Általában csak olyan könyvekről írok, amelyeket teljes szívből tudok ajánlani. Különösen igaz ez a magyar szerzőkre, nem szeretném őket még véletlenül sem megbántani. Az, hogy egy könyv nekem nem tetszik vagy éppen nem szólít meg, nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Még a látszatát sem szeretném kelteni ennek.
A másik kategória, amiről ritkán írok, a kötelező olvasmányoké. Itt mindig dilemmában vagyok: ha túl pozitívan beszélek egy műről, attól tartok, a diákok túl nagy elvárásokkal kezdenek bele, és csalódnak, ha őket éppen nem szólítja meg. Ha viszont negatív kritikát fogalmazok meg, félő, hogy el sem olvassák, és nem alakítanak ki saját véleményt.
Most mégis kivételt teszek: Móriczról szeretnék írni. Nem tartozik a kedvenc, gyakran olvasott szerzőim közé. Ennek egyszerű oka van: a témái annyira súlyosak, annyira nyomasztóak, hogy ha lehet, kerülöm őket. A Légy jó mindhalálig után ember legyen a talpán, aki nem fakad könnyekre, és az Árvácska is hasonlóan megterhelő. Egyedül a Rokonok az, amit viszont minden betűjével együtt imádok. Egy nálam sokkal okosabb kolléganőm egyszer azt mondta: ami a világon történt és történik, az mind benne van a Bibliában – és ami Magyarországon történt és történik, az mind benne van a Rokonokban. Ebben sok igazság van. Azt a regényt valóban szívből ajánlom mindenkinek.
Az Úri murival viszont sokat küzdöttem. Tizenévesen egyáltalán nem értettem. Most újra elővettem, mert hamarosan tanítani fogom, és bár most sem mondanám, hogy „megszerettem”, egy dolgot biztosan látok: Móricz zseniális író.
Kíméletlenül belevisz abba a posványba, abba a fullasztó életformába, amelyből szinte lehetetlen kitörni. Egy olyan világba, ahol az evés, ivás, mulatozás válik céllá, és minden más elsorvad.A történet önmagában egyszerű. Adott Szakhmáry Zoltán, aki nem tud – vagy talán nem is akar – beilleszkedni ebbe az alföldi, poros kisvárosi világba. Egy olyan közegbe, ahol az urak legfőbb, már-már legnemesebbnek tartott elfoglaltsága az, hogyan tudnak túljárni mások eszén, például egy szerencsétlen zenetanárén.
A városba ugyanis érkezik egy könyvkereskedő, akit grófként mutatnak be a naiv tanárnak. Ő ezt készséggel el is hiszi, és lázas igyekezettel készül arra, hogy méltó módon mutathassa meg a tudását egy ilyen „előkelő” vendég előtt.
Főszereplőnk, ugyan létrehoz egy mintagazdaságot, mégsem tud élni a lehetőségeivel. Magánélete sem szerencsés: családja mellett egy fiatal lányt tart szeretőként maga mellett, aki végül kihasználja és elhagyja. Ezt a kudarcot nem tudja feldolgozni – és a történet tragédiába torkollik.
De ennél sokkal fontosabb az, ahogyan Móricz mesél.
Egy könyv tartalma nem azonos a cselekményével. A cselekményt el lehet mondani néhány mondatban; a valódi tartalom azonban a részletekben rejlik: a tájleírásokban, a karakterekben, a párbeszédekben, a hangulatban.
És Móricz ebben egészen elképesztő.
Olvasás közben együtt eszem, együtt iszom, együtt mulatok a szereplőkkel hajnalig. Szinte fizikailag érzem a túlzást, a fülledtséget, a romlást. Néha már szinte rosszul leszek tőle, és pontosan ez mutatja, milyen erős az írás.
Ez egy lelkileg megterhelő könyv. Nem szerethető a szó hagyományos értelmében. De nagyon is fontos.
És közben ott motoszkál bennem egy kérdés: vajon van-e valódi változás? Fejlődünk-e? Akarunk-e jobbak lenni? Vagy megelégszünk azokkal a mintákkal, amelyeket örököltünk?Vagy, ahogy Móricz írja: "Ez Magyarországon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben."
Erre a kérdésre Móricz nem ad megnyugtató választ. És talán éppen ezért érdemes mégis elolvasni.
Ne feledjétek: az irodalom nem tantárgy! 📚❤️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése