Fredrik Backman: A barátaim

 Vannak szerzők, akiknek a neve önmagában elég ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egy új könyvre. Akiknél már a borító látványa vagy egy friss megjelenés híre is azt jelenti: ezt a könyvet előbb vagy utóbb biztosan el fogom olvasni.Nekem ilyen szerző Fredrik Backman. Ő egy olyan író, akinek egészen különleges hangja van. Egyetlen története sem egyszerűen csak egy történet: mindig ott van bennük valami mélyebb, valami nagyon emberi. Valami, ami egyszerre nevettet meg és szorítja össze a szívünket.

Éppen ezért vártam nagyon a Barátaim című regényét, amely az Animus Kiadó gondozásában, a Könyvhét környékén jelent meg magyarul.És azt kell mondanom: megint nem csalódtam.Sőt.

Ugyanakkor ez az a könyv, amelyet a legnehezebb egyetlen szóval vagy néhány egyszerű jelzővel leírni.

Nemrég azon gondolkodtam, hogy a tanítványaim számára milyen formában tudnék kedvet csinálni az olvasáshoz. Szeretném őket minél inkább arra ösztönözni, hogy felfedezzék a könyvek világát, ezért arra jutottam, hogy kipróbálom a Canva alkalmazást, és készítek majd rövid, vizuális könyvajánlókat. 

Olyanokat, ahol egy kép mellett néhány kulcsszó jelenik meg.

Csakhogy ennél a könyvnél rögtön bajban lennék.

Milyen szavakat írhatnék egy ilyen ajánlóba?Megrázó. Megható. Vicces. Szomorú. Gyönyörű. Fájdalmas. Talán mindegyik igaz lenne, de egyik sem lenne elég.

A Barátaim egyszerre tragikus és humoros, egyszerre lélekmelegítő és kegyetlenül őszinte. Megmutatja az emberi élet törékenységét, a gyerekkor sebeit, a szegénységet, a bántalmazást, a mérgező családok hatását és azt, milyen mély nyomokat hagyhatnak bennünk azok a dolgok, amelyeket talán soha nem tudunk igazán elfelejteni.

De közben ott van benne minden, ami miatt érdemes élni.A barátság.A szeretet. A szerelem. A művészet. A tenger. Egy nyári szünet varázsa.

És talán éppen ettől olyan különleges: miközben fájdalmas dolgokról mesél, mégis azt üzeni, hogy a világ minden nehézsége ellenére tele van szépséggel.

Ha egyetlen szót kellene választanom rá, talán azt mondanám: letehetetlen.

Nem lehet abbahagyni az olvasását. Mert Backman könyvei pontosan olyanok, mint egy fekete lyuk. Beszippantanak. Elkezded olvasni, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem kívülről figyeled a történetet, hanem benne élsz. Pontosan tudod, hogy valamikor véget kell érnie, mégis minden egyes oldalon azt reméled, hogy még egy kicsit maradhatsz ebben a világban.

Backman egyik különleges írói eszköze, hogy gyakran előre elárulja a történet bizonyos fordulatait. Sokszor már tudjuk, hogy valami szomorú fog történni. Tudjuk, hogy valaki elveszít valamit, hogy valami megváltozik, hogy egy pillanatnak súlya lesz.

És mégis működik.

Talán azért, mert nála nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogyan jutunk el odáig. Hogyan formálják az embereket a döntéseik, a kapcsolataik és az életük során elszenvedett veszteségek.

A Barátaim története két szálon fut. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Ted és Louisa találkoznak egy különleges festménynek köszönhetően. Két idegen emberről van szó, akik között lassan egy különleges kapcsolat alakul ki.

A másik szál Ted múltjába vezet vissza. Egy hosszú vonatút során mesél Louisának arról a nyárról, amikor még tizennégy-tizenöt éves volt, és amikor a barátaival együtt átéltek valamit, ami örökre meghatározta őket.

A két történet pedig lassan, finoman kapcsolódik össze.

És természetesen ott van a festmény is, amely az egész regény középpontjában áll. Egy művész megfesti rajta saját barátait egy mólónál, még gyermekkoruk idején. Később híres festő válik belőle, a kép pedig hatalmas értéket képvisel. De ez nem csupán egy értékes műalkotás.

Ez egy emlék. Egy pillanat. Egy egész élet lenyomata.

Talán a történet leírása alapján nem tűnik olyan könyvnek, amely azonnal magával ragadja az embert. De éppen ezért nehéz róla beszélni. Mert ennél a regénynél minden információ elvenne valamit az élményből.

A Barátaim nem egyszerűen egy könyv a barátságról. Hanem egy könyv arról, hogyan próbálunk túlélni, hogyan kapaszkodunk egymásba, és hogyan találhatunk szépséget még azokban a pillanatokban is, amikor azt hisszük, már nincs mit keresnünk.

Ha szeretitek Backman világát, ha szeretitek az igazán emberi történeteket, ha olyan könyvekre vágytok, amelyek egyszerre nevettetnek meg és könnyeket csalnak a szemetekbe, akkor ezt a regényt szívből ajánlom.

Kamaszoknak, felnőtteknek, és talán még azoknak is, akik már azt gondolják, túl sok könyvet olvastak ahhoz, hogy egy történet meglepje őket.

Mert vannak könyvek, amelyek után egyszerűen csak becsukjuk a kötetet, és egy ideig csendben maradunk.

A Barátaim ilyen könyv.

Szabó T. Anna: Erősebb nálam

 A mai könyvajánló apropója egészen friss: tegnap volt szerencsém személyesen is találkozni Szabó T. Annaval egy író–olvasó találkozón.

Az ilyen alkalmak mindig különlegesek, de most valahogy még inkább az volt. Egy kisebb térben, viszonylag kevés résztvevővel zajlott az esemény, ami sokkal közvetlenebbé tette az egészet. Szabó T. Anna személyisége pedig pontosan olyan volt, mint amilyennek az ember az írásai alapján elképzeli: kedves, nyitott, mosolygós, és egészen lehengerlő. Az a fajta alkotó, aki nagyon gyorsan „bevonja” a hallgatóságát.

Ennek az élménynek a hatására szeretném most ajánlani a legújabb novelláskötetét, az Erősebb nálam című könyvet, amely 2025-ben jelent meg, és összesen 40 novellát tartalmaz.

A kötetben egyetlen hosszabb írás található, a Tücsök és hó, amelyről tegnap azt is megtudtuk, hogy Szabó Magda ihlette. Ez a novella már-már kisregényszerűen bont ki egy különös szerelmi történetet.

A többi írás viszont nagyon rövid. Nekem rögtön Örkény István egypercesei jutottak eszembe – nem a stílus, hanem a tömörségük miatt. Ezek a novellák szinte pillanatok alatt elolvashatók, de korántsem könnyűek: sűrűek, titokzatosak, és gyakran balladai homály lengi körül őket. Sokszor éreztem azt, hogy az olvasónak kell továbbgondolnia, kiegészítenie a történetet.

A témák rendkívül sokszínűek. Nemcsak női nézőpontok jelennek meg, hanem férfiak, apák történetei is. Szó van vágyakról – beteljesültekről és beteljesületlenekről –, szerelemről, szexualitásról, lelki folyamatokról, az anyaság és apaság kérdéseiről, sőt generációs problémákról is.

Számomra visszatérő motívum volt a zene és a csend. Több novellában is hangsúlyos szerepet kapnak dalok, amelyeket olvasás közben én is megkerestem – és ez egy egészen különleges plusz élményt adott az olvasáshoz.

A tegnapi beszélgetésből egy másik gondolat is megmaradt bennem. Megkérdeztem az írónőtől, mit mondana a kamaszoknak arról, miért érdemes verseket olvasni. A válasza meglepően őszinte volt: ő maga sem tud erre egyetlen, kész választ adni. De abban lát lehetőséget, hogy a költészet dal formájában talán könnyebben utat talál a fiatalokhoz. Tanárként ezt különösen érdekes volt hallani.

A kötet szerkezetében is van egy szép keret: a nyitó (Teen spirit) és a záró (Szóló) novella is karácsonykor játszódik.

Számomra a Fészek és a Zsuzsika anyasága voltak a legerősebbek – ezek az anyaság és a szegénység kérdéseit dolgozzák fel nagyon megrázó módon. De sok más novella is megmaradt bennem, például az Amit apádról, tudok, a Vajon a kövek alszanak?, a Csiga vagy a Születésnap.

Összességében szívből ajánlom ezt a kötetet – sőt nemcsak ezt, hanem Szabó T. Anna verseit is. Egy dolgot viszont érdemes szem előtt tartani: nem biztos, hogy jó egyben elolvasni. Ezek a szövegek időt kérnek. Jó köztük megállni, elidőzni, és hagyni, hogy dolgozzanak bennünk.

Számomra egy szép, tartalmas és elgondolkodtató olvasmány volt.

Jókai : A tengerszemű hölgy

 A mai bemutatásra szánt könyv A tengerszemű hölgy, Jókai Mór egyik számomra különösen kedves műve. Ez a kötet már régóta ott állt a polcomon – tavaly kaptam az osztályomtól, ráadásul alá is írták. Egy teljesen hétköznapi napon lepték meg vele, éppen ezért számomra igazi kincs lett, amit biztosan örök becsben fogok tartani.

Most éreztem először újra azt, hogy Jókait szeretnék olvasni. Bevallom, A jövő század regénye nyáron kissé megviselt – nem tartozik a kedvenceim közé. Ehhez képest A tengerszemű hölgy üdítő élmény volt: könnyed, kedves történet, amelyben meglepő módon szinte teljesen hiányoznak a Jókaira jellemző hosszú leírások és terjengős monológok. Emiatt kifejezetten jól olvasható, akár azok számára is, akik egyébként nehezebben birkóznak meg a nagyregényeivel.

Persze akad benne kihívás is: a sok, ma már idegennek ható szó. Szerencsére én egy jegyzetelt, „Poket” kiadásban olvastam, ahol mindenhez magyarázat tartozik, ami nagyon sokat segített. Bár a kis méret miatt néha jól jönne egy erősebb szemüveg, mégis szeretem ezt a formátumot – könnyű, praktikus, akár zsebben is elfér.

Ez a kötet egyébként része annak az ötkötetes sorozatnak, amelyet a Jókai-bicentenáriumra adtak ki, és amelynek gerince együtt kiadja a „Jókai” szót. Már ezért is különleges helye van a polcon – és egyelőre ez lett a kedvencem közülük.

A regény egyik érdekessége, hogy könnyű belecsúszni abba az érzésbe: amit olvasunk, az szinte életrajz. Én ilyenkor mindig azt mondom a diákjaimnak: az író egy kicsit olyan, mint a bűvész – mindig van benne egy kis „csalás”. Ma talán autofikciónak neveznénk ezt a művet: valós életrajzi elemek keverednek benne a képzelettel.

A történetben megjelenik a fiatal Jókai, valamint olyan alakok és események, mint Petőfi Sándor, Szendrey Júlia, a Márciusi ifjak, vagy akár 1848. március 15-e. Ezek mind valós történelmi háttérként szolgálnak, miközben a cselekményt átszövi a titokzatos Tündérszemű hölgy, Erzséke története.

Ez a nőalak különösen izgalmas: a 19. századi normákhoz képest rendkívül szabad és öntörvényű. Kilép a társadalmi keretek közül, házasságokat hagy maga mögött, saját útját járja – és mindezt úgy, hogy közben a narrátor empátiával és szeretettel tekint rá. Ma talán furcsának tűnhet ez a sors, de éppen ezért izgalmas: sokat elárul arról, mennyire nyitottan gondolkodott Jókai a női szerepekről és az emancipációról.

Összességében ezt a regényt mindenkinek ajánlom: a Jókai-rajongóknak éppúgy, mint azoknak, akik eddig nehézkesnek érezték a műveit. Rövid, lendületes, gyorsan olvasható – és közben mégis sokat ad.

Végül pedig: köszönöm Jókainak ezt a történetet, és külön köszönöm az osztályomnak ezt a különleges ajándékot. Remélem, ők is olyan szeretettel adták, amilyen szeretettel én gondolok rájuk minden alkalommal, amikor ránézek a polcon.

Budai Lotti - Zubor Rozi: Micsoda szinglik voltak!

 A mai választott könyvem a Micsoda szinglik voltak. Nagyon szeretem az olyan köteteket, amelyek nőkről, a nők munkájáról, kiemelkedő női teljesítményekről szólnak. Valahogy mindig azt érzem, hogy nem árt külön is foglalkoznunk ezzel a témával, mert a világ – legalábbis a 20. századig mindenképpen – alapvetően férfiközpontú volt. Sok olyan teljesítmény merül feledésbe, amelyről, ha férfiak vitték volna véghez, valószínűleg sokkal többen és sokkal gyakrabban emlékeznénk meg.

A Micsoda szinglik voltak olyan nők történetét meséli el, akik tudatosan választották az egyedülálló életformát. Nem azért maradtak egyedül, mert „pártában maradtak”, hanem mert életük más aspektusa vált elsődlegessé: a hivatásuk, a kutatás, az alkotás, a tudomány vagy éppen a társadalmi szerepvállalás. Nem feltétlenül szerettek volna feleségek és anyák lenni – ami évszázadokon keresztül szinte az egyetlen elfogadott női szerep volt, és gyakran együtt járt azzal, hogy az ember háttérbe szorult, a férj és a család igényeihez igazította az életét.

A kötetben olyan ismert nőalakokkal is találkozhatunk, mint Florence Nightingale vagy Erzsébet királyné, de számomra külön öröm volt, hogy több olyan nő történetét is megismerhettem, akikről eddig alig vagy egyáltalán nem hallottam.

A tanulságosan felépített, fantasztikusan illusztrált album kiváló példája annak, hogy a sztereotípiákkal ellentétben ezek az egyedülálló nők egyáltalán nem keserű, elhagyatott „vénkisasszonyok” voltak, akik az életüket siratták. Éppen ellenkezőleg: elképesztő dolgokat tettek le az asztalra. A csillagászat, az irodalom, a művészetek és a tudomány számos területén alkottak maradandót, sokszor úgy, hogy közben bátran szembementek a koruk elvárásaival.

Budai Lotti és Zubor Rozi könyve szerintem egyszerre olvasmányos, ismeretterjesztő és szórakoztató. A történetek nem túl hosszúak, jól befogadhatók, az illusztrációk pedig kifejezetten gyönyörködtetőek – igazi album, amit jó kézbe venni és lapozgatni.

Különösen a fiatal lányok számára lehet inspiráló ez a kötet, mert erősíti a női összetartás és a „girl power” gondolatát. Fontos dolog a családanyaság, fontos a házasság, és csodálatos dolog, ha szeretünk valakit, és megéljük egy kapcsolat minden szépségét – főleg Valentin-nap környékén gondoljuk ezt sokan így. De jó tudni, hogy van élet a háztartáson, a házasságon és a gyermeknevelésen túl is. Számomra erről szólt ez a könyv: a választás szabadságáról és a női életutak sokféleségéről.

Nagyon inspiráló és nagyon érdekes olvasmány volt számomra.

Koniorczyk Borbála: Női szörnyetegek

 A nőtörténet mindig is közel állt hozzám, így amikor ezen a területen megjelenik egy új kötet, azt általában el is olvasom. Ez a könyv azonban több okból is kiemelkedett számomra: egyrészt a bemutatóját itt, a kerületünkben, az Erdős Renée-villában tartották, másrészt maga Erdős Renée is az egyik főszereplője a kötetnek.

A címe pedig első hallásra kifejezetten megtévesztő: Női szörnyetegek, azonban nem gyilkosokra, gonosztevőkre vagy bűnözőkre utal, hanem a 20. század elejének kiemelkedő nőalakjaira – azokra, akiket a történelem kissé háttérbe szorított, pedig rengeteget tettek azért, hogy a mai nők élete olyan legyen, amilyen.

A „női szörnyetegek” kifejezés 1907 első heteiben hangzott el az országgyűlésben, dr. Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő szájából. Így nevezte azokat a nőket, akik nem elégedtek meg a kizárólagos háztartási szereppel, nemcsak jó feleségek és anyák szerettek volna lenni, hanem voltak vágyaik, céljaik – sőt, tehetségük is ahhoz, hogy ezeket megvalósítsák. Ez a nőideál a századelőn sokak szemében nem volt elfogadható, ám éppen ezeknek a nőknek a bátorsága és elszántsága kellett ahhoz, hogy mindez idővel természetessé váljon a társadalom számára.

A kötetben szerepel például Madzsar Alice, akinek „meztelen tornája” alapvetően változtatta meg a női testhez és a várandóssághoz való viszonyt. Az ő munkásságának köszönhetően vált elfogadottá az a gondolat, hogy a terhesség nem betegség, hanem egy állapot, és hogy kismamaként is lehet – sőt, érdemes – mozogni. Felszabadította a nőket az alól az elvárás alól is, hogy testüket tétlenségre kárhoztassák a korszak nehéz, zárt ruháiban.

Olvashatunk Kaffka Margitról, Lesznai Annáról és Erdős Renée-ről, akik íróként hoztak újdonságot a magyar irodalomba, valamint Ferenczy Noémiről, akinek gyönyörű gobelinjei ma is ismertek. Számomra különösen izgalmas felfedezés volt Undi Mariska és Máté Olga, akikről eddig jóval kevesebbet hallottam.

Undi Mariska volt az első nő, aki megtervezte az úgynevezett reformruhákat: olyan viseleteket, amelyekben a nők végre szabadon, kényelmesen mozoghattak, és amelyekkel végleg elhagyták a fűzőt – ami a korszakban egyáltalán nem volt kis teljesítmény.

Máté Olga pedig csodálatos fotókat készített egyrészt az akkori Budapestről, másrészt az ott élő emberekről. Az ő képei nem pusztán fényképek: egy-egy élet, egy-egy sors megörökítései.

A könyv egyik különösen érdekes vonása, hogy ez a nyolc nő – akár tudtak róla, akár nem – valamilyen módon mind kapcsolódott egymáshoz: férjeiken, szeretőiken, baráti vagy művészi kapcsolatokon keresztül összefonódott a sorsuk. Ez a háló még izgalmasabbá teszi a történeteiket.

Úgy gondolom, ezt a könyvet mindenkinek érdemes elolvasnia. Ezekről a nőkről ugyanis jóval kevesebbet hallunk, mint például a Nyugat férfi alkotóiról.( Kaffka Margitot isnehezen fogadták be a kortárs irodalmi körök.)

Érdekességként hadd említsem meg, amit magától a szerzőtől, Koniorczyk Borbálától hallhattunk. Ő nemcsak könyveket ír, hanem tematikus sétákat is vezet Budapesten, és tagja olyan bizottságoknak is, amelyek köztéri szobrokat javasolnak. Elmondása szerint Magyarországon ma több szobor készül állatokról, mint nőkről, ami nagyon sokat elárul arról, mennyi munka áll még előttünk a nőtörténet láthatóvá tételében.

Számomra ez a könyv nemcsak egy hiánypótló olvasmány volt, hanem egyfajta emlékeztető is: arra, hogy mindaz, amit ma természetesnek élünk meg nőként, valaha vitatott, sőt elutasított gondolat volt. Ezek a történetek segítenek kapcsolódni azokhoz az asszonyokhoz, akik előttünk jártak, és akiknek a bátorsága, kitartása és munkája nélkül ma egészen más világban élnénk. Éppen ezért nem csak ajánlom ezt a kötetet, hanem fontosnak is tartom, hogy beszéljünk róla és helyet adjunk ezeknek a női sorsoknak.

Szabó T. Anna: Neked hoztam

 Mára egy igazán kedves, rövid könyvet hoztam nektek. Szabó T. Anna az idei adventi időszakra jelentette meg Neked hoztam című kis verseskötetét, amely 24 verset tartalmaz – így advent minden napjára jut egy-egy olvasnivaló.

Ez valóban egy pici könyv, de annál gazdagabb. A versekhez Máray Mariann készítette az illusztrációkat, amelyek szépen kiegészítik a szövegeket, és tovább erősítik a kötet meghitt, kedves hangulatát.
A cím sokat elárul a versek világáról. A lírai beszélő minden alkalommal „hoz” valamit: egy citromot, egy narancsot, egy marék gesztenyét, egy idős házaspár látványát, egy illatot vagy egy hangulatot, amely napközben megérintette. Az egyik versben az is előfordul, hogy nem hoz semmit – mert túl zsúfolt volt a napja –, helyette egy ölelést kap otthonról. Ezek az apró gesztusok adják a kötet igazi erejét.
A könyv mottója – "Ajándék a lét: hát adjunk!" – pontosan összefoglalja a versek üzenetét. Arra emlékeztetnek, hogy érdemes adni, figyelni a másikra, megajándékozni őt – nem feltétlenül tárgyakkal, hanem egy mosollyal, egy kedves szóval, egy öleléssel. Ez persze az év bármely szakában fontos, de advent idején talán még inkább.
Számomra Szabó T. Anna versei mindig sokat adnak, ez a kis kötet pedig különösen megszépítette az adventi időszakomat. Én minden reggel egy-egy verssel kezdtem a napot, és jólesett már ilyenkor emlékeztetni magam arra, hogy a figyelem és az adás mennyire fontos.
Szívből ajánlom ezt a verseskötetet adventre – de bátran mondhatom, hogy az év bármely napján is jólesik kézbe venni.

Török Ábel: a harmadik ég

 A mai alkalommal egy olyan könyvet hoztam, amely számomra a 2025-ös év legmeghatározóbb olvasmánya volt. Ebben az évben összesen negyven könyvet olvastam el, tehát volt miből választanom, mégis bátran állítom, hogy Török Ábel: A harmadik ég című regénye állt hozzám a legközelebb.Ez a könyv már régóta ott lapult a polcomon. Olyan ember ajánlotta, akinek az értékítéletében és az ízlésében nagyon megbízom, mégis sokáig halogattam az olvasását. Valahogy nem volt kedvem egy mesés, mágikus faluban játszódó történethez, nem voltam egész évben olyan hangulatban, hogy ilyesmit olvassak. Ahogy azonban közeledett a karácsony – ami számomra az év legszentebb és legszebb időszaka –, belekerültem egy adventi hangulatba, és egyszer csak úgy éreztem: most van itt az ideje, hogy levegyem ezt a könyvet a polcról.

Elolvastam, és már az elején meglepett, hogy a szerző nem használ nagybetűket. Az első reakcióm az volt, hogy ez biztosan megnehezíti majd az olvasást és a szöveg megértését. A legnagyobb meglepetésemre azonban épp az ellenkezője történt. Ez a forma nem akadályozta, hanem inkább elősegítette azt, hogy a történet még inkább magával sodorjon. Egyik mondat követte a másikat, a szöveg hömpölygött, és egyszerűen nem lehetett kikeveredni belőle. Nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, nem azért, mert rövid, hanem mert nem akart elengedni.

A történet – ahogy a fülszövegben Kollár Klemencz László is megfogalmazza – szerelemről mesél: "egy bűvös ajkú fiúról és egy sziromlelkű lányról, révedezőkről és bajkeverőkről, tengerről és hegyekről, egy mitikus szigetről és az egek titkairól." A sztori maga valóban mesei: egy művészetek iránt fogékony fiú és egy hóvirág illatú lány egymásra találása, viszontagságokon, veszteségeken és reményeken keresztül. Egy északi falucska világa bontakozik ki előttünk, ami különösen hiteles, hiszen Török Ábel Norvégiában élt abban az időszakban, amikor a regényt írta.
A szöveg külön érdekessége, hogy nem csupán a mesei szépség jelenik meg benne, hanem az élet nehézségeivel is találkozunk. Megjelenik az alkoholizmus, az egyedüllét, a magunkra hagyottság tapasztalata, az álmok – és sokszor az önáltató álmok – kergetése, amelyek végül nem valósulnak meg, nem teljesednek ki. A történet egészen az agresszió és az erőszak kérdéséig is elmerészkedik, megrendítő erővel.
Ez az északi, álomszerű világ egyszerre gyönyörű és szívszorító. Nehéz elhinni, hogy a szerző mindössze huszonöt éves, mert olyan kiforrott stílussal ír, hogy az embernek tényleg leesik az álla. Számomra hatalmas meglepetés volt. A mondatok pontosak, megformáltak, líraiak.
Ha számodra is fontos, hogy ne csak maga a történet legyen megkapó, hanem a nyelv, a megfogalmazás szépsége is, akkor ez a regény teljes mértékben neked való. Rengeteget olvasok, mégis azt kell mondanom, hogy ilyen szép sorokat legfeljebb versekben olvastam.
Nekem ez a regény volt a 2025-ös év legnagyobb irodalmi élménye, mert formailag és tartalmilag egyaránt egy gyönyörű, mély és átgondolt művet kaptam. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szeret olvasni, és aki nemcsak történeteket, hanem valódi emberi tapasztalatokat keres a könyvekben.