Bartis Attila: A séta

"Az angyal könnyen megfeledkezik arról, hogy kicsoda. Főleg, ha emberi mércével méretkezik meg."

 Bartis Attila meghatározó alakja a kortárs magyar irodalomnak. A Jáván és Magyarországon egyaránt otthon lévő író, fotográfus első regénye A séta. Nagy rajongója vagyok Juhász Anna munkásságának, és mivel ő ajánlotta Bartisnak ezt a regényét ( akivel egyébként nagyon jó barátok), így bátran vettem kezembe ezt a nem mindennapi művet. 

A regény egy gyermek felnőtté válásának útját mutatja be. Sétáját, ha úgy tetszik, hiszen a főszereplő élete is éppolyan kanyargós, kiszámíthatatlan, mint egy séta. Végigkövethetjük életét a nyomorban, az árvaházban, a forradalom alatt, míg végül vele együtt érkezünk meg egy fürdőhelyig. A regény vége egy (számomra) nagyon meglepő fordulattal ér véget, amit nem lőnék le semmiképp. Viszont még egyszer el kell olvasnom a regényt, mert nagyon kíváncsivá  tett, hogy a szöveg milyen értelmet nyer ennek a felfedett titoknak az ismeretében. 

Bartis Attila stílusa rendkívül szenvtelen. Úgy olvasunk el sorokat emberek haláláról, mintha teljesen természetes lenne. S az is. A regény világában mindenképp. Úgy vágnak gyomorszájon a történetek és a mondatok, hogy szinte észre sem vesszük. 

A szerkezet is szaggatott, mintha kis mozaikokból állna össze az egész egy történetté. 

Vannak általam csak nyári könyveknek nevezett művek, amiket előszeretettel olvasgatok a Balaton partján, és vannak olyanok, amikhez teljes figyelem kell. A séta ilyen. Többszörolvasós. Nem könnyű és egyszerre nem felfejthető minden ízében. Igazi szépirodalmi csemege. 

Kalapos Éva Veronika: Ezek voltak az apák

 

"Alexa....mindig csak kicsi házakat épített. Bálint megkérdezte tőle, miért nem épít nagyobbat, a lánya meg azt felelte, tudna, de nem akar, a kicsi házakban kicsi emberek laknak, akiknek nem is kell nagyobb ház, mert szeretik egymàst. A sok emelet, az a sok ember, a sok ember meg már nem szeretheti egymást annyira, mint a kevés."

Kalapos Évával a Budapest Off kötet kapcsán találkoztam, de regényét most olvastam először. Bevallom a borító ragadott magával, bár nem igazán értettem, mi köze a szarvasnak az apákhoz. Azóta persze kiderült, hogy a cím egy idézet a Bambi című műből, ahol a kis Bambi megkérdezi a vele lévőket, hogy kik voltak a távolban feltűnő, csodaszép szarvasok, mire elhangzik a címadó mondat: "Ezek voltak az apák". (Ez mellesleg nem derül ki pontosan a szövegből, ami szerintem nagy kár...)

Kalapos Éva regénye ugyanis az apák szemszögéből (és a gyerek szemszögéből) mutatja be egy válás történetét. Egész pontosan egy apa és az ő fiatal nővé serdült lánya szemszögéből. Ez már nagyon nyerő nálam! :) Ráadásul a két szereplő története meghatározó módon van kettéválasztva: míg az édesapa szavai E/3. személyben hangzanak el, addig a lány története inkább párbeszédekre épül. 

A történet azzal kezdődik, hogy egy apuka azt a feladatot kapja a pszichológusától, hogy mondja fel magnószalagra a válásának a történetét, illetve, hogy hogyan élte meg a mindennapjait a felesége és a lánya nélkül. A regény másik felében pedig 10 évvel később találkozunk Alexával, az azóta felnőtté vált lánnyal, akinek az életébe nyerhetünk bepillantást. Természetesen legyen titok az, hogy ez a két szál hogyan találkozik egymással, vagy egyáltalán találkozik-e. Ezt a titokzatoskodást annál is könnyebben teszem, mert a szerző maga sem ad választ minden kérdésünkre, sokat bíz az olvasóra a jövővel vagy akár a múlttal kapcsolatban. 

Amit nagyon kedveltem ebben a regényben az a nézőpont- és idősíkváltás, valamit az a tény, hogy most egy apuka került előtérbe (szerintem sokkal gyakoribb, hogy az anyuka szemszögéből ismerünk meg egy válástörténetet). Ezek izgalmasabbá, életszerűbbé tették számomra a könyvet. Mondanom sem kell, hogy negyvenes anyukaként, az apuka története áll hozzám közelebb. :)

A könyvben még szó esik sok 21. századi problémáról is, mint a nemi hovatartozás, az étkezési rendellenességek, a pánikroham vagy éppen a fiatalok útkeresése. Ízig-vérig fiatalos könyv egy fiatal írónő tollából. 

 

Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső

 "Számtandolgozat-írás! A tüzes esőtől, a rossz versektől, a rossz rímektől, semmitől, semmitől se félek – csak a számtandolgozattól. Ó, ihlessetek meg Ptolemaiosz, Pascal, ti nagy lángelmék, s csepegtessétek nagy lángelmétekből szegény, lusta diák fejébe a tudomány édes nedűjét. Ó, ne fordítsd el szép szemed, Kepler, könyörülj rajtunk."

A fenti idézet származhatott volna egy mai gyerektől is, de történetesen Kosztolányi Dezsőtől idéztem, aki bár 137 esztendővel ezelőtt látta meg a napvilágot, ugyanolyan problémákkal küzdött, mint amilyennel minden kisdiák (és nagy) ma is. 

Vitán felül áll, hogy Kosztolányi ott van nálam a top 10-ben. Imádom! Úgyhogy már alig várom, hogy újra taníthassam. Addig is készülök egy kicsit, és elővettem Kosztolányi Dezsőné férjéről írt kötetét. 

A könyv rendkívül olvasmányos és persze érdekes, hiszen nemcsak Kosztolányival ismerkedhetünk meg belőle, hanem sok mindent feljegyez a gyerekkoráról, az akkori iskolai helyzetről, a barátokról, a kulturális életről, a színházról, az orvosokról, és még megannyi másról. 

Tudom, ez nagy vita a magyartanárok között (is), hogy kell-e az írók, költők életrajzával, magánéletével foglalkozni, tanítani azt, vagy pedig csak és kizárólag a művekre kell koncentrálni. Jómagam azt az álláspontot képviselem, hogy sok minden pluszt ad a szövegek megértéséhez, ha tudjuk, ismerjük, ki áll mögötte, és éppen milyen élethelyzetben volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga az irodalmi alkotás háttérbe kerülne, sőt! Az a lényeg, de ez a háttérinformáció is hozzásegíthet az értelmezéshez, a befogadáshoz. 

A magam részéről én szeretem ezt a tanítványaimmal is megosztani. Az a tapasztalatom, hogy egy-egy érdekes történet könnyebben felcsigázza őket arra, hogy megismerkedjenek a költő versével vagy egy prózai művel, mintha csak a puszta szöveget kínálnám nekik, vagy a lecsupaszított életrajzot. 

Visszatérve a könyvre egy olyan életrajzi kötetet írt Harmos Ilona, mely egyszerre személyes és egyszerre objektív. Nem titkol el olyan dolgokat sem, mint például férje függősége, furcsasága. Megosztja ifjúkori naplóját, leveleit velünk, de ott vagyunk Kosztolányi mellett a betegágyánál is. Azt hiszem (bár furcsán hangzik) nekem éppen az író utolsó, szenvedésekkel teli 3 éve a kedvenc részem a könyvből, hiszen annyira emberi, annyira esendő itt Kosztolányi, hogy szinte magunkon érezzük a fájdalmát, és az elmúlástól való félelmét. 

A könyvet nemcsak tanítványaimnak ajánlom szívből, hanem mindenkinek, aki Kosztolányi-rajongó, vagy éppen csak ismerkedik vele, és most válik rajongóvá. Hisz ki ne tudná őt a szívébe zárni olyan gyengeséggel, mint a sütemény-függőség? 

"Módszeresen ette az édességeket, s erre jogot adott önmagának azzal a közhittel, hogy költőnek sok édességet kell ennie."