Miksztáth Kálmán: A tót atyafiak. A jó palócok.

 Azon tanárok közé tartozom, akiknek evidens, hogy mindig elolvassák a feladott olvasmányokat a diákokkal együtt. Valamikor ezt nem teszem nagyon lelkesen, de Mikszáth esetében ez más. Az ő világa a maga babonáival, bűneivel, furcsa szereplőivel is nagyon szerethető.

 Szívemhez legközelebb a novellái állnak, így ezeket nemcsak örömmel forgatom, ha kell, de nagy örömmel is tanítom. Általában tetszik a tanítványaimnak is, szeretik a kis Cukri történetét, meghatódnak Bede Erzsi önfeláldozásán, vagy épp a brezinai aklot és a bacsát sajnálják. (Extra előny, hogy A jó palócok novellái rövidek. 😄) Bár igazán egyben érdemes őket elolvasni, hiszen ezek a novellák egy egységes, zárt világot jelenítenek meg, ugyanazokkal a szereplőkkel. 

Azt azért hozzáteszem, évről-évre az a tapasztalatom, hogy egyre kevésbé értik a diákjaim a szövegeket.Igaz, ami igaz, nem ma megírt történetek. 

Már többször említettem, hogy magam a búsongó, szomorkás hangulatot kedvelem az irodalomban (ki tudja, miért?!), így ezek a novellák valóban közel állnak a szívemhez. Persze a mikszáthi humor is kedvemre van, bevallom. Szeretem, ahogy Mikszáth a történeteivel és a szereplőivel bánik, szeretem, hogy szereti őket, élvezettel mesél el egy-egy történetet. Mintha ő is köztük élne, és így az olvasó is. 

Fentebb írtam, hogy nem ma megírt történetek ezek. Szándékosan nem azt írtam, hogy nem maiak, mert azok, nagyon is. Hiszen ma is vannak kikapós feleségek, csaló férjek, ártatlan kislányok, és szerelmes nagyok. A környezet más, a nyelv más, de valójában a történetek, az emberi lelkek nem sokat változtak az idők folyamán. 

Ha már a mai kort előhoztam, érdemes megemlíteni (és tanároknak tanítani, diákoknak olvasni) Tóth Krisztina: Tímár Zsófi muskátlija című novelláját, ami tökéletesen alátámasztja, hogy ezek a mikszáthi történetetek nagyon is időtlenek és helytállóak ma is. Hihetetlen élmény összehasonlítani ugyanazt a történetet, ugyanazokat a szereplőket a mikszáthi világban és a 21. században. 

Tudvalevő, hogy neki köszönhetjük, hogy a társadalom alsó rétege, nevezetesen a parasztok főszereplőkké válhattak sz irodalomban. Ez egy hihetetlenül fontos lépés lehetett, mert ezekről az emberekről alig tudott valamit az akkori olvasó. A falusi, zárt kisközösségek világa sokunknak ma is egy rejtély, ezért köszönöm Ott Annának és Kovács Péter tanár úrnak, hogy felhívták a figyelmemet Borbély Szilárd: Nincstelenek című kötetére. (itt: https://www.youtube.com/watch?v=78tdsQU4ehA) Ebben a regényben a 20. századi nincsteleneket, falusi embereket ismerhetjük meg, az ő életükbe pillanthatunk be. (De erről most nem is írok többet, mert egy teljes, saját posztot szánok neki.)

A Mikszáth-novellákat az Osiris Diákkönyvtár sorozatában olvastam el, amiről nem tudom, hogy említettem-e, de nagyon nagy kedvencem. Éppen akkora méretűek a kötetek, amik beleférnek egy női táskákba is, ugyanakkor még nem kell nagyító az olvasásukhoz. 

Fenyő D. György: Útikalauz a vershez

 Azt kell, hogy mondjam, hogy ezt a könyvet minden diák kezébe lehetne nyomni, amikor elkezdi a középiskolát. (Vagy egy picit előbb.)

Az irodalom tananyag nagy része ugyanis vers. Legtöbbször ezzel találkozik a diák az órán. Ennek ellenére még mindig ott tartunk, hogy azt ismételgetik, hogy mi közük ahhoz, hogy mire gondolt a költő... Valóban, jó lenne tudni, mire gondolt, de erre szerintem már maga a vers szerzője sem tudna válaszolni évekkel a vers megírása után. És tényleg, van közünk hozzá? Szerintem nincs. Meg talán nem is érdekes. 

Ami viszont érdekes, hogy nekem személy szerint mit mond, és miről szól az olvasott mű. Milyen asszociációkat idéz meg, mitől leszek libabőrös, ha olvasom, mivel hat rám. Ehhez ad segítséget ez a könyv. Fenyő D. György, aki maga is irodalomtanár, értő kezekkel nyúl a versekhez, és gyakorlottan vezeti az olvasót végig 25 versen keresztül a könyvön. Támpontokat ad, lehetőségeket villant fel, mindezt úgy, hogy nem túl szájbarágós, nem tudálékos, pedig cseppenként azért beleszövi a szövegbe azokat a szakkifejezéseket, azokat az irodalmi elemzéshez szükséges szempontokat, amik hasznunkra válhatnak, ha versekről, költészetről szeretnénk hozzáértően gondolkodni és beszélni.  

Nagyon tetszett a versválasztás, mert nemcsak klasszikus szerzők, hanem kortárs költők művei is helyet kaptak a könyvben. Nekem a szerkesztési elv is ínyemre volt, vagyis az, hogy az egyszavas, picinyke verstől jutunk el a hosszabb lélegzetű alkotásokig. Olyan, mint egy jó tankönyv, a viszonylag egyszerűtől jutunk el a bonyolultabbig (vagy legalábbis ezt a látszatot kelti, hiszen miért ne lehetne akár egy pársoros vers is olyan gazdag és mély, hogy akár órákig tudjunk róla beszélgetni). 

Gráf Dórának köszönhetjük az illusztrációkat, amik fiatalosak, lendületesek, vagy ahogy ezt mostanában mondják "bejövősek". Személy szerint nekem a választott sárga szín is tetszett, bár a versek melletti aprócska számokat alig lehet látni. A mérete is éppen kézbe illő, így nem gond még belerakni a táskába, és elővenni néha-néha. 

Tanárként nem szívesen ejtem ki azt a szót, hogy kötelező, mert mindenkinek borsódzik tőle  a háta, de valójában azt gondolom, hogy nagyon szerencsés lenne, ha minden középiskolás polcán ott csücsülne, vagy legalább az iskolák könyvtárában. 

Rendhagyó irodalomóra

 Bár ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a magam örömére leírjam az olvasmányaimmal kapcsolatos élményeimet, egy picit persze azt is szeretném, ha egy-egy ismertető felkeltené mások kíváncsiságát, és maguk is elolvasnák akár az ajánlott könyvet, akár másikat. 

Ez a poszt viszont másoknak szól elsősorban, ugyanis egy olyan lehetőségről szeretnék beszámolni, ami nemcsak ingyenes (igen, sajnos iskolai körökben ez lényeges szempont), hanem színvonalas is, ráadásul csodálatos helyszínen. 

Juhász Anna a New York Kávéházban (vagy akár az adott iskolában tart) rendhagyó irodalomórákat. Egy-egy alkalom egy órás körülbelül, amiben benne van a kávéház megtekintése, versolvasás, a kávéházi kultúra és élet megismertetése, és még rendkívül sok minden. Az előadás nemcsak sokszínű, és érdekes, hanem sok olyan ismeretet is ad a tanulóknak, amik felkelik az érdeklődésüket, és amik rendkívül hasznosak majd az érettségi felkészülésnél (ha már a praktikus oldalát nézzük.)

Bár még sosem jártam a New Yorkban, amely a világ legszebb kávéházaként van számon tartva, sok mindent hallottam-olvastam róla. Felemelő és csodálatos érzés volt egy olyan épületben eltölteni egy kis időt, ahol Kosztolányi, Karinthy, Móricz szellemisége leng körül mindent. Biztos vagyok benne, hogy tanítványaimnak is előjönnek majd ezek az élmények (látvány, illat, hang), amit itt szívtak magukba, ha ezekkel az írókkal, költőkkel találkoznak az órán, vagy akár otthon olvasgatva. 

Szívből ajánlom minden magyaros (vagy nem magyaros) kollégámnak, hogy vigye el ide a tanítványait, mert ez egy pótolhatatlan élmény lesz. 

Szaszkó Gabriella: Engedj el!

 

"Nem ismertem. Hibát követtem el. Olyan hibát, amit emberek ezrei elkövetnek nap mint nap, mégis gond nélkül, sebesülések nélkül szabadultak fel.
Velem nem így történt. Én a lehető legnagyobb árat fizettem azért az éjszakáért. Tizenkilenc évesen fogalmam sem volt, hogy életekkel játszottam."

Az úgy kezdődött, hogy nyertem egy könyvet. Szaszkó Gabriella : Engedj el című regényét. (Amit ezúttal is köszönök az írónőnek és a Maxim Kiadónak is!)

A legtöbbször szépirodalmat olvasok a szakmámból kifolyólag, ezért néha jó egy kicsit könnyedebb vizekre evezni. Gondoltam én! Csakhogy mindent kaptam, csak könnyedséget nem! A borítókép ne tévesszen meg senkit!

Bevallom, ha tudom, hogy olyan súlyos problémákkal találkozom, mint a gyerekbántalmazás, erőszak, lehet nem is olvasom el. Anyaként ez a téma tud a leginkább megviselni, rémálmokat okozva. Kiabálni, ordítani lett volna kedvem szinte minden pillanatban. Nem is tudom megmondani, hogy a düh vagy az elkeseredettség volt bennem erősebb, talán mindegy is.  Ezen a könyvön sírni kell, vagy legalábbis dühöngeni.  

Nagyon nehéz írni egy olyan könyvről, mely ennyire felkorbácsolja az érzelmeket. Nem akarom elmesélni a történetet, a végét pláne nem. Inkább csak annyit írok le, hogy egy diszfunkcionális család mindennapjait kísérhetjük végig. A témaválasztás sajnos rendkívül aktuális. Ez az a dolog, ami mellett tilos bármelyikünknek elmenni, de ami még mindig sokszor a felszín alatt lappang, és inkább félrefordítjuk a fejünket, minthogy beleavatkozzunk bármibe is. Úgyhogy igenis szükség van ilyen könyvekre! 

Az írónő remekül ábrázolja azt, hogyan tudnak egyes emberek másokat manipulálni, hogyan tudják a jó szülő látszatát kelteni és hogyan válhatunk áldozattá egyik pillanatról a másikra. De azt is bemutatja, hogyan lesz áldozatból bántalmazó, hogyan öröklődnek a családi minták, és esetleg hogyan szakítható meg ez a láncolat. 

A múlt és jelen fejezetenként változik a könyvben, amit én nagyon kedvelek. Sokkal izgalmasabbnak találok egy regényt, ha egyszerre több idősíkban mutatja meg a történetet, vagy esetleg több nézőpontból. A mű olvastatja magát annak ellenére, hogy nagy lelki terhet rak az olvasóra. Mindazonáltal alig várom a folytatást!

Tompa Andrea: Fejtől s lábtól

 Egy nagyon kedves kolléganőmtől kaptam a könyvet, aki szerint tetszeni fog nekem ez a regény. Jól ismer, tényleg tetszett. Nem ismertem Tompa Andreát ezidáig, de biztos vagyok benne, hogy nem ez az utolsó műve, amit el fogok olvasni tőle, mert fantasztikusan ír. 

Az alapötlet, hogy két fiatal orvos szemszögéből ismerhessük meg a történetet, már felcsigázta az érdeklődésemet.  Egy férfi és egy nő szemszögéből. Ez mindig izgalmas, bár lássuk be, hogy a történet végét nem nehéz megjósolni. Még akkor sem, ha ez a két ember ennyire különbözik egymástól. (Nagyon találó a cím is, bár több értelmezésre ad lehetőséget az írónő.)

A regény egyik nagy csavarja, hogy a két ember története csak a regény legvégén szövődik egybe, így lehetőséget adva arra, hogy ne elcsépelt, unalomig ismételt szerelmi történetként olvassuk a művet, hanem két hús-vér, önálló ember történeteként. 

Azonban ez a könyv nemcsak egy regény, hanem kultúrtörténeti, történelmi, társadalmi kincsesbánya. Az 1910-es és 20-as évek Erdélye úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha időutazók lennénk. Nem tudom, mennyi idő alatt készülhetett el a mű, de hogy alapos, nagyívű munka előzte meg, az biztos. Soha ennyit nem hallottam még a sebészet, az orvoslás akkori állapotáról, a kolozsvári életről, egyáltalán a kisebbség akkori helyzetéről. 

A könyv nyelvezete is briliáns. Egy szempillantás alatt visszarepít az időben bennünket, olvasókat száz évvel ezelőttre, és ez akkor is lenyűgöző, ha nem adja könnyen magát. Mert nem adja. Ismeretlen szavak, furcsa mondatszerkezetek közt kapkodjuk a fejünk, és bizony megküzdünk a megértéssel rendesen. 

Tompa Andrea regénye rávilágított arra, hogy mennyire felvettem már azt a rohanó tempót, ami a mai világot jellemzi, és amit nem győzök szidni, de amitől, úgy tűnik, már magam sem tudok elszakadni. Ugyanis a több száz oldalas regény tempója lassú, és ez néhol próbára tette a türelmemet. Bevallom, némely hosszasabb elmélkedést untam, és alig vártam, hogy végre történjék valami. 

Ha viszont lelassul az ember és felveszi a boldog békeidők tempóját, egy olyan regénybe csöppenhet, melynek helye a legnagyobbak közt van. 

Igazi bekuckózos könyv. Idő és türelem kell hozzá, de megéri. Ígérem.