Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő

Pontosan, szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt fejeztem be először Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című könyvét. Most, hogy megjelent a POKET Zsebkönyvek sorozatában, újra beszereztem egy példányt, és természetesen újra el is olvastam.

És nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jó találmány ez a POKET könyv! Tényleg pici és könnyű, egy kisebb nyári vagy női táskában is kényelmesen elfér. Aki szeret olvasni, és utazik, orvoshoz megy, vagy egyszerűen olyan helyre kerül, ahol hosszabb időt kell eltöltenie, annak szerintem sokkal jobb érzés elővenni egy ilyen kis könyvet, mint a telefonját nyomogatni. Én legalábbis biztosan inkább ezt választom.

De visszatérve a regényhez, azt gondolom, hogy ahhoz képest, hogy 1967-ben íródott, és 1966-ban játszódik, elképesztően időtálló mű. Hiszen olyan témával foglalkozik, amellyel valamilyen formában mindannyian megküzdünk: a generációk közötti különbségekkel.A regény Ábrahám és Izsák bibliai történetét dolgozza fel modern köntösben. Nagyon szép keretet ad a történetnek, hogy a bibliai idézet a regény elején és végén is megjelenik (fontos módosítással), mintegy keretbe foglalva mindazt, amit közben olvasunk.

Az Izsákok természetesen a fiatal generációt, az Ábrahámok pedig az idősebbeket képviselik. Monológokon keresztül több család történetét ismerhetjük meg. Az idős emberek végigélték a világháborút, az 1956-os eseményeket, a Horthy-korszakot, és közben súlyos veszteségeket, tragédiákat kellett átélniük. Ezek az élmények pedig természetesen meghatározták a gondolkodásukat, az értékrendjüket és azt is, ahogyan a gyerekeikhez viszonyulnak.Az Izsákok viszont már a hatvanas évek fiataljai. Ők szeretnének kiszabadulni ezek alól a terhek alól. Egyfajta saját szigetet szeretnének létrehozni maguknak, ahol önmaguk lehetnek, ahol nem kell megfelelniük senkinek és semminek, és ahol a saját értékrendjük és gondolatviláguk szerint rendezhetik be az életüket.

És talán éppen ettől olyan érdekes és ma is aktuális ez a regény. Mert miközben természetesen rengeteget változott a világ 1966 óta, a szülők és gyerekek, az idősebb és a fiatalabb generáció közötti konfliktusok nagyon is ismerősek maradtak.

A Mózes egy, huszonkettő egyébként nagyon rövid, de annál velősebb olvasmány. 

Szabó Magda szerintem zseni volt. Elképesztő módon tudott írni, és újra meg újra azt érzem, hogy szinte bármiről képes volt úgy beszélni, hogy az valamilyen módon rólunk is szóljon.

Kinek ajánlom ezt a könyvet?

Igazából mindenkinek.

Nem egy vidám könyv, nem könnyed nyári olvasmány – bár érdekes módon én mindkétszer nyáron vettem elő. De éppen azért érdemes elolvasni, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel előbb-utóbb mindannyian találkozunk.

És ki tudja? Lehet, hogy a könyvklubunk egyik következő olvasmánya éppen a Mózes egy, huszonkettő lesz. Szerintem nagyon sok mindenről lehetne róla beszélgetni.

Tari Annamária: Üresre töltve

 A mai alkalommal Tari Annamária: Üresre töltve című ismeretterjesztő könyvét szeretném ajánlani. Nem könnyű olvasmány – sem nyelvezetében, sem témájában. Éppen ezért elsősorban nem diákoknak, hanem szülőknek és pedagógusoknak ajánlom, különösen azoknak, akik nap mint nap találkoznak a legfiatalabb generációval.

A szerző a generációkutatások után ebben a könyvben a digitális világ, azon belül is a mesterséges intelligencia – például a ChatGPT – hatásait vizsgálja. Különösen azt, hogy ezek az eszközök hogyan alakítják a gondolkodást, az önképet és az emberi kapcsolatokat. 

A könyv egyik erőssége, hogy minden fejezetet egy fiktív történet vezet be, ami segíti a megértést, ugyanakkor az elemző részek komoly figyelmet igényelnek az olvasótól.

Tari Annamária több fontos veszélyre is felhívja a figyelmet:

-Az azonnali válaszokhoz való hozzászokás csökkentheti a türelmet és a kitartást.

-A kritikai gondolkodás háttérbe szorulhat, ha minden kérdésre „kész válaszokat” kapunk,

a memória és a kreativitás is sérülhet, ha nem használjuk aktívan.

-A fiatalok önképe torzulhat, ha kizárólag megerősítő visszajelzésekkel találkoznak. 

A könyv figyelmeztetésként működik: arra hívja fel a figyelmet, hogy tudatos használat nélkül ezek az eszközök rendkívül veszélyesek.

Pedagógusként különösen érdekes lehet az a gondolat, hogy a diákok egy része már nem a megértésre, hanem a gyors megoldásra törekszik – ami hosszú távon tanulási nehézségekhez vezethet. Egy Magyarországon végzett kísérlet, amit egyetemisták között végeztek rámutatott, hogy a fiatalok akkor is az AI-t használnák, ha az hülyeségeket ír, és a vizsga után semmire nem emlékeznek.

Az előző könyvben még 15 percet ír Tari Annamária az egyetemisták figyelmi terjedelmeként. Nos, azóta a kutatások szerint ez 1 percre csökkent. Tanárként naponta találkozom ezzel a jelenséggel. Ha 5 percnél tovább tart egy feladat, már unják. Már nemcsak könyveket nem olvasnak a diákok, de egy film ( legyen az bármennyire izgalmas) sem köti le őket. 

Összességében az Üresre töltve nem ad minden kérdésre választ, viszont fontos párbeszédet indíthat el. Egyre több ilyen hangra van szükség, mert nagyon rossz felé megyünk. 

Fun fact: jómagam is próbára tettem a Chatgpt-t. Nem kértem a véleményét, csak azt, hogy javítsa ki a helyesírást. Ezt nem tette meg, hanem átalakította a szövegem, és a következőt fűzte hozzá:" A szöveged erős és gondolatébresztő, viszont egy kicsit egy irányba húz: inkább félelmet kelt, mint árnyalt képet ad. Ha könyvajánlót írsz (különösen tanároknak/szülőknek), érdemes picit kiegyensúlyozni – mert így könnyen elutasítást vált ki azokból, akik napi szinten használnak AI-t, és nem érzik ennyire egyértelműen „veszélyesnek”."

Nos, olvasd el Tari Annamária könyvét, és döntsd el, kinek van igaza!

Móricz Zsigmond: Úri muri

 Általában csak olyan könyvekről írok, amelyeket teljes szívből tudok ajánlani. Különösen igaz ez a magyar szerzőkre, nem szeretném őket még véletlenül sem megbántani. Az, hogy egy könyv nekem nem tetszik vagy éppen nem szólít meg, nem jelenti azt, hogy ne lenne jó. Még a látszatát sem szeretném kelteni ennek.

A másik kategória, amiről ritkán írok, a kötelező olvasmányoké. Itt mindig dilemmában vagyok: ha túl pozitívan beszélek egy műről, attól tartok, a diákok túl nagy elvárásokkal kezdenek bele, és csalódnak, ha őket éppen nem szólítja meg. Ha viszont negatív kritikát fogalmazok meg, félő, hogy el sem olvassák, és nem alakítanak ki saját véleményt.

Most mégis kivételt teszek: Móriczról szeretnék írni. Nem tartozik a kedvenc, gyakran olvasott szerzőim közé. Ennek egyszerű oka van: a témái annyira súlyosak, annyira nyomasztóak, hogy ha lehet, kerülöm őket. A Légy jó mindhalálig után ember legyen a talpán, aki nem fakad könnyekre, és az Árvácska is hasonlóan megterhelő. Egyedül a Rokonok az, amit viszont minden betűjével együtt imádok. Egy nálam sokkal okosabb kolléganőm egyszer azt mondta: ami a világon történt és történik, az mind benne van a Bibliában – és ami Magyarországon történt és történik, az mind benne van a Rokonokban. Ebben sok igazság van. Azt a regényt valóban szívből ajánlom mindenkinek.

Az Úri murival viszont sokat küzdöttem. Tizenévesen egyáltalán nem értettem. Most újra elővettem, mert hamarosan tanítani fogom, és bár most sem mondanám, hogy „megszerettem”, egy dolgot biztosan látok: Móricz zseniális író.

Kíméletlenül belevisz abba a posványba, abba a fullasztó életformába, amelyből szinte lehetetlen kitörni. Egy olyan világba, ahol az evés, ivás, mulatozás válik céllá, és minden más elsorvad.A történet önmagában egyszerű. Adott Szakhmáry Zoltán, aki nem tud – vagy talán nem is akar – beilleszkedni ebbe az alföldi, poros kisvárosi világba. Egy olyan közegbe, ahol az urak legfőbb, már-már legnemesebbnek tartott elfoglaltsága az, hogyan tudnak túljárni mások eszén, például egy szerencsétlen zenetanárén.

A városba ugyanis érkezik egy könyvkereskedő, akit grófként mutatnak be a naiv tanárnak. Ő ezt készséggel el is hiszi, és lázas igyekezettel készül arra, hogy méltó módon mutathassa meg a tudását egy ilyen „előkelő” vendég előtt. 

Főszereplőnk, ugyan létrehoz egy mintagazdaságot, mégsem tud élni a lehetőségeivel. Magánélete sem szerencsés: családja mellett egy fiatal lányt tart szeretőként maga mellett, aki végül kihasználja és elhagyja. Ezt a kudarcot nem tudja feldolgozni – és a történet tragédiába torkollik.

De ennél sokkal fontosabb az, ahogyan Móricz mesél.

Egy könyv tartalma nem azonos a cselekményével. A cselekményt el lehet mondani néhány mondatban; a valódi tartalom azonban a részletekben rejlik: a tájleírásokban, a karakterekben, a párbeszédekben, a hangulatban.

És Móricz ebben egészen elképesztő.

Olvasás közben együtt eszem, együtt iszom, együtt mulatok a szereplőkkel hajnalig. Szinte fizikailag érzem a túlzást, a fülledtséget, a romlást. Néha már szinte rosszul leszek tőle, és pontosan ez mutatja, milyen erős az írás.

Ez egy lelkileg megterhelő könyv. Nem szerethető a szó hagyományos értelmében. De nagyon is fontos.

És közben ott motoszkál bennem egy kérdés: vajon van-e valódi változás? Fejlődünk-e? Akarunk-e jobbak lenni? Vagy megelégszünk azokkal a mintákkal, amelyeket örököltünk?Vagy, ahogy Móricz írja: "Ez Magyarországon azt jelenti, hogy egyenlő testvéri, szabad érzéssel nyugodjon bele mindenki abba, hogy minden maradjon a régiben."

Erre a kérdésre Móricz nem ad megnyugtató választ. És talán éppen ezért érdemes mégis elolvasni.

Ne feledjétek: az irodalom nem tantárgy! 📚❤️

Jókai Anna: Ne féljetek

 A mai alkalommal Jókai Anna: Ne féljetek! című regényét szeretném ajánlani. 

Az irodalomterápiával foglalkozók szerint kétféle könyvre érdemes igazán odafigyelni: azokra, amelyeket nagyon szeretünk, és azokra, amelyek valamilyen erős ellenállást vagy kellemetlen érzést váltanak ki belőlünk. Nálam ez a regény az utóbbi kategóriába tartozott. Bár Jókai Anna stílusát kifejezetten szerettem, maga a téma inkább lehangoló hatással volt rám, mintsem kellemes olvasmányélményt adott volna. A mű olyan kérdéseket érint, mint az öregedés, a betegség, a halál és az elmúlás – amelyekkel az élet második felében talán már érdemes foglalkozni, én azonban még igyekszem ezeket a gondolatokat elnyomni magamban.

Ugyanakkor a regény nyelvezete és szerkezete számomra lenyűgöző volt. Különösen tetszett, hogy szinte teljes egészében monológokra épül, és a történet csak ezek között, mintegy háttérnarrációként bontakozik ki.

A cselekmény négy főszereplő köré épül: Talán a legmarkánsabb Mária, aki egykor légiutas-kísérőként dolgozott, és nyugdíjas éveiben ismerjük meg. Fiatalon kivételes szépség volt, és éppen ezért nehezen viseli az öregedéssel, betegséggel és elmúlással járó változásokat. Férje, Richárd, rajongásig szereti őt, ám az érzés nem kölcsönös. (Számomra egyébként ő a legszimpatikusabb szereplő a regényben.)

A másik szál Márió és Villő története, akik szintén nem illenek össze. Mária és Márió egykor szerelmesek voltak, és bár külön utakra kerültek, továbbra is erős érzelmi kötődés fűzi őket egymáshoz. A regényben az ő négyesük sorsa jelenik meg, ahol természetesen a családtagok, gyerekek és unokák is megjelennek, valamint a 20. század nagy fordulópontjai. 

A könyv nehéz olvasmány, mert előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell nézni azokkal a kérdésekkel, amelyekkel Jókai Anna nem finoman, hanem nagyon is őszintén szembesíti az olvasót. Könnyű kimondani, hogy ezekkel meg kell békélnünk, de megélni már sokkal nehezebb.

Fiataloknak talán nem feltétlenül ajánlanám, mert még távolinak érezhetik ezt a témavilágot. Az idősebb olvasóknak viszont erős kapaszkodó és iránymutatás lehet, és azoknak a középkorúaknak is, akiknél ezek a kérdések egyre inkább előtérbe kerülnek.

Nussaibah Younis Fundamentally

 Ma egy angol nyelvű könyvet hoztam nektek, méghozzá Nussaibah Younis Fundamentally című regényét, amelyet egy nagyon kedves kolléganőmtől kaptam kölcsön. Nagyon örültem, hogy elolvashattam, mert több szempontból is különleges élmény volt.

Az egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy rendkívül modern angol nyelven íródott. Rengeteg olyan kifejezést lehetett belőle megtanulni, amelyekkel az ember ritkán találkozik a tankönyvekben. Emiatt nyelvtanulás szempontjából is nagyon izgalmas olvasmány.

Az írónő, aki iraki édesapától és pakisztáni édesanyától származik, Angliában született és él. Korábban azonban Irakban is dolgozott, így személyes és szakmai tapasztalatai is kapcsolódnak ahhoz a világhoz, amelyben a történet játszódik.

A regény főszereplője Nadia, egy Londonban élő muszlim hátterű nő, aki már nem követi aktívan a vallási hagyományokat. Irakba utazik, hogy az ISIS-hez csatlakozó nőknek segítsen, és támogassa őket abban, hogy visszatérhessenek hazájukba családjukhoz és korábbi életükhöz. Különösen közel kerül hozzá Sara, aki mindössze tizenöt évesen szökött el otthonról és csatlakozott a szervezethez, és akit Nadia megpróbál hazajuttatni.

A könyv nemcsak Nadia és Sara történetét mutatja be, hanem bepillantást enged az ENSZ munkájába is, megismerhetjük, milyen lehet egy ilyen válságövezetben dolgozni, milyen körülmények között élnek a menekülttáborok lakói, és milyen nehéz döntésekkel szembesülnek azok, akik segíteni próbálnak.

Ami engem a leginkább megfogott ebben a könyvben, az a sztereotípiák teljes lebontása volt. Sok ember fejében egy muszlim családból származó iraki nő képe automatikusan összekapcsolódik a szigorú vallásossággal és a hagyományok feltétlen követésével. Nadia karaktere azonban egészen más képet mutat: egy mai londoni fiatal nő, aki önálló, szabadelvű, és sok szempontból ugyanolyan életet él, mint bármelyik másik húszas-harmincas éveiben járó nő.

Nagyon örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, mert egyszerre van benne humor, dráma, feszültség és rengeteg emberi kérdés. Végig izgulhatunk azon, hogy sikerül-e Sarát megmenteni, sikerül-e visszatalálnia a családjához, és hogy milyen következményekkel járnak azok a döntések, amelyeket a múltban hozott.

Összességében egy rendkívül pörgős, szórakoztató és elgondolkodtató regény, amely szerintem tökéletes nyári olvasmány.

Havas Juli: Második csillag jobbra

 A mai alkalommal Havas Juli: Második csillag jobbra című könyvét szeretném nektek ajánlani.

 Bevallom őszintén, valószínűleg nem vettem volna le a polcról, és talán nem is vásároltam volna meg, ha nem valaki olyan ajánlja, akinek az ízlésében megbízom. A borító alapján biztosan nem. Elsőre ugyanis csak különböző, kissé véletlenszerű tárgyakat véltem felfedezni rajta egy lila háttér előtt, pedig ezt a színt nagyon szeretem.Most, hogy elolvastam a könyvet, már ezek a különleges ábrák is teljesen más jelentést kaptak számomra.

És hogy megbántam-e, hogy elolvastam? Ez nagyon enyhe megfogalmazás lenne. Egyszerűen azt kell mondanom, hogy ez a könyv biztosan bekerül az év top három olvasmánya közé nálam. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni.

Most, hogy véget ért a tanítási időszak, sokkal több szabadidőm lett, így a délutánjaimat már nem a készüléssel kell töltenem, hanem végre újra sokat tudok olvasni. Ezt a kötetet másfél nap alatt elolvastam. Alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, és folytathassam a történetet. A szó szoros értelmében beszippantott.

Az írónőről, Havas Juliról korábban nem hallottam, bevallom őszintén. De ez az én szegénységi bizonyítványom. Most tudtam meg, hogy az írónő Erdélyből érkezett Magyarországra, orvosként dolgozik a győri kórházban, és ez a harmadik regénye. Nos, az már biztos, hogy el fogom olvasni az első két könyvét is, mert ha azok is olyan erősek, mint a Második csillag jobbra, akkor Havasi Juli könnyen a kedvenc szerzőim közé kerülhet.

Nagyon szeretnék óvatosan fogalmazni, mert ez lesz a könyvklubunk egyik őszi olvasmánya, így nem szeretném lelőni a fontosabb fordulatokat. Ugyanakkor néhány dolgot természetesen el lehet mondani a történetről.

A regény három szálon fut.

Az első történetszál egy ötvenes pár kapcsolatát mutatja be, akik egy társkereső alkalmazás segítségével ismerkednek meg, majd levelezni kezdenek egymással. Nagyon különleges kapcsolat bontakozik ki közöttük: rendkívül kifinomult, részletgazdag, szinte már barokkosan hömpölygő mondatokban megírt, intellektuális levelezésük van. Később természetesen az is kiderül, miért éppen ilyen formában kapcsolódnak egymáshoz.

A második szál egy fiatal pár története. Balázs fiatal ügyvéd, Franciska pedig állatorvos. Kapcsolatukban fontos szerepet kap Balázs macskája, Lebowski, aki tulajdonképpen összehozza őket. Az írónő még külön szerepet is ad neki a történetben: külső megfigyelőként van jelen, és szinte végig elkíséri Balázsék történetét.

A harmadik szál számomra talán a legizgalmasabb: Laura története, amely a kilencvenes években játszódik. Laura neurobiológus, aki egy nagyon súlyos alkohol- és gyógyszerfüggőségbe kerül. Mindezt úgy, hogy közben háromgyermekes édesanya, szerető feleség, valamint szakmailag is kiemelkedő szakember. Éppen az örömért felelős hormonokat kutatja – és talán ezzel már valamennyire kirajzolódik a regény egyik legfontosabb kérdésköre is: a függőség.

Bár szerencsére én személyesen nem tudok ehhez szorosan kapcsolódni, mégis nagyon mélyen megérintett ez a történet. Talán itt válik különösen fontossá, hogy Havasi Juli maga is orvos, hiszen nagyon pontosan és hitelesen ábrázolja ezeket a problémákat anélkül, hogy a regény szakmai leírássá vagy nehezen követhető orvosi szöveggé válna.

Nagyon szerethető könyv ez, annak ellenére, hogy rendkívül súlyos témákról beszél. Talán a címválasztás sem véletlen: a Második csillag jobbra a Pán Péter című mese egyik ismert mondatára utal. A fájdalmas és tragikus történetek mellett ugyanis mindig ott van a remény, a lehetőség egy jobb irányba fordulásra. Ettől lesz ez a regény egyszerre megható és felemelő: egy kicsit sírós, egy kicsit mosolygós történet.

Ráadásul néhány igazán jól elhelyezett fordulat is van benne, amelyek még izgalmasabbá teszik az olvasást – remélem, sikerült úgy beszélnem róla, hogy közben nem árultam el túl sokat.

Szívből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Annak is, aki már találkozott a függőség problémájával saját életében, vagy éppen küzd vele; annak is, akinek egy hozzátartozója érintett; és annak is, aki hozzám hasonlóan szerencsés helyzetben van, és közvetlenül nem került közel ehhez a problémához.

Azt gondolom, hogy ez a regény sokat segíthet abban, hogy jobban megértsük ezeket a helyzeteket, és lebontsuk azokat a falakat, előítéleteket és sztereotípiákat, amelyeket gyakran magunk köré építünk az ismeretlen problémákkal kapcsolatban.

Izgalmas, lendületes, valóban letehetetlen könyvnek tartom. Nálam biztosan ott van az év top három olvasmánya között. Szívből ajánlom mindenkinek.

Fredrik Backman: A barátaim

 Vannak szerzők, akiknek a neve önmagában elég ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk egy új könyvre. Akiknél már a borító látványa vagy egy friss megjelenés híre is azt jelenti: ezt a könyvet előbb vagy utóbb biztosan el fogom olvasni.Nekem ilyen szerző Fredrik Backman. Ő egy olyan író, akinek egészen különleges hangja van. Egyetlen története sem egyszerűen csak egy történet: mindig ott van bennük valami mélyebb, valami nagyon emberi. Valami, ami egyszerre nevettet meg és szorítja össze a szívünket.

Éppen ezért vártam nagyon a Barátaim című regényét, amely az Animus Kiadó gondozásában, a Könyvhét környékén jelent meg magyarul.És azt kell mondanom: megint nem csalódtam.Sőt.

Ugyanakkor ez az a könyv, amelyet a legnehezebb egyetlen szóval vagy néhány egyszerű jelzővel leírni.

Nemrég azon gondolkodtam, hogy a tanítványaim számára milyen formában tudnék kedvet csinálni az olvasáshoz. Szeretném őket minél inkább arra ösztönözni, hogy felfedezzék a könyvek világát, ezért arra jutottam, hogy kipróbálom a Canva alkalmazást, és készítek majd rövid, vizuális könyvajánlókat. 

Olyanokat, ahol egy kép mellett néhány kulcsszó jelenik meg.

Csakhogy ennél a könyvnél rögtön bajban lennék.

Milyen szavakat írhatnék egy ilyen ajánlóba?Megrázó. Megható. Vicces. Szomorú. Gyönyörű. Fájdalmas. Talán mindegyik igaz lenne, de egyik sem lenne elég.

A Barátaim egyszerre tragikus és humoros, egyszerre lélekmelegítő és kegyetlenül őszinte. Megmutatja az emberi élet törékenységét, a gyerekkor sebeit, a szegénységet, a bántalmazást, a mérgező családok hatását és azt, milyen mély nyomokat hagyhatnak bennünk azok a dolgok, amelyeket talán soha nem tudunk igazán elfelejteni.

De közben ott van benne minden, ami miatt érdemes élni.A barátság.A szeretet. A szerelem. A művészet. A tenger. Egy nyári szünet varázsa.

És talán éppen ettől olyan különleges: miközben fájdalmas dolgokról mesél, mégis azt üzeni, hogy a világ minden nehézsége ellenére tele van szépséggel.

Ha egyetlen szót kellene választanom rá, talán azt mondanám: letehetetlen.

Nem lehet abbahagyni az olvasását. Mert Backman könyvei pontosan olyanok, mint egy fekete lyuk. Beszippantanak. Elkezded olvasni, és egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem kívülről figyeled a történetet, hanem benne élsz. Pontosan tudod, hogy valamikor véget kell érnie, mégis minden egyes oldalon azt reméled, hogy még egy kicsit maradhatsz ebben a világban.

Backman egyik különleges írói eszköze, hogy gyakran előre elárulja a történet bizonyos fordulatait. Sokszor már tudjuk, hogy valami szomorú fog történni. Tudjuk, hogy valaki elveszít valamit, hogy valami megváltozik, hogy egy pillanatnak súlya lesz.

És mégis működik.

Talán azért, mert nála nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogyan jutunk el odáig. Hogyan formálják az embereket a döntéseik, a kapcsolataik és az életük során elszenvedett veszteségek.

A Barátaim története két szálon fut. Az egyik a jelenben játszódik, ahol Ted és Louisa találkoznak egy különleges festménynek köszönhetően. Két idegen emberről van szó, akik között lassan egy különleges kapcsolat alakul ki.

A másik szál Ted múltjába vezet vissza. Egy hosszú vonatút során mesél Louisának arról a nyárról, amikor még tizennégy-tizenöt éves volt, és amikor a barátaival együtt átéltek valamit, ami örökre meghatározta őket.

A két történet pedig lassan, finoman kapcsolódik össze.

És természetesen ott van a festmény is, amely az egész regény középpontjában áll. Egy művész megfesti rajta saját barátait egy mólónál, még gyermekkoruk idején. Később híres festő válik belőle, a kép pedig hatalmas értéket képvisel. De ez nem csupán egy értékes műalkotás.

Ez egy emlék. Egy pillanat. Egy egész élet lenyomata.

Talán a történet leírása alapján nem tűnik olyan könyvnek, amely azonnal magával ragadja az embert. De éppen ezért nehéz róla beszélni. Mert ennél a regénynél minden információ elvenne valamit az élményből.

A Barátaim nem egyszerűen egy könyv a barátságról. Hanem egy könyv arról, hogyan próbálunk túlélni, hogyan kapaszkodunk egymásba, és hogyan találhatunk szépséget még azokban a pillanatokban is, amikor azt hisszük, már nincs mit keresnünk.

Ha szeretitek Backman világát, ha szeretitek az igazán emberi történeteket, ha olyan könyvekre vágytok, amelyek egyszerre nevettetnek meg és könnyeket csalnak a szemetekbe, akkor ezt a regényt szívből ajánlom.

Kamaszoknak, felnőtteknek, és talán még azoknak is, akik már azt gondolják, túl sok könyvet olvastak ahhoz, hogy egy történet meglepje őket.

Mert vannak könyvek, amelyek után egyszerűen csak becsukjuk a kötetet, és egy ideig csendben maradunk.

A Barátaim ilyen könyv.

Szabó T. Anna: Erősebb nálam

 A mai könyvajánló apropója egészen friss: tegnap volt szerencsém személyesen is találkozni Szabó T. Annaval egy író–olvasó találkozón.

Az ilyen alkalmak mindig különlegesek, de most valahogy még inkább az volt. Egy kisebb térben, viszonylag kevés résztvevővel zajlott az esemény, ami sokkal közvetlenebbé tette az egészet. Szabó T. Anna személyisége pedig pontosan olyan volt, mint amilyennek az ember az írásai alapján elképzeli: kedves, nyitott, mosolygós, és egészen lehengerlő. Az a fajta alkotó, aki nagyon gyorsan „bevonja” a hallgatóságát.

Ennek az élménynek a hatására szeretném most ajánlani a legújabb novelláskötetét, az Erősebb nálam című könyvet, amely 2025-ben jelent meg, és összesen 40 novellát tartalmaz.

A kötetben egyetlen hosszabb írás található, a Tücsök és hó, amelyről tegnap azt is megtudtuk, hogy Szabó Magda ihlette. Ez a novella már-már kisregényszerűen bont ki egy különös szerelmi történetet.

A többi írás viszont nagyon rövid. Nekem rögtön Örkény István egypercesei jutottak eszembe – nem a stílus, hanem a tömörségük miatt. Ezek a novellák szinte pillanatok alatt elolvashatók, de korántsem könnyűek: sűrűek, titokzatosak, és gyakran balladai homály lengi körül őket. Sokszor éreztem azt, hogy az olvasónak kell továbbgondolnia, kiegészítenie a történetet.

A témák rendkívül sokszínűek. Nemcsak női nézőpontok jelennek meg, hanem férfiak, apák történetei is. Szó van vágyakról – beteljesültekről és beteljesületlenekről –, szerelemről, szexualitásról, lelki folyamatokról, az anyaság és apaság kérdéseiről, sőt generációs problémákról is.

Számomra visszatérő motívum volt a zene és a csend. Több novellában is hangsúlyos szerepet kapnak dalok, amelyeket olvasás közben én is megkerestem – és ez egy egészen különleges plusz élményt adott az olvasáshoz.

A tegnapi beszélgetésből egy másik gondolat is megmaradt bennem. Megkérdeztem az írónőtől, mit mondana a kamaszoknak arról, miért érdemes verseket olvasni. A válasza meglepően őszinte volt: ő maga sem tud erre egyetlen, kész választ adni. De abban lát lehetőséget, hogy a költészet dal formájában talán könnyebben utat talál a fiatalokhoz. Tanárként ezt különösen érdekes volt hallani.

A kötet szerkezetében is van egy szép keret: a nyitó (Teen spirit) és a záró (Szóló) novella is karácsonykor játszódik.

Számomra a Fészek és a Zsuzsika anyasága voltak a legerősebbek – ezek az anyaság és a szegénység kérdéseit dolgozzák fel nagyon megrázó módon. De sok más novella is megmaradt bennem, például az Amit apádról, tudok, a Vajon a kövek alszanak?, a Csiga vagy a Születésnap.

Összességében szívből ajánlom ezt a kötetet – sőt nemcsak ezt, hanem Szabó T. Anna verseit is. Egy dolgot viszont érdemes szem előtt tartani: nem biztos, hogy jó egyben elolvasni. Ezek a szövegek időt kérnek. Jó köztük megállni, elidőzni, és hagyni, hogy dolgozzanak bennünk.

Számomra egy szép, tartalmas és elgondolkodtató olvasmány volt.

Jókai : A tengerszemű hölgy

 A mai bemutatásra szánt könyv A tengerszemű hölgy, Jókai Mór egyik számomra különösen kedves műve. Ez a kötet már régóta ott állt a polcomon – tavaly kaptam az osztályomtól, ráadásul alá is írták. Egy teljesen hétköznapi napon lepték meg vele, éppen ezért számomra igazi kincs lett, amit biztosan örök becsben fogok tartani.

Most éreztem először újra azt, hogy Jókait szeretnék olvasni. Bevallom, A jövő század regénye nyáron kissé megviselt – nem tartozik a kedvenceim közé. Ehhez képest A tengerszemű hölgy üdítő élmény volt: könnyed, kedves történet, amelyben meglepő módon szinte teljesen hiányoznak a Jókaira jellemző hosszú leírások és terjengős monológok. Emiatt kifejezetten jól olvasható, akár azok számára is, akik egyébként nehezebben birkóznak meg a nagyregényeivel.

Persze akad benne kihívás is: a sok, ma már idegennek ható szó. Szerencsére én egy jegyzetelt, „Poket” kiadásban olvastam, ahol mindenhez magyarázat tartozik, ami nagyon sokat segített. Bár a kis méret miatt néha jól jönne egy erősebb szemüveg, mégis szeretem ezt a formátumot – könnyű, praktikus, akár zsebben is elfér.

Ez a kötet egyébként része annak az ötkötetes sorozatnak, amelyet a Jókai-bicentenáriumra adtak ki, és amelynek gerince együtt kiadja a „Jókai” szót. Már ezért is különleges helye van a polcon – és egyelőre ez lett a kedvencem közülük.

A regény egyik érdekessége, hogy könnyű belecsúszni abba az érzésbe: amit olvasunk, az szinte életrajz. Én ilyenkor mindig azt mondom a diákjaimnak: az író egy kicsit olyan, mint a bűvész – mindig van benne egy kis „csalás”. Ma talán autofikciónak neveznénk ezt a művet: valós életrajzi elemek keverednek benne a képzelettel.

A történetben megjelenik a fiatal Jókai, valamint olyan alakok és események, mint Petőfi Sándor, Szendrey Júlia, a Márciusi ifjak, vagy akár 1848. március 15-e. Ezek mind valós történelmi háttérként szolgálnak, miközben a cselekményt átszövi a titokzatos Tündérszemű hölgy, Erzséke története.

Ez a nőalak különösen izgalmas: a 19. századi normákhoz képest rendkívül szabad és öntörvényű. Kilép a társadalmi keretek közül, házasságokat hagy maga mögött, saját útját járja – és mindezt úgy, hogy közben a narrátor empátiával és szeretettel tekint rá. Ma talán furcsának tűnhet ez a sors, de éppen ezért izgalmas: sokat elárul arról, mennyire nyitottan gondolkodott Jókai a női szerepekről és az emancipációról.

Összességében ezt a regényt mindenkinek ajánlom: a Jókai-rajongóknak éppúgy, mint azoknak, akik eddig nehézkesnek érezték a műveit. Rövid, lendületes, gyorsan olvasható – és közben mégis sokat ad.

Végül pedig: köszönöm Jókainak ezt a történetet, és külön köszönöm az osztályomnak ezt a különleges ajándékot. Remélem, ők is olyan szeretettel adták, amilyen szeretettel én gondolok rájuk minden alkalommal, amikor ránézek a polcon.

Budai Lotti - Zubor Rozi: Micsoda szinglik voltak!

 A mai választott könyvem a Micsoda szinglik voltak. Nagyon szeretem az olyan köteteket, amelyek nőkről, a nők munkájáról, kiemelkedő női teljesítményekről szólnak. Valahogy mindig azt érzem, hogy nem árt külön is foglalkoznunk ezzel a témával, mert a világ – legalábbis a 20. századig mindenképpen – alapvetően férfiközpontú volt. Sok olyan teljesítmény merül feledésbe, amelyről, ha férfiak vitték volna véghez, valószínűleg sokkal többen és sokkal gyakrabban emlékeznénk meg.

A Micsoda szinglik voltak olyan nők történetét meséli el, akik tudatosan választották az egyedülálló életformát. Nem azért maradtak egyedül, mert „pártában maradtak”, hanem mert életük más aspektusa vált elsődlegessé: a hivatásuk, a kutatás, az alkotás, a tudomány vagy éppen a társadalmi szerepvállalás. Nem feltétlenül szerettek volna feleségek és anyák lenni – ami évszázadokon keresztül szinte az egyetlen elfogadott női szerep volt, és gyakran együtt járt azzal, hogy az ember háttérbe szorult, a férj és a család igényeihez igazította az életét.

A kötetben olyan ismert nőalakokkal is találkozhatunk, mint Florence Nightingale vagy Erzsébet királyné, de számomra külön öröm volt, hogy több olyan nő történetét is megismerhettem, akikről eddig alig vagy egyáltalán nem hallottam.

A tanulságosan felépített, fantasztikusan illusztrált album kiváló példája annak, hogy a sztereotípiákkal ellentétben ezek az egyedülálló nők egyáltalán nem keserű, elhagyatott „vénkisasszonyok” voltak, akik az életüket siratták. Éppen ellenkezőleg: elképesztő dolgokat tettek le az asztalra. A csillagászat, az irodalom, a művészetek és a tudomány számos területén alkottak maradandót, sokszor úgy, hogy közben bátran szembementek a koruk elvárásaival.

Budai Lotti és Zubor Rozi könyve szerintem egyszerre olvasmányos, ismeretterjesztő és szórakoztató. A történetek nem túl hosszúak, jól befogadhatók, az illusztrációk pedig kifejezetten gyönyörködtetőek – igazi album, amit jó kézbe venni és lapozgatni.

Különösen a fiatal lányok számára lehet inspiráló ez a kötet, mert erősíti a női összetartás és a „girl power” gondolatát. Fontos dolog a családanyaság, fontos a házasság, és csodálatos dolog, ha szeretünk valakit, és megéljük egy kapcsolat minden szépségét – főleg Valentin-nap környékén gondoljuk ezt sokan így. De jó tudni, hogy van élet a háztartáson, a házasságon és a gyermeknevelésen túl is. Számomra erről szólt ez a könyv: a választás szabadságáról és a női életutak sokféleségéről.

Nagyon inspiráló és nagyon érdekes olvasmány volt számomra.

Koniorczyk Borbála: Női szörnyetegek

 A nőtörténet mindig is közel állt hozzám, így amikor ezen a területen megjelenik egy új kötet, azt általában el is olvasom. Ez a könyv azonban több okból is kiemelkedett számomra: egyrészt a bemutatóját itt, a kerületünkben, az Erdős Renée-villában tartották, másrészt maga Erdős Renée is az egyik főszereplője a kötetnek.

A címe pedig első hallásra kifejezetten megtévesztő: Női szörnyetegek, azonban nem gyilkosokra, gonosztevőkre vagy bűnözőkre utal, hanem a 20. század elejének kiemelkedő nőalakjaira – azokra, akiket a történelem kissé háttérbe szorított, pedig rengeteget tettek azért, hogy a mai nők élete olyan legyen, amilyen.

A „női szörnyetegek” kifejezés 1907 első heteiben hangzott el az országgyűlésben, dr. Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő szájából. Így nevezte azokat a nőket, akik nem elégedtek meg a kizárólagos háztartási szereppel, nemcsak jó feleségek és anyák szerettek volna lenni, hanem voltak vágyaik, céljaik – sőt, tehetségük is ahhoz, hogy ezeket megvalósítsák. Ez a nőideál a századelőn sokak szemében nem volt elfogadható, ám éppen ezeknek a nőknek a bátorsága és elszántsága kellett ahhoz, hogy mindez idővel természetessé váljon a társadalom számára.

A kötetben szerepel például Madzsar Alice, akinek „meztelen tornája” alapvetően változtatta meg a női testhez és a várandóssághoz való viszonyt. Az ő munkásságának köszönhetően vált elfogadottá az a gondolat, hogy a terhesség nem betegség, hanem egy állapot, és hogy kismamaként is lehet – sőt, érdemes – mozogni. Felszabadította a nőket az alól az elvárás alól is, hogy testüket tétlenségre kárhoztassák a korszak nehéz, zárt ruháiban.

Olvashatunk Kaffka Margitról, Lesznai Annáról és Erdős Renée-ről, akik íróként hoztak újdonságot a magyar irodalomba, valamint Ferenczy Noémiről, akinek gyönyörű gobelinjei ma is ismertek. Számomra különösen izgalmas felfedezés volt Undi Mariska és Máté Olga, akikről eddig jóval kevesebbet hallottam.

Undi Mariska volt az első nő, aki megtervezte az úgynevezett reformruhákat: olyan viseleteket, amelyekben a nők végre szabadon, kényelmesen mozoghattak, és amelyekkel végleg elhagyták a fűzőt – ami a korszakban egyáltalán nem volt kis teljesítmény.

Máté Olga pedig csodálatos fotókat készített egyrészt az akkori Budapestről, másrészt az ott élő emberekről. Az ő képei nem pusztán fényképek: egy-egy élet, egy-egy sors megörökítései.

A könyv egyik különösen érdekes vonása, hogy ez a nyolc nő – akár tudtak róla, akár nem – valamilyen módon mind kapcsolódott egymáshoz: férjeiken, szeretőiken, baráti vagy művészi kapcsolatokon keresztül összefonódott a sorsuk. Ez a háló még izgalmasabbá teszi a történeteiket.

Úgy gondolom, ezt a könyvet mindenkinek érdemes elolvasnia. Ezekről a nőkről ugyanis jóval kevesebbet hallunk, mint például a Nyugat férfi alkotóiról.( Kaffka Margitot isnehezen fogadták be a kortárs irodalmi körök.)

Érdekességként hadd említsem meg, amit magától a szerzőtől, Koniorczyk Borbálától hallhattunk. Ő nemcsak könyveket ír, hanem tematikus sétákat is vezet Budapesten, és tagja olyan bizottságoknak is, amelyek köztéri szobrokat javasolnak. Elmondása szerint Magyarországon ma több szobor készül állatokról, mint nőkről, ami nagyon sokat elárul arról, mennyi munka áll még előttünk a nőtörténet láthatóvá tételében.

Számomra ez a könyv nemcsak egy hiánypótló olvasmány volt, hanem egyfajta emlékeztető is: arra, hogy mindaz, amit ma természetesnek élünk meg nőként, valaha vitatott, sőt elutasított gondolat volt. Ezek a történetek segítenek kapcsolódni azokhoz az asszonyokhoz, akik előttünk jártak, és akiknek a bátorsága, kitartása és munkája nélkül ma egészen más világban élnénk. Éppen ezért nem csak ajánlom ezt a kötetet, hanem fontosnak is tartom, hogy beszéljünk róla és helyet adjunk ezeknek a női sorsoknak.

Szabó T. Anna: Neked hoztam

 Mára egy igazán kedves, rövid könyvet hoztam nektek. Szabó T. Anna az idei adventi időszakra jelentette meg Neked hoztam című kis verseskötetét, amely 24 verset tartalmaz – így advent minden napjára jut egy-egy olvasnivaló.

Ez valóban egy pici könyv, de annál gazdagabb. A versekhez Máray Mariann készítette az illusztrációkat, amelyek szépen kiegészítik a szövegeket, és tovább erősítik a kötet meghitt, kedves hangulatát.
A cím sokat elárul a versek világáról. A lírai beszélő minden alkalommal „hoz” valamit: egy citromot, egy narancsot, egy marék gesztenyét, egy idős házaspár látványát, egy illatot vagy egy hangulatot, amely napközben megérintette. Az egyik versben az is előfordul, hogy nem hoz semmit – mert túl zsúfolt volt a napja –, helyette egy ölelést kap otthonról. Ezek az apró gesztusok adják a kötet igazi erejét.
A könyv mottója – "Ajándék a lét: hát adjunk!" – pontosan összefoglalja a versek üzenetét. Arra emlékeztetnek, hogy érdemes adni, figyelni a másikra, megajándékozni őt – nem feltétlenül tárgyakkal, hanem egy mosollyal, egy kedves szóval, egy öleléssel. Ez persze az év bármely szakában fontos, de advent idején talán még inkább.
Számomra Szabó T. Anna versei mindig sokat adnak, ez a kis kötet pedig különösen megszépítette az adventi időszakomat. Én minden reggel egy-egy verssel kezdtem a napot, és jólesett már ilyenkor emlékeztetni magam arra, hogy a figyelem és az adás mennyire fontos.
Szívből ajánlom ezt a verseskötetet adventre – de bátran mondhatom, hogy az év bármely napján is jólesik kézbe venni.

Török Ábel: a harmadik ég

 A mai alkalommal egy olyan könyvet hoztam, amely számomra a 2025-ös év legmeghatározóbb olvasmánya volt. Ebben az évben összesen negyven könyvet olvastam el, tehát volt miből választanom, mégis bátran állítom, hogy Török Ábel: A harmadik ég című regénye állt hozzám a legközelebb.Ez a könyv már régóta ott lapult a polcomon. Olyan ember ajánlotta, akinek az értékítéletében és az ízlésében nagyon megbízom, mégis sokáig halogattam az olvasását. Valahogy nem volt kedvem egy mesés, mágikus faluban játszódó történethez, nem voltam egész évben olyan hangulatban, hogy ilyesmit olvassak. Ahogy azonban közeledett a karácsony – ami számomra az év legszentebb és legszebb időszaka –, belekerültem egy adventi hangulatba, és egyszer csak úgy éreztem: most van itt az ideje, hogy levegyem ezt a könyvet a polcról.

Elolvastam, és már az elején meglepett, hogy a szerző nem használ nagybetűket. Az első reakcióm az volt, hogy ez biztosan megnehezíti majd az olvasást és a szöveg megértését. A legnagyobb meglepetésemre azonban épp az ellenkezője történt. Ez a forma nem akadályozta, hanem inkább elősegítette azt, hogy a történet még inkább magával sodorjon. Egyik mondat követte a másikat, a szöveg hömpölygött, és egyszerűen nem lehetett kikeveredni belőle. Nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, nem azért, mert rövid, hanem mert nem akart elengedni.

A történet – ahogy a fülszövegben Kollár Klemencz László is megfogalmazza – szerelemről mesél: "egy bűvös ajkú fiúról és egy sziromlelkű lányról, révedezőkről és bajkeverőkről, tengerről és hegyekről, egy mitikus szigetről és az egek titkairól." A sztori maga valóban mesei: egy művészetek iránt fogékony fiú és egy hóvirág illatú lány egymásra találása, viszontagságokon, veszteségeken és reményeken keresztül. Egy északi falucska világa bontakozik ki előttünk, ami különösen hiteles, hiszen Török Ábel Norvégiában élt abban az időszakban, amikor a regényt írta.
A szöveg külön érdekessége, hogy nem csupán a mesei szépség jelenik meg benne, hanem az élet nehézségeivel is találkozunk. Megjelenik az alkoholizmus, az egyedüllét, a magunkra hagyottság tapasztalata, az álmok – és sokszor az önáltató álmok – kergetése, amelyek végül nem valósulnak meg, nem teljesednek ki. A történet egészen az agresszió és az erőszak kérdéséig is elmerészkedik, megrendítő erővel.
Ez az északi, álomszerű világ egyszerre gyönyörű és szívszorító. Nehéz elhinni, hogy a szerző mindössze huszonöt éves, mert olyan kiforrott stílussal ír, hogy az embernek tényleg leesik az álla. Számomra hatalmas meglepetés volt. A mondatok pontosak, megformáltak, líraiak.
Ha számodra is fontos, hogy ne csak maga a történet legyen megkapó, hanem a nyelv, a megfogalmazás szépsége is, akkor ez a regény teljes mértékben neked való. Rengeteget olvasok, mégis azt kell mondanom, hogy ilyen szép sorokat legfeljebb versekben olvastam.
Nekem ez a regény volt a 2025-ös év legnagyobb irodalmi élménye, mert formailag és tartalmilag egyaránt egy gyönyörű, mély és átgondolt művet kaptam. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szeret olvasni, és aki nemcsak történeteket, hanem valódi emberi tapasztalatokat keres a könyvekben.

Krasznahorkai László: Az utolsó farkas

 Krasznahorkairól megmondom őszintén, eddig csak annyit tudtam, hogy többször jelölték Nobel-díjra, és hogy legendásan hosszú, hömpölygő mondatai vannak. Amikor viszont tényleg megkapta a Nobel-díjat, úgy voltam vele, hogy na jó, akkor én is beállok a sorba, és elolvasok tőle valamit.

Épp egy nagyon kedves ismerősömmel kávéztam akkor, mikor a jó hír érkezett, hogy megkapta az elismerést. Ismerősöm nálam jóval jártasabb Krasznahorkai-olvasó, így az ő tanácsára választottam ki Az utolsó farkas című elbeszélést. Rövid mű, nagyjából 40–50 oldalas, de mégis elképesztően sűrű.

Krasznahorkaihoz híven az egész mindössze egyetlen óriási mondat. A történet Berlinben indul, egy külvárosi kiskocsmában, egy olyan környéken, ahol – az elbeszélő szerint – a bevándorlók köpéseitől mocskos az utca. Itt ül egy filozófus, aki saját bevallása szerint már abba is hagyta a gondolkodást, és ő meséli el az utolsó farkas történetét az unatkozó magyar pincérnek, aki a sztorit sem túl nagy lelkesedéssel hallgatja.

A történet különös módon többször is újrakezdődik, és mindig kicsit másként ér véget. Az utolsó farkas hol tényleg az utolsó, hol mégsem, hol meghal, hol talán mégsem. Ezt Krasznahorkai elegánsan az olvasóra bízza. De a mű nyilvánvalóan nem pusztán a farkasokról szól, sőt még csak nem is a két karakter beszélgetéséről. Sokkal inkább a civilizáció és a természet kapcsolatáról: arról, hogyan pusztítja el az ember azt a világot, amelyből egykor maga kinőtt.

Bevallom, előre féltem attól, hogy hogyan fogom majd követni a cselekményt, ha az egész egyetlen mondatból áll. De meglepetésemre egyszer sem éreztem, hogy elvesznék. Krasznahorkai stílusa magába húz, visz előre, és könnyebbé teszi az olvasást, mint vártam.

Élmény volt. Még úgy is, hogy tartottam tőle, vagy talán pont azért. 

   #azirodalomnemtantárgy

Kárpát-medencei kvízkötet

 "A Poket zsebkönyvek célja kezdetektől a közösségi élménymegteremtése az olvasás által, és ehhez elválaszthatatlanul tartozik   a kvíz. A kvíz - játék, ami során közös gondolkodásra, kérdésfeltevésre hívunk Benneteket, és keressük az utunkat....Az irodalom egész életünkben védőháló, minden elolvasott mű örök épülésünkre szolgál - és közösséggé kovácsolja az olvasókat, határok nélkül." Juhász Anna

Ha elmegyek egy Poket-automata mellett, sosem jövök el üres kézzel.

Sajnos a lakhelyem környékén egy sincs, így viszonylag ritkán adódik alkalom, hogy éljek a lehetőséggel – jóval ritkábban, mint ahogy szeretném.

A legutóbbi szerzeményem életem első kvízkötete volt. Játszani mindig jó, irodalmi kérdésekkel meg pláne! Legalább ott van némi esélyem a győzelemre. (Gondoltam én! Persze kiderült, hogy jó pár kérdésre nem tudtam a helyes választ.

A Poket-sorozatot szívből ajánlottam és ajánlom most is mindenkinek.

Minőségi irodalmat adnak ki, erre garancia többek között Vecsei H. Miklós, Grecsó Krisztián vagy Juhász Anna, utóbbi ennek a kötetnek az összeállítója is.

A kvízkötet szerkesztési elve a Kárpát-medence nagy tájegységeihez kapcsolódik: Magyarország mellett Erdély, Ausztria, Vajdaság, Felvidék és Horvátország is helyet kapott benne. Külön fejezet szól az idei évfordulós írókról és költőkről – Jókairól, Petőfiről, Arany Jánosról, József Attiláról és Nagy Lászlóról.

A konkrét kérdéseket mindig egy rövidebb bevezető szöveg vezeti fel, amelybe a szerzők ügyesen beágyazták a témát. Így nemcsak maga a válasz ad lehetőséget a tanulásra, hanem már az olvasás is élményt jelent.

A kötetet illusztráló régi fotókat különösen imádtam – ezekkel a képekkel vált igazán teljessé az a képzeletbeli utazás, amelyen a könyv segítségével részt vehettem.

És hogy kiknek ajánlom?

Minden játékos lelkű embernek, aki az életet – és benne a tanulást – is élvezni szeretné.

Annak is, akit érdekel irodalmunk nagyjainak élete, vagy aki egyszerűen csak szívesen teszi próbára maga vagy mások tudását.

(Kollégáimnak üzenem, hogy a költészet napján kvízezünk!)

Szinetár Miklós: Szinetár önéletrajz-szerűség és egyebek

"Mielőtt otthagytam az Operát, még egy nosztalgiasétát tettem a harmadik emeleten, […] Nagyon szomorú voltam, bevallom, sírás szorongatta a torkomat, de azután röhögnöm kellett, mert valaki a harmadik emeleti bandából nehezen lemosható festékkel felírta a falra :

ˇVizolda Trisztán tartandó, falra Puccini tilos."

Szinetár Dórával együtt nőttem fel. Na nem egymás mellett, nem ismerjük egymást, egyszerűen csak egy korosztály vagyunk. Talán éppen emiatt közel áll hozzám az, amit csinál, követem őt különböző oldalakon, és színházban is szívesen nézem azokat az előadásokat, amelyekben játszik. A gondolatvilága, a nyitottsága a világra, nagyon könnyen befogadható számomra, ezért, amikor édesapja kiadott egy könyvet, és az szembenézett velem a könyvtár polcain, tudtam, hogy el fogom olvasni. Nos, mint kiderült, ez egy többrészes sorozat első kötete, de ettől függetlenül elolvastam.

A könyvben Szinetár Miklós mesél magáról, a munkáiról. Magánéletéről visszafogottabban, de azért egy-egy apró részletbe beavat minket. A színházi rendezéseiről, utazásairól annál többet ír. Bevallom, ezek egy része nem volt annyira izgalmas, mint a kor, amit bemutat. A könyv Szinetár születésétől egészen az 56–57-es évekig követi az eseményeket, és az egy rendkívül izgalmas korszak. Szerencsére nem éltem ekkor, nem is szeretnék hasonló történelmi korba csöppenni, de éppen ezért izgalmas felfedezni az akkori mindennapokat, szokásokat, az emberek életét, gondolkodásmódját.

A kötet szervezőeleme a fent és lent váltakozása. A rendező életének boldog és kevésbé boldog, sikeres és kudarcra ítélt pillanatai követik egymást. Szinetár Miklós, ahogyan tudatosan eldöntötte, miről ír, és miről nem, olyan tudatos és megfontolt a fogalmazásban is. Nem hevítik soha annyira az érzelmek, hogy elragadtassa magát, szépen, kiegyensúlyozottan áll élete nehézségeit bemutató részekhez is. Nem szid senkit, nem áll egyik oldalra sem határozottan, a számára elfogadhatatlan nézeteket is kívülállóként tudja szemlélni.

Szinetár Miklós történetei mögött nemcsak egy ember, hanem egy egész korszak színházi világa elevenedett meg. Jó érzés volt kicsit a kulisszák mögé nézni, és látni, mennyi tudatosság, hit és szeretet kell ahhoz, hogy valaki évtizedeken át megmaradjon a színpad közelében. Várom a folytatást. 

Jeanine Cummins: Amerika földje

 Tavaszi szünet előtt egy nagyon kedves kolléganőm adott kölcsön egy könyvet, azzal az üzenettel, hogy ez egy igazi „szünetes könyv”, biztos élvezni fogom. Kívánom, hogy így legyen a lottón is ötöse, mert valóban nagyon élveztem, és tényleg, nem is jöhetett volna jobbkor.

Miközben szervezem az osztálykirándulást és a ballagást, készülök a vizsgáimra, egyetemi órákat hallgatok, beadandót írok, és a gyerekkel készülök az érettségire, tényleg nem akartam semmi mást már, csak szórakozni. Ez a könyv pedig megadta ezt.

Jeanine Cummins Amerika földje (angolul: American Dirt) című regénye egy modern kori kalandregény, és mint ilyen, izgalmas, fordulatokkal teli. A történet nem is kezdődhetne több feszültséggel: a mexikói kartell egy teljes családot kiirt egy születésnapi partin – gyerekeket, nagyszülőket, válogatás nélkül. Mindössze két embernek sikerül elrejtőznie: egy anyukának és nyolcéves fiának. Lydia és Luca hamar ráébrednek, hogy egyetlen esélyük a túlélésre, ha elhagyják az országot. Feltűnés nélkül pedig ezt csak egy módon tehetik meg: illegálisan, a többi mexikói migránssal együtt, a La Bestia nevű halálvonaton.

Ezzel veszi kezdetét az a fordulatokkal teli, izgalmas utazás, amelynek során más migránsokat, sorsokat ismerhetünk meg, miközben lerágjuk a körmünket izgalmunkban, hogy vajon épségben megérkezik-e mindenki az álmok és a szabadság földjére, az USA-ba.

Számomra azért volt különleges a könyv, mert erről a témáról nem nagyon olvastam még, főleg nem a migránsok szemszögéből. Maga a szó is már erősen pejoratív tartalommal teli, a regényben pedig kifejezetten szerethető alakok vannak, akikkel nagyon könnyű azonosulni.

Ráadásul, bár borzasztó ebbe belegondolni, mi is kerülhetünk ilyen vagy hasonló helyzetbe.

Amit nem gondoltam volna: nemcsak sikerregény volt (maga Oprah Winfrey is beválasztotta az általa ajánlott könyvek közé), hanem botránykönyv is egyszerre. Ugyanis a latino írók tiltakoztak az ellen, hogy egy nem latin-amerikai író témája legyen egy teljesen más kultúra megjelenítése. Nem érzik hitelesnek, inkább csak felszínes ábrázolásnak.

Ráadásul azt is nehezményezték, hogy a latin-amerikai írók háttérbe vannak szorítva az észak-amerikai írókkal szemben. Véleményem szerint ez utóbbiban igazuk lehet, de az első kritikát nem igazán értem. A könyv a maga műfajában remek, nem kell tőle többet várni. Miért is kellene egy izgalmas kalandregénynek teljesen, szinte dokumentumszerűen hitelesnek lennie?

Szóval, ha izgalomra vágysz, egy olyan könyvre, amit nehéz letenni, és szinte egy szuszra el lehet olvasni, akkor ez a te könyved!

"Mindig rohantam az uccán" Radnóti Miklós Budapestje

Tavaly volt kerek évfordulója Radnóti Miklós halálának. Ennek emlékére jelent meg egy új Poket-könyv a költőről, egy különleges sétálókönyv, amely lehetőséget ad arra, hogy a költő életét és munkásságát  a helyszíneken keresztül ismerjük meg. Radnóti Miklós élete, személyes történetei egy-egy budapesti utca, épület vagy szobor köré fonódnak, melyek a könyv segítségével a valóságban is bejárhatóak.
A könyvben a költő élete és pályája elevenedik meg, melyet naplóreszletek, személyes visszaemlékezések és archív fotók gazdagítanak. A "Mindig rohantam az uccán"  nem csupán a költő életének színhelyeit mutatja be, hanem annak a szellemi és érzelmi tájnak a részleteit is, amelyeket a költő verseiben megfogalmazott. A versek, fotók és visszaemlékezések rendkívül személyes hangulatot adnak a könyvnek, és a mai olvasó számára is érthetővé teszik Radnóti Miklós világát.
A könyv külön érdekessége, hogy kortársaink is szóhoz jutnak benne, hiszen az Én Radnótim cím alatt saját, személyes kapcsolódásukat tárják fel a költővel és annak műveivel. Többek között Háy János, Fabiny Tamás, evangélikus püspök, vagy éppen Gryllus Dániel írásait olvashatjuk a lapokon.
Ez a könyv nemcsak egy szép és informatív mű, hanem lehetőséget ad arra, hogy a városban barangolva megismerjük Radnóti Miklós örökségét.

Jókai Mór: A jövő század regénye

 Az Országgyűlés a 2025-ös évet Jókai Mór-emlékkévvé nyilvánította (és nem mellesleg Klebersberg Kunó-emlékévvé is), így az idei év egyik fogadalma volt, hogy legalább két Jókai-művet el fogok olvasni. Kamaszkoromban nem volt streamelés, TikTok, nem volt lehetőség mindennap tévét nézni, és hamarabb végeztünk is a suliban. Az olvasás pedig nem kikapcsolódás volt, hanem egy kicsit az élet része. Tehát több idő maradt olvasásra, ami Jókai hatalmas munkásságát nézve nem mellékes szempont. Tizenéves koromban faltam a regényeit, mára azonban ott sorakoznak magányosan a polcon (megjegyezném, hogy a könyvtárakban is, hiszen viszonylag kevesen kölcsönöznek Jókait). Ezért örülök, hogy most sok-sok minden szól a nagy mesemondóról. Könyvek jelennek meg róla, podcastek, videók foglalkoznak vele, rendezvények sora veszi górcső alá életét, munkásságát.

Nos, ahogy szokták mondani, ember tervez, Isten végez. Egyszercsak úgy alakult az életem, hogy hirtelen sok szabadidőm lett, így egyértelmű volt, hogy akkor Jókait (is) fogok olvasni. Régóta szerettem volna már elolvasni A jövő század regénye-t, de sem időm, sem (igazából) kedvem nem volt hozzá. Most viszont kinyitottam, és végigolvastam.

Amikor ezt a blogot indítottam, elsődleges célom az volt, hogy a tanítványaim (volt és jelenlegi) kapjanak egy csokor ajánlást, amiből választhatnak. De igazi jó ajánlót csak olyan könyvekről tudok írni, amik nekem is tetszenek. Ezért van az, hogy sokkal többet olvasok, mint ahány könyvet ajánlok. Most viszont kivételt teszek. A regény ugyanis nem lett a kedvencem, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Nemcsak azért, mert egy régi tervem pipáltam ki, és büszke vagyok magamra, hogy a több mint 700 oldalt legyűrtem. 😊

Jókai elképesztő képzelőerővel írta meg ezt a regényt, amely 1952 és 2000 között játszódik, egy alternatív Monarchiában, ahol a magyarok vezetik a birodalmat. II. Árpád (aki amúgy Habsburg) uralkodik, miközben kitör egy végtelennek tűnő háború Oroszországgal, azaz Nihil országával. (Nem véletlen, hogy sokáig ki sem lehetett adni a könyvet Magyarországon.) A főhős, Tatrangi Dávid, egy székely katona, zsenialitásával és találmányaival (repülőgép, törhetetlen anyag) segíti a győzelmet.

A második rész, Az örök béke, egy utópia, ahol a tudomány, a boldogság és az igazság uralkodik. Egy olyan világ, amely Jókai szerint lehetett volna a jövő.

Nem fogok hazudni: Jókai nem könnyű olvasmány. Az aprólékos leírások, a tudományos részletek miatt időnként elvesztem. Részenként jelentek meg a regényei, így néha olyan fejezetek is bekerültek, amelyek kicsit kilógnak a történetből.

Viszont ha valaki szereti a sci-fi őseit, vagy érdekli, hogy egy 19. században élő író hogyan képzelte el a 20. századot, akkor A jövő század regénye kincsesbánya. Megdöbbentő, hogy mennyi mindent megsejtett Jókai a jövőből. Ráadásul egy apró érdekesség: a Kincső név is ebben a regényben szerepelt először!

Akkor most megérte? Meg. Bár nem lett a kedvenc regényem, mégis örülök, hogy belevágtam. Egy régi tervem pipáltam ki, miközben belekukkanthattam egy zseni előrelátásába.

Ajánlom? Ha szereted a nagy kihívásokat, a jövőről való elmélkedéseket és a régi, klasszikus magyar irodalmat, akkor igen. Ha pedig egyszer még mindig halogatod Jókai műveit, akkor csak egy dolgot mondok: ne ijedj meg a terjedelemtől. Mert lehet, hogy az első pár oldal után te is azon kapod magad, hogy képtelen vagy letenni.

Szécsi Noémi: Jókai és a nők

 Vannak olyan hívószavak, amiknek nem tudok ellenállni. (És nem is akarok.) Ilyen hívószó nekem Szécsi Noémi, akinek már több könyvét ajánlottam, mert fantasztikusak. De nekem Jókai is az, hiszen a nagy mesemondó könyvei kamaszkorom kedvencei voltak. Nem telhetett el úgy nyári szünet, hogy ne drukkoltam volna valamelyik Baradlay fivérnek, vagy ne sírtam volna Mayer Fanny tragikus halálán. Hogy irigyeltem Kőcserepy Vilmát, amiért Kárpáthy Zoltán olyan romantikusan megmenti az árvíz elől! Aztán hosszú évek teltek el, és Jókai valahogy kikerült az érdeklődési körömből. (Most, hogy születésének bicentenáriumát ünnepeljük, elhatároztam, hogy nyáron újra olvasni fogom!)

Szécsi Noémi könyvét a megjelenése utáni napokban meg is vettem, és már el is olvastam, annyira érdekfeszítőnek találtam.  Ahogy a cím is mutatja, nemcsak Jókai magánéletét ismerhetjük meg, hanem a hozzá kapcsolódó nőkét is: édesanyjáét, aki keménykezű kálvinista asszonyként irányította a Jókay család (igen, ez az eredeti írásmód) életét, de aki maga szoptatta minden gyermekét; de itt vannak a nagynénik, az unokahúgok is. És persze a két feleség, akik nagy visszhangot váltottak ki a házasságok kapcsán, egyrészt a korkülönbség miatt (Laborfalvi Róza 8 évvel volt idősebb Jókainál, Nagy Bella pedig több, mint 50 évvel volt fiatalabb az írónál), másrészt azzal is, hogy színésznők voltak, ami a kortársak szerint egyenlő volt a könnyűvérűséggel. Szécsi Noémi azon szerzők egyike, aki igazságot szolgáltat ennyi év után a két nőnek, hiszen hitelesen és elfogulatlanul ábrázolja őket. Laborfalvi Róza egy olyan korban hozta világra törvénytelen gyermekét, amikor az anyák többsége megszabadult ettől a tehertől. Ő viszont egyedül nevelte kislányát Jókaival kötött házassága előtt, vállalva az őt kürülvevő társadalom megvetését. De láthatjuk őt a könyv lapjain ünnepelt és nagyszerű dívaként, háziasszonyként, aki saját maga süt-főz, haszonállatokat tart, ruhákat varr, gyereket nevel, és mindamellet Jókai odaadó felesége. Néha zsémbes, kiállhatatlan, de ott van férje mellett jóban-rosszban.

Érdekes megfigyelni, hogy Jókait egész életében nők vették körül, talán ezért szültek regényeinek hősnői általában fiút. Ezeknek a nőknek a mindennapjai, élete, szeretetük és gyűlöletük jelenik meg a könyvben, rendkívül sok lábjegyzettel, idézettel, szakirodalmi hivatkozással. Szécsi Noémi nagy érdeme, hogy nem ül fel a pletykáknak, mindennek precízen utánajár, és természetesen, amit lehet, azt kikutat. Elképesztő tény volt számomra, hogy a Jókai család, az örökösök milyen vehemenciával semmisítenek meg tényeket, tüntetnek el leveleket, bizonyítékokat,  hogy a nagy regényíró csillaga fényesen ragyogjon, és semmilyen esetlegesen nem túl pozitív adat fennmaradjon. "Váli Mari sok mindent látott és hallott, de valamennyi állítása kritikával szemlélendő, mivel imádattal csüngött nagybátyján, eszményítette saját családját, viszont sistergő gyűlöletet táplált a Rózák iránt."- írja a szerző, utalva az unokahúg rosszindulatú feljegyzéseire, melyekkel Jókai feleségét és annak lányát, majd unokáját illeti. 

Nem járt jobban Nagy Bella sem, akinek már nemcsak fiatal korát, színésznőségét, de zsidó származását is támadások érték Jókai mellett. Nem beszélve az író halála utáni jogi  hercehurcáról, amiben a Jókai-örökösök akár nemtelen eszközöket is felhasználva küzdöttek a vagyonért. Talán nem is alaptalanul féltették azt, hiszen Bella halála után mindössze 20 font maradt (Angliában élt élete végén). 

A kötet maga is rendkívül igényes, tele fotókkal, képekkel. Szakirodalom, családfa, Jókai műveinek jegyzéke és életének eseményei kronologikus sorrendben feltüntetve segítik az elmélyülést a témában. De ami számomra a legkedvesebb volt az az, hogy Jókai az élete számos pillanatát, élményét beleszőtte műveibe, Szécsi Noémi pedig megidézi ezeket. Rengeteg Jókai-idézettel támasztja alá a puszta tényeket.

Nagy Jókai-rajongóknak kötelező olvasmány, de annak is ajánlom, akit csak a korszak érdekel, mert az sem fog csalódni.