Julie Otsuka: Buddha a padláson

"A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú. fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok gyermekei voltunk, és egész életünket a közelében töltöttük."

 Rengeteg elmaradásom van, szerencsére mostanában sikerült sokat olvasni, sok jót, sok olyasmit, amit szívesen ajánlok másoknak is, csak éppen ebben a hőségben nagyon nehezen ülök le a gép elé. Viszont van egy könyv, ami nem tűr halaszást. Egyszerűen beleszerettem! Tegnap egy hosszú autóút alatt el is olvastam, és még mindig bennem van az az eufória, amit olvasás közben éreztem. 

Életem első japán könyve. Na jó, a szerző kaliforniai, csak japán származású, de a könyv témája japán (még ha az USA is a helyszín). Szóval, Julie Otsuka: Buddha  a padláson című kisregényéről beszélek, ami szerintem kötelező mindenkinek! Jó, tudom, ízlések és pofonok, de engedjétek meg, hogy lelkesedjek, annyira tetszett! 

A szerzőnőről annyit érdemes tudni, hogy Kaliforniában látta meg a napvilágot, egy ideig festőművészként tevékenykedett, de az igazi sikereket a könyvírás hozta meg számára. Nemrég jelent meg a harmadik regénye (az USA-ban), nálunk, ha jól tudom, a Buddha a padláson az egyetlen megjelent műve. Ja, és olyan életet él, amire jelen pillanatban igen erősen vágyom: New Yorkban egy kávéházban írja a műveit délutánonként. Kell ennél több? Ez persze (félig) csak vicc, de az nem az, hogy ez a regénye rengeteg díjat besöpört: többek közt a PEN-díjat, a Prix Femina-díjat, de vezette a a New York Times, a San Francisco Chronicle és a Los Angeles Times bestseller listáját is. Higgyétek el, nem véletlenül. 

A könyv olyan japán nők sorsát mutatja be egészen rendkívüli módon, akiket fényképek alapján "rendeltek meg" leendő, már az USA-ba kivándorolt japán férjeik. Látjuk az utazást, az első éjszakát a megérkezés után,  a letelepedést, a csalódásokat, a gyerekszülést, a második generációt, és a 2. világháború alatt közellenségnek kikiáltott japán közösség táborokba kényszerítését, az ott maradó amerikaiak érzéseit. Annyira élénken tudja ezt Otsuka elénk varázsolni, hogy végig az járt a fejemben, hogy ezt színpadon is meg kellene valósitani, és íme, meg is tették. A színpadi változat itt tekinthető meg francia nyelven:  https://vimeo.com/288610101/28549f350a

És hogy miben különleges ez a könyv? Nos, a narrációja T/1, mintha egy görög dráma kórusát hallanánk, egy-egy kiemelkedő szólammal. Először a japán nőket halljuk, aztán az amerikaiak kórusát. Őszintén, én még ilyet nem olvastam kortárs szerzőtől (igaz, sok mindent nem olvastam). Ez a közös hang felerősiti a mondanivalót, a személyesség helyett a kollektív élményekre helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha sokszor egyes emberek saját történetét meséli el. Kitágítja, monumentálissá és egyben általános érvényűvé teszi a kivándorlók életét, azt az erőt, amivel a hazájukból, a biztonságos létből elszakadt emberek kénytelenek megkapaszkodni, és az etnikai megkülönböztetés bűne is mindannyiunké, az egész emberiségé. Ezt az érzést erősiti meg a sokszor alkalmazott ismétlés. Varázslatosnak tartom, egy csodának, ahogy egyszerű mondatok sorjáznak a lapokon, ismételve önmagukat, és mégis olyan erővel hatnak, hogy beszippantják a gyanútlan olvasót. Elismerésem Morcsányi Júliának, aki fordította ezt a remekművet!

Kevés ennyire lírai, mégis ennyire erőteljes művet olvastam eddig. Az idei TOP 10-be biztosan bekerül nálam! 

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül

 "A tanár most éppen ezt tette, kifelé bámult, és a színtelen utcák rácsszerkezetét tanulmányozta elmerülten. A háta mögött egyre bátrabban sugdolóztak a gyerekek, egészen pontosan lehetett hallani, melyik padsorban, melyik padban forgolódik előre-hátra valaki, hol lapozgatnak egy óvatosan előhúzott tankönyvben, és merre dörzsöli egy kéz vadul a papírt, mert rájött, hogy valamelyik kérdésre teljesen rossz választ irt. Hagyta, hadd élvezzék még néhány percig a szabályszegés titokzatos izét. Végső soron, gondolta, ennek a tapasztalatnak is lehet némi köze az irodalomhoz."

Meglepődve látom, hogy az első Krusovszky-regényről egy sort sem írtam, pedig az is nagyon tetszett, és ami tetszik, arról írok, hátha más is elolvassa. De ha nem is írtam róla, az biztos volt, hogy a második regényt el fogom olvasni. A Levelek nélkül az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg, ahová sikerült kijutnom, és bezsebeltem egy aláírást és egy ígéretet is Krusolvszky Dénestől, hogy jövőre ellátogat az iskolánkba. Úgy legyen! 

A Levelek nélkül főszereplője egy kisvárosi gimnáziumban magyartanár (naná, hogy kellett nekem ez a könyv), aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tavasz ellenére a fákról eltűntek a levelek. Ez a természeti katasztrófa felforgatja a városka lakóit, ki igy, ki úgy reagál a történtekre. Azt azért elárulom, hogy a regény se nem klasszikus nyomozós sztori, se nem klímakatasztrófáról szóló regény, sőt talán nem is ez a legfontosabb kérdés, amire az olvasó keresi a választ. Ugyanis Koroknai tanár úrnak a múltjával, a családi emlékekkel is meg kell küzdenie. A jelene sem fényes, diáktüntetésen vesz részt, amiért megbüntetik az iskolában, édesanyja betegen fekszik egy idősek otthonában, bátyjával megromlott a viszonya. Olvasás közben megismerkedünk tanárokkal (kedvenc szereplőm a félszemű földrajztanár), diákokkal, családtagokkal, és persze magával Koroknaival. A kisvárosi élet bemutatása is izgalmas lehet egy nagyvárosi olvasónak, mint például nekem. 

A regény legemlékezetesebb része a második fejezet, mely egy pár órát mesél el, de eközben megelevenedik egy tipikus magyar család tipikus nyaralása valamikor a 20. század második feléből. Látszólag semmi izgalmas nem történik, de enélkül a fejezet nélkül nem tudtam volna olyan válaszokat adni a kérdéseimre, mint amiket adtam. 

Érdekessége a regénynek, hogy a Covid-járvány alatt született, de maga a betegség még említés szintjén sincs jelen. Ezzel szemben vannak olyan elemek, amiket szinte látnoki képességekkel megáldva képzelt el Krusovszky, és amik. úgy tűnik, valóra is váltak, gondolok itt a diáktüntetésekre, vagy éppen akkumulátorgyárra. 

Számomra van még egy nagyon személyes kapcsolódási pont: a regénybeli tanár anyukájának ugyanaz a kedvenc könyve, mint az enyémnek. 

Gyorsan olvasható, lebilincselő olvasmány, ami nem adja magát könnyen, kicsit megdolgoztatja az olvasót. Egyszóval olyan jófajta könyv, amit szívből ajánlok akár egy nyári olvasmánynak is. 

Tóth Krisztina: Ahonnan látni az eget

 Azóta vártam ezt a kötetet, mióta megtudtam, hogy a könyvhétre megjelenik. Szerencsém volt, előtte már beszereztem, mert ott lehettem a könyv bemutatóján. 

Sokszor fogalmaztam már meg, hogy mennyire fontos dolog nekünk, olvasóknak találkozni személyesen az írókkal. Legalábbis nekem mindig hatalmas élmény. Nem arra gondolok, amikor összefutok velük a buszon vagy az utcán, hanem azokra az alkalmakra, amikor beszélgethetünk, vagy legalábbis hallgathatjuk a szerző előadását. Úgy vagyok a könyvekkel, mint a színházzal, egy misztikum, egy titok, és amikor egy picit legalább bepillanthatok a kulisszák mögé, akkor magam is részesülhetek a titok egy aprócska szeletéből. Nekem ilyen beavatási szertartás egy író-olvasó találkozó. 

Tóth Krisztinát meg különösképpen jó hallgatni. Fantasztikusan tud mesélni,  a humora is jó. És nem mellesleg nagyon kedves is.

Szerencsés vagyok, hogy maga az írónő adott bepillantást a könyvbe, mert sok személyes háttérinformációt is kaptam az olvasáshoz, és azért az sem egy utolsó élmény, mikor maga a szerző olvas fel a művéböl. 

Az Ahonnan látni  az eget egy novellaválogatás. 25 olyan novellát tartalmaz, amelyek már más platformokon is megjelentek. Ezúttal a végtelenül szomorú, tragikus történetek mellett, vidámabb, könnyedebb novellák is tarkítják a kötetet. Ez utóbbiak közül való a Vízipók című, amelyet maga Tóth Krisztina olvasott fel, és amely saját bevallása szerint is egy valódi történeten alapul. Természetesen a novellák többsége a jól megszokott stílusban íródott, elgondolkodtatóak, mélyek, és az élet sötétebb oldalát mutatják meg számunkra.

 Nagyon szeretem Tóth Krisztina novelláiban azt, hogy a szereplők hús-vér figurák, közülünk valók, hétköznapiak, édesanyák, édesapák, férfiak ,nők, hajléktalanok, az utca embere, a szomszéd, vagy akár mi magunk is lehetünk. Nem hatalmas,  egetrengető vagy világraszóló események megjelenítője ez a novellagyűjtemény sem, hanem olyan hétköznapi eseményeknek a leírása, amik körülöttünk vannak, persze kell egy olyan művész (akit megérintett Isten ujja), hogy ezeket a történeteket megírja és elénk tárja, mi olvasók pedig ezen elgondolkodhatunk, magunkra ismerhetünk.

Szerettem  a Bödön és botmixer vagy az Erkélynovella idős szereplőit, teljesen megértettem az Ahonnan látni az eget című novella férfi szereplőjének vágyait, sírtam a Légörvényben című elbeszélésen, és nagyokat nevettem a Kánikula  vagy a Vízipók olvasása közben. Együttéreztem a Selejt című novella fiú szereplőjével és megdöbbentem a Szeretnék tőled kérni valamit című novella olvasásakor. 

Egyszóval ez ismét egy zseniális válogatás. Megint egy csodát kaptunk Tóth Krisztinától, amit érdemes olvasni, nemcsak azért, mert rövidek az egyes darabok (ez amúgy is becsapós, mert úgysem lehet letenni egy történet után a könyvet), hanem azért is, hogy egy kicsit mi is másképp lássuk magunkat, a világot, a körülöttünk élőket. Hacsak egy novella erejéig is. Szívből ajánlom mindenkinek!

Költővel nem járnék

 Édes kis gerlicém, Júliám, hogyan és miként vagy?

Majd vártam, hogy e csodás masina új magyar nyelvre fordítsa szerelmetes szavaim. ...

 De a mondat, amit az enyémért cserébe kaptam, oly rövid volt, oly kopár, szinte szavalhatatlan:

Mizu, Juli? Szitu?

Mizu, Juli? Ennyi? Ez maradt belőle? Ily rövid szavak még hatnak némely nőre? Vagy úgy értik, hogy mizu, hogy mi zúg a szívedben? Mátkádat átkarolni szitával megy könnyebben?

(Gévai Csilla)

Már egész gyűjteményem van a Tilos az Á könyveiből. Nem véletlenül. Egyrészt szívügyem, hogy tanítványaimnak minőségi, de élvezhető irodalmat adjak a kezébe, másrészt pedig jómagam is élvezem  ezeket a könyveket. Enélkül nem is ajánlanám. ;)

Az utóbbi időben két kötetet is beszereztem, a Viszek egy szívet című versantológiát, és a Költővel nem járnék című gyűjteményt, mely 15 novellát tartalmaz. Mindkettő a szívemhez nőtt, bevallom. Az előbbiről már írtam ajánlót, itt az ideje, hogy bemutassam a másikat is nektek. 

A Költővel nem járnék antológia kortárs szerzők írásait gyűjti csokorba, melyek fő témája Petőfi Sándor. Petőfi a legnépszerűbb, legismertebb, legtöbbet szavalt költőnk, akivel már az óvodában megismerkedünk. Idén, a bicentenárium alkalmából pedig valóban lerágott csont lett (bocsi, Sándor). Szerintem nincs széles e hazában olyan közoktatási intézmény, ahol ne szerveztek volna valamilyen versenyt, kiállítást, megemlékezést Petőfi kapcsán. Nos, amikor már úgy érzed, kedves olvasó, hogy elég volt, nem bírod tovább, na akkor jött el ennek a kötetnek az ideje. 

Ugyanis a szerzők bátran nyúlnak a témához, a költőhöz, vagy legalábbis ahhoz a költő-képhez, amit iskoláskorunk óta belénk neveltek. Petőfit lerángatják a piedesztálról, Balássy Fanni novellájában szó szerint lelép a talapzatról, hogy szembenézzen az őt ért kritikákkal. De van itt instaköltő, vagy épp feleségét mindenben támogató férj. Apropó feleség! A 21. század, szerintem egyik nagy-nagy felfedezése Szendrey Júlia, akinek alakját végre-valahára felfedezhetjük, és nemcsak mint Petőfi feleségét szemlélhetjük. A könyvből itt van például Szabó Borbála novellája, melynek középpontjában nem maga Petőfi, hanem Szendrey Júlia van. 

Nehezen tudok kedvenceket választani, mert mindegyik novella más, és igy nem összehasonlíthatóak, valamiben ez tetszik, valamiben az. Azért néhány, hozzám igazán  közel állót szeretnék különösen a figyelmetekbe ajánlani. Ilyen Gévai Csilla: S te, barátom? című novellája, mely azzal a gondolattal játszik el, hogy hogyan igazodna el a mai nyelvben Petőfi, aki egykor az egész palettáját bírta annak, vajon most hogy értetné meg magát, és hogy fogadná verseinek szlengesítésést. Rojik Tamásnál az időutazó Petőfi megpróbálja elcsábítani látogatóját, aki mellesleg még diáklány, és éppen interjút szeretne készíteni a híres íróval. Kiss Judit Ágnesnél is az Instán jelennek meg Petőfi versei rajongói (elsősorban lányok) legnagyobb örömére. Miklya Luzsányi Mónika a családon belüli erőszakot, míg a Képek a falon, Wéber Anikó tollából az iskolai kirekesztést, zaklatást, egyedüllétet teszi a mű középpontjába. Na és ott van Baráth Katalin novellája, amiből végre kiderül, hogy mi a közös Petőfiben és Sherlock Holmes-ban. 

 Elképzelhetetlenül sokféle megközelítés, ami segít közelebb hozni Petőfit a 21. századi olvasókhoz. Ennél pedig nincs fontosabb! Ne azért vegyük le Petőfi kötetét, mert kötelező, hanem azért, mert kíváncsiak vagyunk rá, és próbáljunk meg a versekhez úgy fordulni, hogy azok ma is mondanak valamit nekünk, mai olvasóknak. Találjuk meg ezt! 

Viszek egy szívet

 A mai alkalommal egy teljesen friss, ropogós könyvet hoztam nektek! Nem olyan rég látott ugyanis napvilágot a Viszek egy szívet című antológia a Tilos az Á gondozásában. 

A kötet egyértelmű célja, hogy a fiatalok számára közelebb hozza az irodalmat, azon belül is a verseket. Szerintem, ez sikerül neki. A kötetben klasszikusok sora várja az olvasót, Balassitól, Kosztolányin át Pilinszkyig, de az iskolai tanulmányokból  jól ismert versek mellé párhuzamba állít egy kortárs alkotást is. Igy kerül például párhuzamba  a Szózat Kiss Judit Ágnes: Szó című versével, vagy Ady és Szabó T. Anna egy-egy műve. 

A klasszikusok mellett a kortárs irodalom szine-java felsorakozik: Lackfi, Varró Dani, Grecsó Krisztián, László Noémi, Tóth Krisztina, Edős Virág, vagy éppen Imre Flóra. De a sor korántsem teljes. 

Az egymásra felelő versek olvasása tényleg izgalmas játékot jelentenek az olvasónak, hiszen nemcsak a kortárs felől kaphat új értelmet a régi, de fordítva is: a klasszikus mai továbbélése is érdekes felfedezés. Sokszor hihetetlen, hogy mennyire aktuális minden probléma, érzés, mely ezekben a versekben megjelenik, legyen az kétszáz esztendős vagy éppen csak kétéves.

Én nagy örömmel ajánlom ezt a kötetet minden kis- és nagykamasznak, de nekünk felnőtteknek is öröm olvasni a magyar irodalom gyöngyszemeit, és azok jelenkori feldolgozását.

Khaled Hosseini: Papírsárkányok

 

"Nagyon sok gyerek van Afganisztánban, de nagyon kevés gyerekkor."

Egy-két évvel ezelőtt legjobb barátnőm, K. ajánlotta ezt a könyvet. Ki is kölcsönöztem a könyvtárból, de valahogy nem fogott meg az a pár oldal, amit olvastam belőle. Olvasatlanuk vittem vissza. Pedig ő nagyon jól ismer, és tudta, hogy előbb vagy utóbb a könyv és én egymásra találunk. 

Aztán eltelt egy kis idő, és kiderült, hogy az egyik általam tanított angolkönyvben van egy olvasmány a könyvről. Sőt, zseniális és irodalmi téren is abszolút mértékadó kolléganőm még feladatokat is kreált a szöveghez. Így aztán elővettem újra (illetve kölcsönkaptam). Ezúttal nem tudtam letenni! Ebből is látszik, hogy nincs jó vagy rossz könyv, csak nem jó időben elővett könyv. 

Tudom, hogy sokan hatásvadásznak minősitették a művet, mert sok-sok klisét felhasznál a szerző, hogy megríkasson minket, olvasókat. De bevallom, nálam elérte a célját. Hatásvadász vagy sem, én végigbőgtem az egészet. Imádtam! Szinte le sem tudtam tenni. 

A történet Afganisztánban és az USA-ban játszódik, és egy kivándorolt (menekült) afgán férfi életét mutatja be. A történet kezdetén Amir és gyermekkori barátjának, Haszannak életét követhetjük végig egy tragikus eseményig, amely megszakítja  a barátságukat, és Amirt örök életre lelkifurdalásra kárhoztatja. Az oroszok megszállása elől Amerikába menekülő főszereplő felnőtt élete merőben más, mint a gyermekkori emlékek, de a szülőföldjén történtektől nem menekülhet el olyan könnyen, mint a megszállóktól. Visszatér hát Afganisztánba, ahol szembenéz  a múltjával azért, hogy a jövőjét már tiszta lélekkel folytathassa. Mindeközben megismerkedhetünk az afgán kultúrával, a hazarákkal, de találkozunk a tálibokkal és végigélhetjük a szereplőkkel együtt az elnyomás és terror minden fázisát. 

Csodálatos történet a barátságról, megcsalásról, egymás melletti kiállásról vagy éppen az elfordulásról, a megbocsátásról, titkokról, bűnről és büntetésről tehát olyan dolgokról, melyek az emberi lélek legmélyebb részeiben vannak elrejtve. Hosseini zseniálisan hozza ezeket felszínre. Hollywoodi, klisés? Igen, egy kicsit. De engem teljesen elvarázsolt! A lelkemnek éppen erre a szörnyű, de felemelő, könnyfakasztó, szívet melengető történetre volt szüksége. 

A történetet ugyan nem szeretném részletesen leírni, hiszen akkor éppen azokat a fordulatokat leplezném le, amik izgalmassá teszik azt. Azt viszont elmondhatom, hogy nekem nagyon tetszett a könyv, a kedvencemmé vált, biztos, hogy újra le fogom venni a polcról, sőt az író más regényeire is kíváncsi vagyok. Plusz pont azért, mert a tanítványaimnak is nagyon tetszett a filmből készül film, és nagyon sok mindent megtudhattunk együtt Afganisztánról és az ott élőkről.

Mindenkinek ajánlom, aki pityeregni szeretne (igen, néha kell, feszültségoldó), aki szeretne elgondolkodni azon, hogy mi az igaz BARÁTSÁG (igen, nagybetűvel), mit bír ki egy ilyen kapcsolat, ki meddig menne el a barátja érdekében, annak kötelező elolvasnia! Jó olvasást kívánok hozzá!

Berényi Anna: Richter

 Ha majd véletlenül száz év múlva is áll a gyáram, akkor mindegy lesz, hogy ebben a könyvben mennyit írtak rólam.

Nemrég számoltam be Berényi Anna Petőfi című könyvéről, azóta személyesen is találkoztam az írónővel. Fantasztikus élmény volt, rengeteget mesélt az iskolánkban Petőfiről és a könyvéről. Sőt azt is elárulta, mi lesz a következő könyvének témája! De ezt fedje még titok! Én biztosan el fogom olvasni!

A napokban fejeztem be Anna másik regényét, a Richtert. Ha lehet, ez még nagyobb hatással volt rám, mint a Petőfi. Csodálatos történet egy csodálatos emberről, egy tehetséges író tollából. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, mert az egyik kedvenc olvasmányommá vált. 

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a könyv életrajzi regény, és Richter Gedeonnak, a nagy gyógyszergyárosnak, akinek többek között a Kalmopyrint köszönhetjük, a sorsát mutatja be. Ráadásul rendkívül élvezetes módon. Olyan sodrása van a könyvnek, hogy nehezen tudtam esténként lerakni, pedig majd' leragadt a szemem az álmosságtól. 

A könyvvel együtt lehet (vagy érdemes?) olvasni a honlapon (www.bernyianna.hu) közzétett jegyzeteket, ahol mindent dokumentált Berényi Anna arról, hogy mi volt a valós elem, mit tett hozzá ő, képeket, dokumentumokat, leveleket olvashatunk. Én ezt, bevallom, imádtam, persze azt is megértem, hogy ez valakit kizökkenthet az olvasásból. 

A Richter család mindennapjai, a kezdetek, az első gyógyszertár, a szerelem, a gyermek születése, az utód kicsapongásai, és megannyi életszakasz jelenik meg a lapokon. A rendkívül izgalmas  életút mellett bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének mindennapjaiba, de olyan nagy események szemtanúi is lehetünk Richter által, mint a világháborúk, a Tanácsköztársaság és a zsidóüldözés. Számomra érdekes volt a gyógyszeripar titokzatos világába is bekukucskálni. 

A könyv szerkezete is lenyűgöző, Richter utolsó napját öleli fel, és a végső percek felől közelítjük meg az eseményeket, az adott órának, napszaknak megfelelően. 

Richter Gedeon története egyszerre felemelő, tanulságos, tragikus és mégis csodálatra méltó. A szorgalom, az emberség, a mások iránti tisztelet és szeretet teszi őt naggyá, amellett, hogy számos gyógyszeripari találmány fűződik a nevéhez. Érdemes tőle tanulni, például azt, hogyan lehet szépen, becsületesen, felemelt fejjel élni úgy, hogy a világ közben atomjaira zuhan.