Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya

 "...bármi adódik is, élni érdemes, az élet mindig, de mindig jobb a halálnál."

Évek (évtizedek óta ott volt nálunk ez a kötet a polcon anyuéknál. (Mint később kiderült, anyu egyik kedvence.) Majd, amikor a férjem nagymamájától rengeteg könyvet örököltünk, akkor megérkezett a mi lakásunkba is. Ezidáig azonban nem éreztem különösebb késztetést, hogy elolvassam, sőt még  a filmet sem láttam, ami mondjuk azért sem meglepő, mert filmes téren hatalmas lemaradásaim vannak. Hiába, olvasni jobban szeretek. :)

Nemrégiben viszont feliratkoztam Zoltán Tamás csatornájára, aki áradozott erről a regényről. Én meg hadd áradozzak róla! Nagyon megkapó stílusa van, érdekesek a videói, melyben nemcsak új megjelenésű, hanem kifejezetten klasszikus könyveket is bemutat, sőt tőle tanultam meg, hogyan kell a könyvszekérről vagy az antikváriumból mentett könyveket tisztává és széppé tenni, hogy ne csak a belbecs, de a külcsín is megfelelő legyen ahhoz, hogy könyvespolcunk éke legyen. 

Szóval, ő dicsérte nagyon ezt a regényt, igy végre levettem a polcról és elolvastam. Valóban olyan mű, amit nehéz letenni, olvastatja magát. (Bár nekem a közepén kicsit lelassult a történet, de ez sem volt zavaró, sőt, inkább izgalmasabbá tette a várakozást a végére). 

A történet a 2. világháború éveiben játszódik Olaszországban. Főszereplője és a regény elbeszélője Cesira, aki egy rendkívül vonzó és erős asszony, aki a háború sújtotta Rómából menekül el vidékre, szülőfalujába lányával, Rosettaval. A regény során végig követhetjük az ő és a körülöttük élők küzdelmes mindennapjait, azt a harcot, melyet a kisemberek vívnak a  maguk kis életterükben a mindennapi megélhetésért, az életben maradásért. Az anya-lánya páros egymásba kapaszkodása, szimbiózisa, mely a túlélés lehetősége különösképpen fontos motívum a regényben. 

 Egyben egy fejlődésregényt is kezében tart az olvasó, hiszen a kamasz Rosetta, aki ártatlan kislányként érkezik meg ebbe a világtól viszonylag elzárt környezetbe, már felnőttként tér vissza Rómába, tele tapasztalatokkal, fájdalmasokkal, megbocsáthatatlanokkal de talán olyanokkal is, melyek némi örömet hoztak az életébe. 

Nagyon szeretem az olyan műveket olvasni, amelyekbe bele tudok helyezkedni, amelyek hidat tudnak építeni köztem és a történet között. Ez természetesen többféle módon is megvalósulhat, ahogy ennek a regénynek az olvasása is többféle módon megérintett, magához láncolt. Érdekességképpen elmondom, hogy személyes emlékem is van arról, hogy milyen egy icipici házba bezárva lenni úgy, hogy kint zuhog az eső, és nem lehet kimenni, az ember sárban tapicskol, ha mégis megteszi, hogy milyen nyomasztó érzés ilyenkor bezárva lenni. Pontosan olyan, amilyennek Moravia is leírta. 

A mű számomra legnagyobb értéke, hogy a háború borzalmait a mindennapokon keresztül, a hétköznapi emberek életén keresztül mutatja meg. A számitó kereskedőket, a pénzéhes parasztokat, akik ugyanakkor jó emberismerők, és hatalmas küzdők is egyben. Bűnösök és ártatlanok. És áldozatok. Mert a háborúnak csak áldozatai vannak. 

Moravia, aki Olaszországban rendkívül népszerű író (volt), 1990-ben hunyt el. Gyermekkorában több évig kényszerült szanatóriumba, ahol falta a könyveket. Már fiatalon, 13 évesen versei jelentek meg, 1929-ben pedig a Közönyösök című regénye meghozta számára a sikert. Igazi világutazó volt, hiszen élt Párizsban, Görögországban, sőt Kínában is. Felesége, Elsa Morante is író volt. 1952-ben a Vatikán indexre tette a műveit, hiszen azokban erőteljes a szexualitás, de ezzel csak a népszerűsége lett nagyobb. Regényei közül  az Egy asszony meg a lánya, és A római lány címűt  is megfilmesítették 

Bauer Barbara: A messziről jött fiú

 "Amiben jó vagy, abban igyekezz a legjobb lenni, és boldog ember leszel!"

"A hosszú szekérsor némán állt az elnéptelenedett faluban. A szél se rebbent. Mindenki hallgatott. Még a felvezető orosz tisztek is zavartan néztek, mi ez a csend. Talán egy háztól induló halotti menet, ahhoz hasonlított. Senki nem mozdult. Álltak a szekerek, megrakodva összecsomagolt életek töredékével."

" -Lehet, hogy földönfutók lettünk, megint nincs hazánk, nem vagyunk se románok, se magyarok, nincs otthonunk, templomunk, temetőnk, iskolánk, de ne feledd, hogy van valamink, amit soha nem vehetnek el!...
– Tudjuk, hogy honnan jöttünk, hogy kik vagyunk! És bárhová is visz az utunk, meglátjátok, talpra állunk."

Nem lehet aktuálisabb ez a könyv, mint éppen június 4-én, a nemzeti összetartozás napján. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nemzeti gyásznapunkon. Nem akarok politikai kérdésekben állást foglalni, de azt pártállástól függetlenül mindannyian érezzük, hogy nemcsak az országunk szenvedett el hatalmas veszteséget, de az egyes emberek is. Gondoljuk csak el,   mekkora traumát okozhatott az, hogy egyik nap még magyar állampolgárként hajtotta valaki álomra a fejét, másnap pedig már román vagy éppen szerb állampolgárként ébredt.  Nekem nem kellett ezen végigmennem, de empatikus emberként el tudom képzelni, hogy ez egy olyan sokk lehetett, olyan tragédia, amelynek a feldolgozása talán még most is tart. 

Ha jobban bele akarunk látni abba, hogy a mindennapi emberek hogyan élték meg azt a tragikus és letaglózó eseményt magánemberként, akkor az egyik könyv, amit tudnék ajánlani, Bauer Barbara: A messziről jött fiú című regénye.

A könyv három generáció sorsán keresztül mutatja be, hogy milyen érzés egyszer csak hontalannak lenni, egyik percről a  másikra kiszakíttatva lenni az anyaországból, de megmutatja azt is, hogy hogyan lehet ezt túlélni, hogyan lehet mindig, minden körülmény ellenére is újrakezdeni. 

A regény érdekessége, hogy egyszerre több szálon futnak az események, váltakozik folyamatosan a helyszín és az idő, ezért nagyon oda kell figyelni, nagyon résen kell lenni, hogy mindig követni tudjuk az eseményeket. Ez nem könnyű, sőt néha fárasztó, és bár én imádom az ilyen agytornát, azt ajánlom, hogy csak akkor vegyük kézbe a könyvet, ha kellően kipihentek vagyunk, és tudunk koncentrálni a mondatokra. Ezt annál is inkább ajánlom, mert csodálatos asszonyalakok (és férfiak, gyerekek) bontakoznak ki Bauer Barbara regényében, lenyűgözően szép formába öntve. Öröm olvasni a sorokat, annyira szépen, cizelláltan fogalmaz az írónő. Mondom ezt annak ellenére, hogy a kitelepítés, a sorstragédiák nem teszik éppen boldoggá a könyvet. 

Kicsit szomorkás, de ugyanakkor lélekemelő történetet kapunk, ha rászánjuk magunkat és elolvassuk ezt a csodálatos regényt. 

Gévai Csilla: Lídia 16

 "Miért nem az foglalkozik a fizikával, akinek jól megy? Nem hiszem, hogy az emberiség egyszer megtorpanva, könnyes szemmel oda fog fordulni hozzám a következő kéréssel:

Lídia, kérlek, számold már ki a szabadesés róját, mert különben leesünk erről a szép golyóbisról!"

"Általában egy érettségiző, tesztoszterontól szétpattanó élsportoló fiúnak nem hiszem, hogy eszébe jutna a szex, Eszter néni, ne tessék emiatt nagyon aggódni!"

Ma egy olyan könyvről szeretnék mesélni, aminek a szerzője különleges helyet foglal el az életemben. Nekem ugyanis misszióm az, hogy minél több kortárs szerzőt, művet csempésszek be az irodalomoktatásba, ami nem könnyű feladat, mert nagyon zsúfolt a tananyag. Ugyanakkor hiszek abban, hogy olvasókat csak úgy lehet nevelni, ha olyan műveket is adunk a kezükbe, amit értenek, szeretnek, ami közel áll hozzájuk, ami megszólítja őket, amibe bele tudnak helyezkedni. Mivel a mai szövegek csak 12. osztályban kerülnének sorra, addigra már régen elvesztettük a kevésbé lelkes kamaszokat, hiszen hogyan is tudna azonosulni valaki egy olyan több száz éves szöveggel, ami alig ért! Ez borzasztó nagy hiánya és hibája a mai oktatásnak, hogy ennyire ragaszkodunk a kronológiához. Igen, lehet szeretni Zrínyit is, meg az Odüsszeiát is, de csak akkor, ha értjük, és ehhez sok-sok gyakorlásra van szükség. 

Mindenesetre idén megszületett bennem az a gondolat is, hogy ha már kortárs szerzőket olvasunk, akkor miért ne hívnánk meg egy-kettőt személyesen is az iskolába. Sok kamasz ugyanis el sem tudja képzelni, hogy ma is léteznek írók-költők, vagy ha igen, akkor elég érdekes asszociációi vannak a művészlétről. 

Az osztályomnak nagyon-nagy kedvence volt a Budapest Off kötet, ami kifejezetten könnyű, érthető, kevésbé vájtfülű kamasz olvasóknak is feldolgozható novellákat tartalmaz. Hihetetlenül nagy gyönyörűség azt megélni tanárként, hogy miközben felolvasol, az egyébként folyton nyüzsgő tanítványaid néma csöndben nemcsak hallgatnak, de figyelnek is a szövegre! Az egyik legsikeresebb novella Gévai Csilla tollából született, a Buddha-fok. Igy aztán borzasztó nagy öröm volt számunkra, hogy Csilla az első hívó szóra eljött közénk, és türelmesen, kedvesen, lelkesen válaszolgatott a gyerekek kérdéseire. Itt azért azt is megjegyzem, hogy nagyon büszke vagyok az osztályomra, mert értő-érdeklődő kérdésekkel bombázták az írónőt, olyanokkal, amik az irodalomról, művészetről és a novelláról szóltak. Utólag pedig bevallották, hogy mennyire jó volt találkozni egy igazi, valódi hús-vér íróval, és sokkal közelebb került hozzájuk a szöveg is. 

Gévai Csillával először mint illusztrátor találkoztam. Ugyanis amikor a gyerekeim ovisok voltak nem telt el úgy nap, hogy a Hisztimesék ne került volna elő Berg Judittól, amit Csilla rendkívül kedves és humoros rajzai diszitettek. 

De Csilla nemcsak remek illusztrációkat készít, hanem ír is, és bizony nemcsak novellát, hanem regényt is. A Lídia 16 egy kamaszlány naplója. Bevallom egy kicsit mindig van bennem fenntartás, ha gyerekek is szerepelnek egy műben, főleg ha kamaszlányok. Egyrészt, bár nagyon szeretem a jó ifjúsági regényeket (itt megjegyzem, hogy nem vagyok kritikus, igy csak a saját mércém, ízlésem az, ami meghatározza, hogy egy mű jó-e nekem vagy sem), de semmi nem idegesít fel annyira, mint amikor gyerekek szájába ad az író olyan mondatokat, ami még egy érett, bölcs felnőttnek is a dicséretére válna. A másik, ami nálam, hogy pestiesen mondjam (tényleg, van még ilyen kifejezés?!) nem játszik, az a szerelmes, romantikus történet. Na, avval ki lehet kergetni a  világból. 

Csilla azonban olyan kedves, humoros, intelligens és tényleg annyira klassz csaj, és olyan lelekesen mesélt, hogy semmi nem tarthatott vissza attól, hogy elolvassam ezt a regényt. (Sőt, itt van a polcomon már a folytatása is.) Ha lehet ilyet mondani, kicsit sem bántam meg, sőt! Egy fél délelőtt odaszegezett a kanapéra, és pár óra leforgása alatt elolvastam. Nem tudtam letenni! Ugyanis, hiába van benne szerelem, egyáltalán nem csöpögős, a főszereplő a korának megfelelő mondatokat mond, a korának megfelelően gondolkodik. Hihetetlenül jó a történet, és bár van benne olyan rész, ami a földhöz vág, de a könyv nagy része sziporkázóan humoros. Legalábbis én végig nevettem. Talán azért, mert Lidiában sokszor magamra ismeretem, többek közt a matematikához fűződő viszonyában. Szó mi szó nekem is olyan volt egy-egy matekdolgozat, mintha idegen nyelvű receptet toltak volna az orrom elé, hogy tessék, süssél belőle valamit. 

Személy szerint nekem nagyon sokat jelentett, hogy tele van irodalmi utalással, meg persze Gulácsyval, aki Csilla nagy kedvence. Az illusztrációk nagyon jók, és teljesen belesimulnak a történetbe, miniatűr képregények, amiket Lídia is készít a mű szerint.  A kis párbeszédek sem törik meg a történetet, sőt, adnak egy kis fűszert neki. A történet pedig mindenről szól, amiről egy kamaszlány élete kell, hogy szóljon, iskola, szerelem, csalódás, családi viszályok. 

Gévai Csillát szívből ajánlom fiataloknak, és régebb óta fiatoknak is. Olvasmányos, kedves történetei vannak, a stílusa pedig nagyon szép. Lelkesen, olvasásra készen várom a további munkáit is!