mindennapi művet. 

A regény egy gyermek felnőtté válásának útját mutatja be. Sétáját, ha úgy tetszik, hiszen a főszereplő élete is éppolyan kanyargós, kiszámíthatatlan, mint egy séta. Végigkövethetjük életét a nyomorban, az árvaházban, a forradalom alatt, míg végül vele együtt érkezünk meg egy fürdőhelyig. A regény vége egy (számomra) nagyon meglepő fordulattal ér véget, amit nem lőnék le semmiképp. Viszont még egyszer el kell olvasnom a regényt, mert nagyon kíváncsivá  tett, hogy a szöveg milyen értelmet nyer ennek a felfedett titoknak az ismeretében. 

Bartis Attila stílusa rendkívül szenvtelen. Úgy olvasunk el sorokat emberek haláláról, mintha teljesen természetes lenne. S az is. A regény világában mindenképp. Úgy vágnak gyomorszájon a történetek és a mondatok, hogy szinte észre sem vesszük. 

A szerkezet is szaggatott, mintha kis mozaikokból állna össze az egész egy történetté. 

Vannak általam csak nyári könyveknek nevezett művek, amiket előszeretettel olvasgatok a Balaton partján, és vannak olyanok, amikhez teljes figyelem kell. A séta ilyen. Többszörolvasós. Nem könnyű és egyszerre nem felfejthető minden ízében. Igazi szépirodalmi csemege. 

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

 

"Alexa....mindig csak kicsi házakat épített. Bálint megkérdezte tőle, miért nem épít nagyobbat, a lánya meg azt felelte, tudna, de nem akar, a kicsi házakban kicsi emberek laknak, akiknek nem is kell nagyobb ház, mert szeretik egymàst. A sok emelet, az a sok ember, a sok ember meg már nem szeretheti egymást annyira, mint a kevés."

Kalapos Évával a Budapest Off kötet kapcsán találkoztam, de regényét most olvastam először. Bevallom a borító ragadott magával, bár nem igazán értettem, mi köze a szarvasnak az apákhoz. Azóta persze kiderült, hogy a cím egy idézet a Bambi című műből, ahol a kis Bambi megkérdezi a vele lévőket, hogy kik voltak a távolban feltűnő, csodaszép szarvasok, mire elhangzik a címadó mondat: "Ezek voltak az apák". (Ez mellesleg nem derül ki pontosan a szövegből, ami szerintem nagy kár...)

Kalapos Éva regénye ugyanis az apák szemszögéből (és a gyerek szemszögéből) mutatja be egy válás történetét. Egész pontosan egy apa és az ő fiatal nővé serdült lánya szemszögéből. Ez már nagyon nyerő nálam! :) Ráadásul a két szereplő története meghatározó módon van kettéválasztva: míg az édesapa szavai E/3. személyben hangzanak el, addig a lány története inkább párbeszédekre épül. 

A történet azzal kezdődik, hogy egy apuka azt a feladatot kapja a pszichológusától, hogy mondja fel magnószalagra a válásának a történetét, illetve, hogy hogyan élte meg a mindennapjait a felesége és a lánya nélkül. A regény másik felében pedig 10 évvel később találkozunk Alexával, az azóta felnőtté vált lánnyal, akinek az életébe nyerhetünk bepillantást. Természetesen legyen titok az, hogy ez a két szál hogyan találkozik egymással, vagy egyáltalán találkozik-e. Ezt a titokzatoskodást annál is könnyebben teszem, mert a szerző maga sem ad választ minden kérdésünkre, sokat bíz az olvasóra a jövővel vagy akár a múlttal kapcsolatban. 

Amit nagyon kedveltem ebben a regényben az a nézőpont- és idősíkváltás, valamit az a tény, hogy most egy apuka került előtérbe (szerintem sokkal gyakoribb, hogy az anyuka szemszögéből ismerünk meg egy válástörténetet). Ezek izgalmasabbá, életszerűbbé tették számomra a könyvet. Mondanom sem kell, hogy negyvenes anyukaként, az apuka története áll hozzám közelebb. :)

A könyvben még szó esik sok 21. századi problémáról is, mint a nemi hovatartozás, az étkezési rendellenességek, a pánikroham vagy éppen a fiatalok útkeresése. Ízig-vérig fiatalos könyv egy fiatal írónő tollából. 

 

Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső

 "Számtandolgozat-írás! A tüzes esőtől, a rossz versektől, a rossz rímektől, semmitől, semmitől se félek – csak a számtandolgozattól. Ó, ihlessetek meg Ptolemaiosz, Pascal, ti nagy lángelmék, s csepegtessétek nagy lángelmétekből szegény, lusta diák fejébe a tudomány édes nedűjét. Ó, ne fordítsd el szép szemed, Kepler, könyörülj rajtunk."

A fenti idézet származhatott volna egy mai gyerektől is, de történetesen Kosztolányi Dezsőtől idéztem, aki bár 137 esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot, ugyanolyan problémákkal küzdött, mint amilyennel minden kisdiák (és nagy) ma is. 

Vitán felül áll, hogy Kosztolányi ott van nálam a top 10-ben. Imádom! Úgyhogy már alig várom, hogy újra taníthassam. Addig is készülök egy kicsit, és elővettem Kosztolányi Dezsőné férjéről írt kötetét. 

A könyv rendkívül olvasmányos és persze érdekes, hiszen nemcsak Kosztolányival ismerkedhetünk meg belőle, hanem sok mindent feljegyez a gyerekkoráról, az akkori iskolai helyzetről, a barátokról, a kulturális életről, a színházról, az orvosokról, és még megannyi másról. 

Tudom, ez nagy vita a magyartanárok között (is), hogy kell-e az írók, költők életrajzával, magánéletével foglalkozni, tanítani azt, vagy pedig csak és kizárólag a művekre kell koncentrálni. Jómagam azt az álláspontot képviselem, hogy sok minden pluszt ad a szövegek megértéséhez, ha tudjuk, ismerjük, ki áll mögötte, és éppen milyen élethelyzetben volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga az irodalmi alkotás háttérbe kerülne, sőt! Az a lényeg, de ez a háttérinformáció is hozzásegíthet az értelmezéshez, a befogadáshoz. 

A magam részéről én szeretem ezt a tanítványaimmal is megosztani. Az a tapasztalatom, hogy egy-egy érdekes történet könnyebben felcsigázza őket arra, hogy megismerkedjenek a költő versével vagy egy prózai művel, mintha csak a puszta szöveget kínálnám nekik, vagy a lecsupaszított életrajzot. 

Visszatérve a könyvre egy olyan életrajzi kötetet írt Harmos Ilona, mely egyszerre személyes és egyszerre objektív. Nem titkol el olyan dolgokat sem, mint például férje függősége, furcsasága. Megosztja ifjúkori naplóját, leveleit velünk, de ott vagyunk Kosztolányi mellett a betegágyánál is. Azt hiszem (bár furcsán hangzik) nekem éppen az író utolsó, szenvedésekkel teli 3 éve a kedvenc részem a könyvből, hiszen annyira emberi, annyira esendő itt Kosztolányi, hogy szinte magunkon érezzük a fájdalmát, és az elmúlástól való félelmét. 

A könyvet nemcsak tanítványaimnak ajánlom szívből, hanem mindenkinek, aki Kosztolányi-rajongó, vagy éppen csak ismerkedik vele, és most válik rajongóvá. Hisz ki ne tudná őt a szívébe zárni olyan gyengeséggel, mint a sütemény-függőség? 

"Módszeresen ette az édességeket, s erre jogot adott önmagának azzal a közhittel, hogy költőnek sok édességet kell ennie."

Totth Benedek: Holtverseny

 Vannak könyvek, amikről ezidáig nem írtam a blogon. Ennek több oka lehet. Az első ok az időhiány. Elolvasom a könyvet, tetszik is, írnék is róla, de egyszerűen olyan zsúfolt az életem, hogy nem jut rá idő. A másik ok is triviális: nem tetszik a könyv. Persze lehetne olyan poszt is, amiben erről írok, de manapság már megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak azt olvasom el, ami tetszik, és amit nem olvasok, arról nem ildomos írnom. 

Aztán vannak furcsa indokaim is. Ilyen például az, hogy a könyv annyira lesokkol, hogy nem tudok mit írni róla. Így történt például Zoltán Gábor: Orgia című könyve után, ami annyira rémisztő és horrorisztikus élmény volt, hogy megnémultam olvasás után. 

Végül pedig vannak kifejezetten speciális, már-már furcsa okok is: a mai napon egy olyan könyvről írok, amit nem most olvastam, de mivel szeretném a tanítványaimnak is figyelmébe ajánlani, így megvártam, míg (szinte) mindenki betölti a tizennyolcat. Lelki szemeim előtt ugyanis ott lebeg XY kislány, aki sírva rohanna haza, ha ilyen trágár beszéddel találkozna (na jó, némi túlzással). De ott vannak A és B anyukák, akik ezer százalék, hogy megjegyeznék (jó esetben csak nekem), hogy ezt kikérik maguknak, az ő gyermekük semmiféle pornográf irodalommal és trágársággal nem találkozott ezidáig, én viszont ilyen szenny irodalmat ajánlok nekik. Szegényeket nem szoktam felvilágosítani, hogy a "gyermek" olyan szavakat használ az osztályteremben, hogy egy kocsis is megirigyelhetné, és semmivel sem találkozik kevesebb "szennyel", mint az osztálytársai.

(Szintén zárójelben jegyzem meg, hogy maga Totth Benedek sem ifjúsági könyvnek szánta a regényt, sőt maga is rátette volna  a kötetere a 18-as karikát. Mellesleg ráfér, igen. Nekem Bret Easton Ellis stílusára emlékeztet, amit szintén nem adnék fiatalkorúak kezébe.)

Na szóval, Totth Benedek: Holtversenye ha nem is tiltólistára, de várólistára került nálam, nehogy szó érje a ház elejét. Ugyanakkor nem akarom úgy elengedni a rám bízott fiatalságot, hogy nem ajánlom figyelmükbe ezt az amúgy már kultkönyvnek számító alkotást. A könyv borzasztó, igen. Mármint maga a történet az. Viszont, ahogy meg van írva, az zseniális. Nem véletlen, hogy a szerző 2015-ben Margó-díjat zsebelt be érte. 

Van itt minden, amitől egy átlagos, normális vagy talán hétköznapi szülő retteg: szex (érzelemmentesen, fűvel-fával, állandóan), drogok, bulik, bántalmazás,  ittas vezetés, a többiről ne is beszéljünk. Minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy elhiggyem ilyenek a mai tinédzserek. Nem ilyenek!!!! Tudom. De van köztük ilyen is. Annál is inkább, hisz maga a szerző is egy valódi, megtörtént bűntényből vett ötleteket. 

De visszatérve a könyvre, a Holtverseny egy olyan világot mutat be, ahol nem szívesen élnénk, legalábbis remélem, hiszen ebben a világban semminek sincs következménye. Az elemi erkölcs is eltűnt, mintha nem is lett volna. A szereplők mindegyike fiatal kora ellenére kiégett, szinte semmiben örömet nem találó, a világból bódítószerekkel menekülő tini. Annyira örömtelen és ingerszegény az életük, hogy a legvégsőkig is elmennek, hogy azt izgalmasabbá tegyék. Az empátia, a szeretet, a szerelem nem létező fogalmak számukra. A lányok tárgyként való kezelését meg egyenesen minden nő nevében kikérem magamnak. (Ajánlom mindenki figyelmébe a Niki c. novellát is, ami éppen ezért született.)

Ha ennyire szörnyű ez a regény, akkor mégis, mi az, ami a szépirodalom kategóriájába emelheti? A trágárság? Igen, az is. Jómagam is úgy gondolom, hogy az irodalom nyelve legyen szép, felemelő. Ennek ellenére a megjelenített ocsmány beszéd (mert az) nélkül ez a könyv hiteltelen lenne, egyszerűen nem tudná azokat a jellemeket ábrázolni, akik így megelevenedhetnek előttünk.

Másik vesszőparipám az, hogy egy jó regénynek olyannak kell legyen, hogy jókat lehessen  róla beszélgetni, vitatkozni. Ez olyan. Nagyon megosztó. Valaki utálja és valaki szereti. Egyet nem lehet, elsiklani fölötte.  Dragomán azt írja  a regényről, hogy "Úgy vág szájba, hogy beleszédülsz". Igen, pontosan ezt éreztem, mikor olvastam. Egyszerre volt undort keltő, sokkoló, ugyanakkor lebilincselő és izgalmas. 

 Érdekes kérdés, hogy vajon milyen műfajba sorolható ez a regény pontosan. Vajon van-e jellemfejlődés? Ha igen, kinél és mikortól, és milyen mértékben? Lehet-e fejlődésregénynek tartani például? Besorolható-e az ifjúsági regény kategóriába? Ezekről a kérdésekről szívesen elbeszélgetnék egy magyarórán. És persze beszélgetnénk a történetről, az érzelmekről vagy annak hiányáról, a bullyingról, a drogokról, a következmények nélküli világról. Egyszóval csupa olyan dologról, mely a mai tinik életében sajnos olyan módon jelen vannak, amiről mi, szülők még csak nem is sejthetünk. Egyetlen eszközünk van: beszélgetni erről, véleményt cserélni, és megmutatni, hogy mindig van kiút és van választás. 

Nem mondom, hogy mindenkit biztatnék a regény elolvasására, nem is való mindenkinek. De az tény, hogy Totth Benedek: Holtversenye a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó darabja, amit érdemes kezünkbe venni, beszélgetni vagy akár csak gondolkodni róla. 

Babits Mihály: A gólyakalifa

 

"Ki tudja, nem él-e valamennyiünknek, minden földi embernek egy ilyen másodpéldánya, egy sötét árnyképe, álmaiban, tudata alatt, és valahol messze testileg is, igen, testileg, egy messze világban, egy más csillagon?"

Gyerekkorom egyik kedvence volt a Kis Mukk története. És hogy mi köze ennek A gólyakalifához? Hát, csak annyi, hogy mindkét mesét egy német írónak, Wilhlem Hauffnak köszönhetjük. (Az eredeti történet állítólag az Ezeregyéjszaka meséi közt is fellehető, én nem találtam, de lehet, ez az én hibám.) A mesében egy kalifa gólyává változik varázspor segítségével, de visszaváltozni sokáig nem tud, mivel elfelejti a varázsszót. Hauff történetében azonban jól végződik minden, a kalifa megmenekül a gólyaléttől, mert kalandos úton, de megszerzi a varázsszót. 

Ezek ismeretében nem véletlen, hogy Babits is ezt a címet adta regényének, bár azt olvastam, Karinthy nem lelkesedett a címadásért, mert azt gondolta, túl kevesen vannak azok az olvasók, akik ismerik az eredeti történetet, és valami izgalmasabb, vonzóbb címmel nagyobb sikere lehetne. Ha ez így volt, Karinthy ezúttal tévedett, ugyanis az 1916-ban megjelent regény (előtte már  Nyugatban közzétették) azóta számos kiadást megélt, és idén a Libri és Scolar Kiadó közösen jelentette meg karácsonyi díszkiadásban. Erről a sorozatról már egy korábbi posztban írtam, így nem ismétlem meg magam, de azért azt mindenképpen elmondom itt is, hogy külsőleg is csodálatos ez a kiadás. 

(És ha már Karinthy szóba került. Ő írta annak az 1917-es Gólykalifa-filmnek a forgatókönyvét, melyet Korda Sándor rendezett. )

Nehéz úgy értékelni egy könyvet, vagy egyáltalán csak mesélni róla, hogy az ember nem mond el semmit a történetről, vagy nem lövi le a poénokat. Ezúttal ez még nehezebb, sőt talán elkerülhetetlen, hiszen már az alapszituáció is egy "poén". A regény főszereplője Tábory Elemér, valamint egy díjnok. Persze ez így nem hangzik annyira izgalmasan, azonban ha elárulom, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy, már másképpen tekinthetünk rá. Ha alszik az egyik, életre kel a másik és fordítva. Két teljesen különböző életbe csöppenünk be olvasóként, két teljesen külön világba, mely a regény végére kezd összemosódni. Azt persze nem árulom el, hogy mivel zárja Babits ezt a regényt, de azt igen, hogy rendkívül izgalmas, magával ragadó olvasmány. 

A zseniális alapötleten túl érdemes megemlíteni azokat a társadalmi alapproblémákat is, melyekkel megismertet bennünket a szerző. Hogyan jut el egy tinédzser inas odáig, hogy megverjen egy hároméves gyereket? Hogy élhet valaki erkölcsös életet, ha a társadalom teljes megvetését bírja, és a teljes kitaszítottság az élete? Milyen a mélyszegénység? Milyen gazdagnak lenni? Lehet-e úgy erkölcsösnek maradni, ha mindenünk megvan, míg másnak a kenyérre való sincs? Maga a regény nem ezekre a kérdésekre keresi a választ, de olyan elemi erővel jeleníti meg a kétpólusú világunkat, hogy mi magunk önkéntelenül is elgondolkodunk rajta. 

A lélektani folyamatok ábrázolása szintén lehengerlő. A 20. század elejére nagyon nagy hatást gyakorolt Freud, akinek gondolatai itt is nyakon csíphetőek. Ugyanakkor a történet annyira pergő, izgalmas, rejtélyekkel teli, hogy akár egy krimiként, detektívregényként is olvasható (Talán érdemes megemlíteni, hogy Babits fordította Edgar Allan Poe műveit magyarra, és biztos, hogy hatással volt rá.)

Aki kezébe veszi ezt a kötetet, egy varázslatos világba fog betekintést nyerni, melyről sohasem lehet tudni, valódi-e vagy csak álom. Mindez Babits csodálatos nyelvi megformálásában, ami már maga egy élmény.