Nádas Péter: Rémtörténetek

"Ennyi gonosz lelket soha nem láttam én sehol még egy rakáson, mind beteg."

 Nádas Péter Rémtörténetek című munkája talán az év egyik csúcsolvasmánya volt, ha lehet igy fogalmazni. Nem azért, mert nagyon vártam a megjelenését, és még csak nem is azért, mert kedvencemmé vált volna ez a kötet. Sokkal inkább azért, mert ez a könyv valóban megdolgoztatta az én elmémet is. Ha valaki rendszeresen olvassa az ajánlóimat, az tudja, hogy olyan könyvekről írok általában, amiket jó szívvel ajánlok a tanítványaimnak is. Na, elérkeztünk egy olyanhoz, amit (még) nem biztos, hogy felkínálnék nekik. Szerintem ez a regény haladóknak való olvasmány. Én aztán tényleg sokat és sokfélét olvasok, de ez a könyv még nekem sem volt egyszerű. Ha valamit viszont ajánlanék, akkor az a Berlini szürke című válogatás, melyet idén az író 80. születésnapja alkalmából jelentetett meg a Jelenkor, és amit   a Libri könyvesboltokban ingyen, diákigazolvánnyal lehetett átvenni diákoknak (és olyan szerencséseknek, akiknek a diákjai gondolnak a tanáraikra). 

Persze ez senkit ne riasszon el egy életre Nádastól, mert egyébként zseniális alkotás. Nem véletlen, hogy novemberben a SWR irodalmi listáján első helyre került, sőt még most is tartja az előkelő hetedik helyet. "Nádas Péter Rémtörténetek című új regényével újfent bizonyította, hogy talán ő korunk legnagyobb magyar írója."-írta róla Balogh Ernő. 

Szóval a regény a maga bonyolultságában is lenyűgöző. Az első, ami azonnal feltűnik az olvasónak az a nyelv, aminek Nádas a mestere. Hihetetlen mennyi regiszterben képes megszólalni akárcsak egy oldalon belül is. Az alpári káromkodásoktól kezdve, az úriasszonyok választékos nyelvi kifejezésein át, az egyszerű falusi ember megszólalásáig. 

Azonban nemcsak a nyelvvel bűvészkedik az író, hanem a narrátorral is. Nekem, aki pedig elég pallérozottnak vallom magam olvasás terén, sem volt egyszerű felfognom és megértenem, hogy éppen ki beszél, vagy éppen kik, mert valamikor egy személy, valamikor több, valamikor monológokat olvasunk, valamikor pedig rejtett párbeszédeket. Sajnos valódi kommunikáció nem igazán tud kialakulni szereplők között. 

A cselekmény is nehezen adja magát, néha pörög (persze nem a jól bevált, lineáris úton), néha egész lelassul. Sokszor hoz be az író újabb és újabb szereplőket, azok történeteit, majd lép vissza az időben az eredeti szereplőhöz. Az első 100 oldalon két nő kapál. Ennyi a cselekmény, de közben szinte mindent megtudunk erről a két nőről, a hozzájuk kapcsolódó emberekről, a múltjukról, az életükről.  

A történet valóban rémtörténet, nincs mit szépíteni. Nemcsak a tragikus halálesetek miatt, hanem a szereplők élettörténetei miatt is. Egy kis szigetfaluban játszódik a mű, ahová aztán az író bezsúfolja nekünk a társadalom összes számkivetettjét (talán nem véletlen a sziget mint helyszín): leányanyák, megerőszakolt nők, erőszaktevők, lecsúszott arisztokraták, testi-lelki sérültek, szellemileg visszamaradottak. Mások, akik a perifériára kerültek, akiket megvetnek, elutasítanak. Ugyanakkor a főszereplőket sem igazán tudjuk a szívünkbe fogadni, mert sokszor züllöttek, gonoszak, durvák, visszataszítóak maguk is. Az egyetlen fény az alagútban talán a gyógypedagógusnak készülő diáklány lehetne, akiért két fiú (az egyik ráadásul kiskorú) is rajong, de mindkettő torzult: lelkileg vagy testileg. A dolog pikantériája, hogy az előszőr szimpatikusnak tűnő Mírák Piroskáról is kiderül, valódi szeretetre ő sem képes. És ha már a szereplőknél tartunk, ne feledkezzünk meg a kisértetekről és magáról az ördögről sem, akik szintén megjelennek a faluban. 

Maga Nádas igy fogalmaz a regénnyel kapcsolatban: "A Rémtörténetek számomra egy időskori tréfa, búcsú, őszike, vágykielégítés és önleleplezés." Nos, ha kíváncsi valaki erre az időskori tréfára, van elég energiája, hogy tényleg odafigyelve olvasson, akkor ez az ő könyve lesz. 

Tóth Krisztina: Világpuszi

"Ferkó anyukája egy ideje már sejtette, hogy a fia különleges képességekkel rendelkezik, ezért, ha ismerőssel találkoztak, mindig odafordult a legidősebb és egyben legkisebb királyfihoz:

- Köszönj szépen, Ferkó!...

Ferkó, akit tízéves kora ellenére is babakocsiban kellett tolni, halvány mosollyal nyugtázta a kérést, és már repült is a Világpuszi. 

A földgolyó különféle pontjain egymást érő csodák és a Ferkó királyfi közötti összefüggést csak kevesen tudják...Ferkó pedig hallgat, figyel, mosolyog, mint a kortalan bölcsek, vagy mint az igazi, született királyok, akikről korona nélkül is sejti mindenki, hogy sokkal többet tudnak minálunk ég és föld titokzatos dolgairól."

Tudod, mi az a Világpuszi? Vagy azt, hogy mi az igazi neved? És a bulangó? És arról van tudomásod, hogy az éjjeli kutyaugatás a kutyamennyországból jön? Ha nem, akkor neked is ideje elolvasnod Tóth Krisztina legújabb könyvét!

 Van egy kolléganőm, akivel sok közös olvasmányélményünk van, és aki elhozta nekem ezt a könyvet, mert biztos volt benne, hogy nekem (is) tetszene. Valamit tudhatsz, drága Éva, mert nagyon-nagyon tetszett! :)

Egy biztos, Tóth Krisztinát a kortárs magyar irodalom egyik állócsillagának tartom, így aztán nem csoda, hogy mindent azonnal "befalok", amit ő ír. A Világpuszit persze nem volt nehéz, mert gyerekeknek szóló, rövid mesék vannak benne. Mit is mondok?! Gyerekeknek?! Igen! Is! Meg felnőtteknek! Nem véletlenül az az alcímé, hogy Mesék embereknek. Merthogy ez az a könyv, ami teljesen kortalan olvasótáborra számíthat. Ne legyünk álszentek, nekünk felnőtteknek is kellenek a mesék, kell a feloldozás a mindennapi problémáink alól. 

A Világpuszi egy segítő, vagy ahogy manapság mondják, érzékenyítő könyv. Olyan traumákról, tragédiákról vagy egyszerűen csak nehezebben elfogadható állapotokról ír az írónő, mint egy szeretett kisállat elvesztése, Down-szindrómával, kerekesszékkel, végtaghiánnyal vagy éppen az ágybavizelés problémájával küzdő gyerekek életéről. Teszi ezt Tóth Krisztina úgy, hogy közben nem didaktikus, nem akar kioktatni, megnevelni, megmondani a tuti. A mesék, a csodák megnyugtató, varázslatos világában egyszerűen csak természetessé, mindennapivá, élhetővé és szerethetővé teszi ezeket a sorstól kapott kihívásokat. Úgy válnak ezek a vak, cigány, testi, lelki nehézséggel küzdő emberkék hőssé, hogy nincs kétségünk afelől, hogy ezek a dolgok ugyanolyan leküzdhető akadályok, mint a sárkányok, boszorkányok, és szörnyek, és igenis a legkisebb királyfi, vagy királylány elnyeri méltó jutalmát. 

A magam részéről egyhuzamban olvastam el a könyvet, egyszerűen magához láncolt. Sírtam és nevettem, együtt éltem a szereplőkkel, és annyi, de annyi emléket, nehézséget, vagy épp boldog pillanatot idézett meg bennem, hogy az felért egy pszichoterápiával. Imádtam a Világpuszi Ferkóját, hálás voltam a Bulangó Zoli bácsijának, és arra vágytam, bárcsak mindenkinek lenne egy olyan édesanyja, mint amilyen Hannának van a A legfinomabb répatorta című mesében!

Igy karácsony közeledtével azt kívánom mindenkinek, hogy lássa meg ő is a hajléktalan, szakállas bácsiban a Mikulást, és tanuljon meg mindenki Világpuszit küldeni (és fogadni), mert az egy olyan különleges dolog, aminek nyomában csupa boldogság és szeretet jár!

George Orwell: Állatfarm

MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ, DE EGYES ÁLLATOK EGYENLŐBBEK A TÖBBINÉL

 Fairy Story, vagyis Tündérmese: így nevezte el George Orwell a Magyarországon Állatfarmként elhíresült regényét. Azt kell mondjuk, bár tündérmese lenne! Persze maga az író is tisztában volt vele, hogy minden, amit leír az a kőkemény valóság, a sztálini diktatúra szatirikus ábrázolása. Nem véletlen, hogy a könyvet csak a tizenkilencedik próbálkozásra sikerült kiadatni Nagy-Britanniában. Magyarországon pedig 1989-ig kellett erre várni. 

Nagy öröm számomra, hogy idén az érettségi tételek közé is bekerült az osztályomban. Abszolút hiszek benne, hogy ez a regény ott kell legyen mindenkinek a polcán, és mindenkinek ismernie kell. Igen, elfogult vagyok, tudom, hiszen ez az egyik kedvenc regényem. Emlékszem, hogy amikor én találkoztam vele először tinédzserkoromban, mekkora élmény volt az olvasása, és ez nem változott az évek folyamán. Nagyon reménykedem benne, hogy a mai tizenéveseknek is mellbevágó élmény lesz!

George Orwell (akinek egyébként ez csak írói álneve) hatalmas érdeme, hogy a mindenkori elnyomó hatalom, a diktatórikus rendszerek húsbavágó bemutatását tudja adni. Nem hiszem, hogy  bárki, aki elolvassa akár az Állatfarmot, akár az 1984 című regényét, könnyedén le tudja tenni a könyvet, és nem fut át rajta borzongás, félelem, undor. 

Az eredeti cél a Szovjetunió egyeduralmi rendszerének bemutatása volt, az állati bőrbe bújtatott szereplők viszonylag könnyen megfeleltethetők a sztálini diktatúra vezetőivel, de a kommunista éra alapelvei is mind-mind jelen vannak, a múlt meghamisításától, a manipuláción át, a személyi kultuszig bezárólag. Valljuk be, talán azért van ez a regény akkora hatással ma is, mert kicsiben vagy nagyban, de sajnos mindannyian megtapasztaljuk ezeket a világban, mintha lényegében semmi nem változna. Hogy is mondta Benjámin, az öreg szamár? "Csak az öreg Benjámin állította, hogy hosszú életének minden részletére emlékszik, és tudja, hogy a dolgok sohasem mentek, és soha nem is mehetnek se jobban, se rosszabbul – az éhség; a szenvedés és a csalódás, mondta, az élet megváltozhatatlan törvényei."

A regény zseniálisan mutatja be, hogy hogyan válnak valakik, jelen esetben a disznók, nemes célokkal küzdő forradalmárokból az elnyomó hatalom vezetőivé. Hogy válik valaki a hatalom kiszolgálójává, hogyan tudnak egyesek befolyásolni tömegeket, hogyan válik egy rendszer totális diktatúrává. És legvégül hogyan tudja a hatalom ördögi módon a jellemünket, a lelkünket is megtörni. 

Az Állatfarm rövid, pergős, könnyen olvasható, de ahogy a mai fiatalok mondják, ütős. Mindenkinek ajánlom, aki szeretné jobban megérteni, hogyan is működik a bennünket körülvevő világ. 

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája és A varjúkirály

 "Magyarország ilyen hely. Ha ideszülettél, még megszökni sem tudsz előle. Veled utazik, bárhová is menekülsz. Ott van a csomagod alján."

"Én nem hiszek az emberekben. Ha nem lenne Isten, kitalálnánk valamit, hogy ölni lehessen a nevében."

Tavaly nyáron történt még, hogy egyik kedves kolléganőm lelkesen mesélt arról, hogy érettségi elnökként megismerkedett egy számára új íróval, sőt, meg is vette ennek az írónak az egyik könyvét, amit egyetlen éjszaka alatt el is olvasott.  Ezt az írót Jászberényi Sándornak hívják, és a lelkes, okos érettségiző olyan hullámokat vetett a feleltével, hogy egy barátnőmmel együtt egyszerre vetettük bele magunkat a Jászberényi-életmű felfedezésébe. Mindjárt két novelláskötetét is elolvastuk: A lélek legszebb éjszakáját, és A varjúkirályt. 

Jászberényi mindkét kötete amilyen rövid, olyan nehéz. Nem tudok rá jobb szót mondani, mert egyszerre lélekölő és néhol felemelő, gondolatébresztő, elborzasztó és fojtogató. Egyszóval nehéz. Ne tévesszen meg senkit a rövidsége és az olvashatósága, mert garantálom, hogy álmatlan perceket fog okozni egy-egy novella megemésztése mindenkinél. 

Sokan az egyik legmaszkulinabb, Hemingway-hez hasonlító, kemény, durva szavakkal és történetekkel dolgozó, szikár stílusú íróként aposztrofálják a szerzőt. Ha ismerjük valamelyest Jászberényi életét, akkor talán ez szinte természetes is, hiszen haditudósítóként, aki az élet poklát örökíti meg, akinek a halál, az erőszak a mindennapjai része, az nem finomkodhat. 

A lélek legszebb éjszakája című kötet 14 novellát foglal magába (itt jegyezném meg, hogy durvasága ellenére én melegen ajánlom gimiseknek feldolgozásra, nemcsak témái, hanem formája miatt is, hiszen a klasszikus novella egy az egyben bemutatható szinte bármelyik Jászberényi-novellánál). A helyszín nagyrészt Egyiptom, illetve a Közel-Kelet, ahol Maros Dániel fotós éli az életét, és ahol dolgozik. Főszereplőnk tehát akár a szerző alteregója is lehet, bár én mindig óva intek mindenkit a teljes azonosítástól. Nos, Maros mint elhagyott, magányos, drogos és alkoholista  újságíró-fotós szemszögén keresztül kapunk mi olvasók is bepillantást ebbe a zűrzavaros, kemény, háborús és nekünk európaiaknak kissé idegen világba. Kiszolgáltatott kamaszok, katonák, prostituáltak élete elevenedik meg a lapokon. 

Számos nagyon jó novellát idézhetnék a kötetből, de talán kettőt emelnék ki közülük, az egyik a Varjúleves, amely kilóg a kötetből tartalmát tekintve, hiszen Magyarországon játszódik, és egy cigány temetést mutat be. A másik egy számomra nagyon érzelmes novella (annak ellenére váltott ki belőlem heves érzelmeket, hogy nagyon szikár, nagyon durva és szókimondó a szöveg és a cselekmény), A jó kuncsaft, mely egy megcsonkított prostituáltat helyez a középpontba. 

A Varjúleves nemcsak címével, de témájával is előrevetíti A varjúkirály kötetet. A Nyugati történetek alcímet viselő novelláskötet ismét 14 novellával indít, de ajándékul kapunk egy kisregényt vagy elbeszélést is, A varjúkirályt. A helyszín ezúttal Magyarország, a magyar rögvalóság tarkítva a 2015-ös menekültválsággal. Jászberényi saját bevallása szerint is betekintést enged ezúttal a családi legendáriumba, és olyan történetekkel gazdagítja a kötetet, ami személyes élményeiből táplálkozik.

 Kedvenceim a Szerelem, a Két csík és a Hosszú hétvége című művek voltak, bár a  koronát A varjúkirály teszi fel. Ebben egy árvaházban nevelkedett mélyszegénységben élő fiú, és egy ugyancsak kilátástalan egzisztenciális helyzetben lévő cigány srác kitörési kísérletét mutatja be, mely tragédiába torkollik. Erőszak, menekültek, gyilkosság, öngyilkosság, előítélet, és megannyi szörnyűség. Erős idegzet és lélek kell az olvasásához. 

Szóval, nagy levegő, és vessük bele magunkat a Jászberényi-féle világba, mert remek író, érdekfeszítő történetekkel. 

Ezentúl lesz banán!

" – Ezentúl lesz banán… – mondom félájultan. A szomszédék nagyszobájában vagyunk, a tévében a Ceausescu házaspár fekszik sárgán és holtan."

"Egyszer tutira vége lesz. És március 15-e piros betűs ünnep lesz. Október 23-a is. Egyszer majd ki lehet mondani, hogy ötvenhatban forradalom volt."

Egyik kedvenc novelláskötetem a Budapest Off, mely számos kortárs novella segítségével szeretteti meg a műfajt, és remélhetőleg az olvasást is a fiatalokkal. Nos, ha nem is ennek folytatásaként, de párjaként említhető az Ezentúl lesz banán! is, melynek alcíméből már kiderül (ha a címlapból nem jöttünk volna rá), hogy novellákat kapunk a rendszerváltásról, Kovács Eszter válogatásában. 

Bevallom, nem tudok szó nélkül elmenni a boritó mellett, számomra nagyon izgalmasra sikeredett, szuper a színválasztás, a mindenki által ismert sarló és kalapács jelkép átformálása a banánnal. Köszönjük, Baranyai (b) András!

De amilyen jól sikerült a borító, olyan izgalmas a belső is! Jó, elfogult vagyok, tudom. A rendszerváltás évében voltam kiskamasz, úgyhogy kvázi  a gyerekkorom elevenedik meg a lapokon. És tényleg minden benne van, a Trabant, az NDK-s turisták papucsai, a disszidálás, a vágyott nyugati világ, a berlini fal leomlása, a Ceausescu házaspár kivégzése, és természetesen a banán is, amiért sorba kellett állni, és ami akkor olyan nagy kincs és kuriózum volt, mint  a Donald rágó, vagy a szagos toll. Azt is tudom persze, hogy a mai kamaszoknak fogalmuk sincs ezekről az évekről, hacsak nem egy-egy film vagy családi legenda kapcsán tudnak róla valamit, de hogy máshogy tudnánk közelebb hozni ezeket az időket hozzájuk, mint az irodalom segítségével! A kötet szerzői, akik erre tesznek kísérletet: Bendl Vera, Gerőcs Péter, Gévai Csilla, Győri Hanna, Karafiáth Orsolya, Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Laboda Kornél, Lackfi János, Magyari Péter, Mán-Várhegyi Réka, Mészöly Ágnes, Molnár T. Eszter, Szabó Borbála és Vörös István. 

A novellákban csak az a közös, hogy a rendszerváltás időszakáról szólnak, így vagy úgy. Szerintem mindenki talál magának kedvencet (vagy kedvenceket). Nekem személy szerint több is van. Szerettem Gévai Csilla: Komolyan mondom című írását, mely személyes hangvételével valóban közel hozza az eseményeket. De remek Magyari Péter: Sztrájk-ja is, mely egy iskolai lázadást idéz meg, vagy éppen Kiss Judit Ágnes: Lánchídi csatá-ja, mely egy anya-fiú párost mutat be nekünk. Élveztem Szabó Borbála sorait és Karafiáth Orsolya történetét is. De valójában minden írásban találtam valamit, ami közel állt hozzám, amiért érdemes volt elolvasni. 

Összességében ismét egy könnyen olvasható, mégis mély témákat érintő, kamaszoknak szóló válogatást kapunk, ha kezünkbe vesszük és elolvassuk az Ezentúl lesz banánt! Persze szólhat ez nekünk, régebb óta fiataloknak is, hiszen biztos vagyok benne, hogy nosztalgiázni mindannyian szeretünk, még ha olyan élmények is előjönnek, mint a félelem a határon, vagy éppen a rendőri igazoltatások. Nekem nagy öröm volt olvasni!

Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása

 Az utolsó becsületes politikus uticai Cato volt, mert az a maga nyakát vágta el.

– Hova állítsuk ki az utazási igazolványt?
– Pesti tanár vagyok, oda megyünk. Nem tetszik tudni, megvan-e még az Egyetemes Philologiai Közlöny?
– Nem, azzal igazán nem szolgálhatok – nézett rám
úgy, ahogy udvarias ember szokott nézni a nem egészen
tökéletes emberre, aki nem tudja, mit beszél.

Szolíd és udvarias ember vagyok, aki még a gyógynövénykereskedő kandúrjának se mondom, hogy „sicc, te!” hanem azt, hogy „cicuskám, nem lennél szíves más irányban orientálódni?”

Igaz, hogy latin tanár létemre rajztanítást osztottak rám, de ebbe hamar belebékültem, mert láttam, hogy nem én vagyok egyetlen olyan fia a hazának, aki abból él, amihez nem ért.

Ha megkérdezném, hogy vajon kitől származnak a fenti sorok, vajon hányan tippelnének helyesen, hányan tudnák, hogy ezeket az elmés gondolatokat Móra Ferenc vetette papírra, az a Móra, akinek  a Kincskereső kisködmönjét olvassuk alsóban, és akinek A cinege cipőjét hallgatjuk már kicsiként elalvás előtt. 

Ma Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása című művét szeretném ajánlani. Aki látta a Hannibál tanár úr című filmet, és emlékszik is rá (mert én csak nagy vonalakban, bevallom), nos, az némileg csalódni fog, ugyanis a regény és a film ég és föld. Mintha nem is ugyanarról szólna! Nekem ez megdöbbentő volt, mert teljes mértékig arra számítottam, hogy a film fog visszaköszönni. Ez a tény azonban ne riasszon vissza senkit az olvasástól, mert a regény remek! Sőt, azt kell, hogy mondjam irodalmi gyöngyszem!

A könyvet 1924-ben kezdte el írni Móra, de csak a 2. világháború után jelent meg folytatásokban. Ugyanakkor az, ami a Magyar Nemzetben napvilágot látott köszönő viszonyban sem volt az eredeti művel, hiszen, ha hinni lehet a Wikipediának, akkor mintegy 200 helyen cenzúrázták a szöveget. Ez persze néhol "érthető", hiszen 1949-ben nem jelenhettek meg ilyen mondatok: „Feleségemnek archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakában, hogy azzal verték agyon a bolsik, isten nyugtassa szegényt” De nemcsak kikerültek belőle mondatok, hanem be is kerültek nem Móra által irt sorok. Ha valakit érdekel a kiadás története, az többet olvashat róla az Argumentum Kiadó honlapján, azért ott, mert végül ők tették azt lehetővé 2004-ben, hogy a teljes, cenzúrázatlan szöveget kapja az olvasó. Ezúton is hála és köszönet nekik!

Jómagam az Európa kiadó Kapszula Könyvtár sorozatában olvastam el, mely sorozatot szívből ajánlok mindenkinek. nemcsak azért, mert igazán kiváló műveket adnak közre, legyen az kortárs vagy klasszikus, hanem azért is, mert maga a könyv tényleg annyira kézbe való, annyira jól eltalált a méret, hogy minden kis női retikülbe beleillek, hordozható, bármikor elővehető, könnyen olvasható. (És nem mellesleg az ára sem rossz!)

A regényről ezt írja Supka Gézának Móra: "Azt hiszem, a legnevettetőbb és legszívfájdítóbb magyar szatírát vasaltad ki belőlem." Tökéletes jellemzés! Valóban egyszerre sírunk és egyszerre nevetünk a sorokon. Móra könyve ebben is fenomenális! 

A cselekmény egy klasszika-filológus körül bonyolódik, aki hadifogságból tér haza ifjú, orosz feleségével. Egy gimnáziumban lesz tanár, feleségével a mindennapi megélhetéssel küzdve albérletben élnek, nagy-nagy szerelemben. A történet akkor vesz váratlan fordulatot, amikor a tanár úr megjelentet egy tanulmányt Hannibál halálláról, ami merőben elér attól, amit addig az ifjúságnak tanítottak a középiskolában, és amit addig közmegegyezéssel mindenki elfogadottnak vélt. Természetesen ezt senki nem nézi jó szemmel. De hogy mi lesz a vége, az most fedje homály. Mindenesetre annyit elárulhatok, hogy ne várjuk a filmbéli véget tőle. 

A könyv nemcsak rendkívül szórakoztató, mindamellett, hogy elgondolkodtató és mellbe vágó, hanem nagyon aktuális is. Hiszen manapság is hajlamosak vagyunk mindenfajta tudás nélkül megítélni dolgokat, csak azért, mert azt gondoljuk, hogy az a valós, mert ezt örököltük, ezt tanultuk. (Arról nem is beszélve, hogy hányszor fordul elő, hogy úgy kritizálunk műveket, hogy nem is olvastuk azt...) És nem tudom nem megemlíteni Salman Rushdie borzalmas megtámadását sem... 

A regényt szívből ajánlanám tanítványaimnak is, még akkor is, ha tudom, sokuk sutba vágná az első oldalak után, mert egyrészt régies, másrészt tele van latin kifejezéssel. (Megjegyzem az általam olvasott kiadás jegyzetekben,  a könyv végén szó- és kifejezésmagyarázatokkal is szolgál.) Nem árt, ha van az olvasónak némi tájékozottsága, urambocsá! klasszikus alapműveltsége, mert sokkal mélyebb rétegek bomlanak ki a könyv olvasása során, ha ezekkel rendelkezünk. Ennek ellenére mindenképpen javasolnám, hogy küzdjünk meg vele, mert megéri. 

            Olvassatok mindennap, mert olvasni menő!

https://www.argumentum.net/spd/Hannibal/Hannibal-feltamasztasa

 AA https://www.argumentum.net/spd/Hannibal/Hannibal-feltamasztasa

Nyári olvasmányaim 3: Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

"Halkan százszor is elismételtem az “ anya “ szót, míg el nem vesztette minden jelentését, és puszta artikulációs gyakorlattá nem vált. Két élő anyám volt, mégis árván maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a tej íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom."

"Becsengettek. A folyosón a többiek messze elkerültek, mint egy idegent. A padra, ahová be akartam ülni, valaki láthatatlan címkét ragasztott, rajta a gúnynév, amely elterjedt a faluban, miután visszakerültem a családba: a visszaadott lány."

Ha jól emlékszem, ezt a könyvet nemcsak ajánlotta Csaba a Könyvelem csatornán, hanem egyenesen a kedvenceként tartotta számon. Nos, nem csodálom! Nekem is a nyár egyik meghatározó könyvévé vált, amit tényleg mindenkinek el kellene olvasnia. 

A nyár másik  "nagy élménye", hogy elkezdtem újra fogorvoshoz járni (hurrá!), és micsoda meglepetés: a könyv szerzője fogorvos! Számomra ez annyira meglepő információ volt, hogy mindenképpen meg szerettem volna osztani veletek is! Első könyve 49 éves korában jött ki (arra nincsenek adataim, hogy mikor írta), de már ez a két tény is rendkívül szimpatikussá tette őt számomra. 

A visszaadott lány, melyet 23 nyelvre fordítottak le, és mely elnyerte a Campiello-dijat, a 2021-es év egyik nagy szenzációja lett Magyarországon is, legalábbis könyves blogokat és vlogokat létrehozók között biztosan. És higgyétek el, tényleg nem véletlenül. Jómagam is csak szuperlatívuszokban tudok fogalmazni a regénnyel kapcsolatban. 

A regény főszereplője egy kislány, akit egyszer csak visszaadnak a nevelő szülei a valódi szüleinek. Egy kislány, aki alól teljesen kihúzzák a talajt, mert nemcsak a szüleit, az addigi biztonságos otthonát veszíti el, hanem a meglehetős kényelmet, az iskolatársakat, a barátokat, egyszóval mindent , ami fontos lehet egy ember életében. Szerencsére, mikor kiteszik a vér szerinti szüleinek házánál, az ajtóban a húga áll, Adriana, akivel véd- és dacszövetséget alkotva próbál túlélni, és beilleszkedni egy számára teljesen idegen világba. 

A történetet az ő szemszögéből követhetjük végig, mely sokkal személyesebbé , átélhetőbbé teszi az egész sztorit. Nem is marad szem szárazon, szerintem. Szívet melengető, ugyanakkor szívfacsaró is együtt lélegezni, együtt megismerni a világ két ennyire különböző pólusát, amit az egykori szülők gazdag, kulturált, városias környezete jelentett, valamint az új, falusias, elmaradott, sokszor visszataszító és primitív környezetet. 

Az írónő stílusa nagyon pőre, letisztult, mégis kiválóan érzékelteti a kitaszítottság, a kiszolgáltatottság, és olykor-olykor a megtalált boldogság pillanatát is. Mert nekem ez az életigenlés is benne van, amire talán éppen Adriana vezeti rá nővérét, és ne feledkezzünk meg az első szerelemről se.  Pietrantonio szinte már-már naturális részletességgel mutatja be a 70-es évek Olaszországát, nem titkol el semmit, nem biz sokat a képzelőerőnkre. Együtt sírunk, szomorkodunk ezzel a kislánnyal, akinek még neve sincs, sőt az osztálytársai a "Visszaadott lányként" hívják őt.  Némi vigaszt nyújthat, hogy a regény egy visszaemlékezés, igy tudjuk, hogy mégis sikerült kikecmeregni ebből a minden téren nyomorult, megalázó és kilátástalan helyzetből. 

A csupán 200 oldal körüli regény nagyon feszes tempót diktál, szikár mondatokkal, ugyanakkor garantáltan felkorbácsolja az olvasó érzelmeit.  Olyan mély kérdésekkel kell szembenéznünk, mint hogy mit jelent anyának lenni, ki az igazi szülő, milyen egy igazi család, milyen egy igazi család nélküli gyermek élete, és még megannyi más húsba vágó probléma. 

Ezt a regényt is nagy-nagy szeretettel ajánlom olvasásra! 

                         Olvassatok mindennap, mert olvasni menő!📚